Végre igazi szex! - kritika a Barátság extrákkal című filmről

A Barátság extrákkalban szinte bizsereg a vászon a Mila Kunis és Justin Timberlake közti erotikus feszültségtől. Ezért még a film kisebb őszintétlenségeit is hajlandók vagyunk elnézni.

A Barátság extrákkal hátránnyal indult: idén már volt egy film, amelyben egy szép lány és egy jóképű fiú egymásnak estek szexuális vágyaik kiélése céljából, hogy aztán a játékidő végére ők is megtudják, amivel mi már az első perctől fogva tisztában voltunk: nem csak szexre kellenek egymásnak. Meglepő, de a Barátság extrákkal mégis képes újat mutatni, és Mila Kunis és Justin Timberlake kettőse legalább olyan szerethető, mint Natalie Portman és Ashton Kutcher volt.

Az alaphelyzet tényleg szinte azonos: Kunis és Timberlake gyönyörűek, borzasztóan elfoglaltak, mindkettőjüknek éppen most törték össze a szívét, és ha már a sors munkaügyben összehozta őket, úgy döntenek, hogy komplikációmentes szexuális kapcsolatot létesítenek egymással. Will Gluck (Könnyű nőcske) rendező annyival nehezített saját dolgát, hogy a két főhősből először együtt sörözgető, videózó, társasjátékozó havert csinált, akik innentől kezdve a barátságukat teszik kockára a szex bevezetésével.

A (sokak szerint egyáltalán nem létező) férfi-nő barátság témáját behozni jó ötlet volt, mert ad némi súlyt a főhősök dilemmájának: mindketten hangsúlyosan önmagukra utalva élnek New Yorkban, a lány csak egy megbízhatatlan exhippi anyukának (a roppant szórakoztató Patricia Clarkson) öntheti ki a szívét, a fiú pedig csupán egy meleg munkatársával (Woody Harrelson) oszthatja meg aggodalmait. Így valóban életszerű, hogy felteszik maguknak a kérdést, nem rizikós-e szexszel komplikálni a kapcsolatukat.

Az alkotók azonban nem érték be ennyivel, és még egy romantikus komédiákat kifigurázó metaszintet is beiktattak, ami a cselekmény egy bizonyos pontján szükségképpen visszaüt. Ha például a főhősök viccelődnek a sablonos romantikus filmeken, amelyekben a zenei aláfestés jelzi a nézőnek, hogy éppen mit kell éreznie, mi kénytelenek vagyunk úgy érezni, hülyét csináltak belőlünk, amikor háromnegyed órával később felcsendül a filmben az immár cseppet sem ironikus, meghatónak szánt kísérőzene.

De az ilyen kétes húzások sem tudják elrontani a szórakozásunkat, Kunis és Timberlake annyira szuper együtt a vásznon. Jók a szövegeik is - majdnem úgy beszélnek, mintha igazi emberek volnának -, és különösen hitelesek, amikor szexre kerül a sor. Amikor két ilyen szép embert összeeresztenek egy olyan filmben, amelyben egy kivillanó mellet sem szabad megmutatni, előfordul, hogy steril és kényszeredett lesz a végeredmény. Itt viszont bizsereg a vászon a szexuális energiától, kétségünk sincs afelől, hogy ez a két ember őrülten kívánja egymást.

Miközben a jól ismert végkifejlet felé kormányozzák a filmet, ér minket még egy-két kellemes meglepetés. Persze nem a cselekmény, hanem az ábrázolás szintjén. A hollywoodi romantikus komédiák többségének az a rákfenéje, hogy rutinszerűen pipálják ki a happyend felé vezető lépéseket, ostoba humorral helyettesítve az életszerűséget, itt viszont az alkotók nem ugrották át nagyvonalúan azt a folyamatot, ahogy a főhősök ráébrednek saját érzéseikre. Kiváló jelenet, amikor számos áthancúrozott éjszaka után Kunis és Timberlake figurája először szerelmeskedik igazából. Nincs a szánkba rágva, mégis nyilvánvaló, hogy valami megváltozott, és izgatottan drukkolunk nekik, hogy másnap reggel ne szúrják el. Mert itt legalább felmerül, hogy akár el is szúrhatják.