Csajfilm pasiknak

Az utóbbi évek egyik legsikeresebb brit regényének gyorsan érkezett filmadaptációját keserű, vitriolos kritikák fogadták Angliában a derekasan próbálkozó Anne Hathaway akcentusára koncentrálva minden gyűlöletet. Pedig az Egy nap nagyon jól sikerült - bárcsak minden könyvadaptáció ilyen elegáns és ízléses lenne!

David Nicholls két éve megjelent regénye rövid időn belül az a típusú sikerkönyv lett, amit bármikor ki lehetett szúrni egy-két ember kezében a londoni metrón, és nehéz lett volna olyan olvasót találni, akinek ne tetszett volna. Bár Magyarországon is megjelent a könyv, de nem lett mindennapi társalgástéma, sem generációs szakadékokat átívelő kultregény. Talán éppen ezért könnyebb dolga is lesz a nagyon gyorsan elkészült filmadaptációnak az angolszász piacon kívül, hiszen nem kell irreális elvárásoknak megfelelnie, és Anne Hathaway akcentusa - a brit kritikusok vesszőparipája - sem valószínű, hogy sokakat zavarna nálunk.

A negatív fogadtatás és a relatív anyagi bukás egyébként meglepő, mert a regényt jegyző Nicholls maga írta a forgatókönyvet, a rendezést pedig a parádés Egy lányról-lal (egy másik kortárs brit kultszerző, Nick Hornby forgatókönyvéből) és az ellenállhatatlan Olasz nyelv kezdőknek-kel már bizonyított Lone Scherfig vállalta, tehát szó sem volt lebutított hollywoodi adaptációról. A briteknél egyébként Anne Hathaway szerződtetése a női főszerepre már jó előre kiverte a biztosítékot, csakúgy, mint annak idején Renée Zellwegeré Bridget Jones szerepére, de a baj szerintem csak az időzítéssel volt: túl hamar jött ez az adaptáció, az olvasók még nem akarták elengedni a regény nyújtotta tökéletes élményt és felcserélni egy szükségszerűen kurtább és egyszerűbb romantikus drámára.

Dexter és Emma a diplomaosztójuk után töltenek együtt egy estét 1988. július 15-én, majd húsz éven át mindig ugyanezen a napon tekinthetünk bele az életükbe. Néha óriási drámák zajlanak ezen a jeles napon, néha nem történik semmi, de külön-külön és együtt is megjárják a fiatalkor jellegzetes hullámvölgyeit. A fiú sekélyes, de magával ragadóan karizmatikus jelenség, a lány pedig cinikus, félszeg, de alapvetően kiegyensúlyozott egyéniség. Nagyon könnyű volt őket a könyvbeli belső monológjaik és teljesen emberi gyarlóságaik alapján megszeretni, és ez szerencsére a filmvásznon sincs másképp.

Az évenként visszatérő szerkezet jobban működik könyvben, és az első pár év szédítően gyors tempója miatt felszínesen indul a film, de szerencsére Scherfig jól felismerte, hogy mely évekre kellene mélyrehatóbban koncentrálni. A nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje ezért csak pár jellegzetes frizura, divathóbort és rég elfelejtett sláger marad, és a karakterek csak felnőttként válnak igazán érdekessé a filmben. A frizurák és ruhák kapcsán egyébként érdemes megemlíteni, hogy mind a kosztümös, mind a sminkes stáb kiváló munkát végzett, mert egyetlen műránc, ősz hajszál vagy hacuka sem hat erőltetettnek, mindenki úgy néz ki, ahogy abban a korban és életkorban ki kell néznie. Leszámítva persze Hathawayt, akinek a hollywoodi sztár kisugárzása a legormótlanabb szódásüveg szemüvegen és zsíros hajon is átsugárzik.

Ez volt a baja egyébként mindenkinek vele; Anna Hathaway sosem lesz bájos, pohos, átlagos brit csaj, ő igenis egy sugárzó, karrierje csúcsán lévő hollywoodi csillag, aki Oscart akart nyerni Emma Morley megformálásával. Nem fog, és talán tényleg jobb lett volna például Scherfig előző filmjének nagy felfedezettje, Carey Mulligan erre a szerepre. Meg lehet persze érteni a producerek szempontjait is, hogy szerettek volna egy igazi húzónevet, és béna akcentus ide vagy oda, Hathaway nem rossz kompromisszum. Huszonkilenc éves létére meglepő módon pont a harmincas éveiben járó Emmaként a leginkább meggyőző, amikor már magabiztosabb, érettebb nő lett az egykori tétova lányból.

Az igazi főnyeremény viszont Dexter szerepében Jim Sturgess. Aki igazán odafigyelt (például a nálunk a mozikat sajnos kikerülő Across the Universe és a The Way Back című filmekre), már évek óta tudhatja, hogy ez a srác nem akar sztár lenni, de bámulatosan jó színész. Itt pedig pontosan erre van szükség, hiszen az ő karaktere teszi meg a legnagyobb utat, és míg könyvben könnyebben működik, hogy 1992-ben legszívesebben pofán vágnánk, tíz év (azaz kétszáz oldal) múlva pedig már együtt zokognánk vele, ezt a jellemfejlődést vásznon hitelesen végigvinni óriási kihívás. Sturgess azonban olyan szinten megoldja a feladatot, hogy le is nyúlja a filmet, egyenrangú társ-főhősből itt egyértelműen ő válik főszereplővé.

Ez lényeges különbség az alapanyaghoz képest, és némileg magyarázatot is nyújt a film anyagi sikertelenségére. Az Egy nap ugyanis nem Sztárom a párom/Bridget Jones-típusú romantikus csajfilm, és az unalomig ismert szinglinő sztereotípia helyett egy másik jellegzetesen huszonegyedik századi (de filmekben sokkal ritkábban látott) embertípusra koncentrál: a későn érő, fiatalságát a lehető legtovább kinyújtó férfigyermekre. A film marketingje a nőket célozza meg, de barátnős mozizás helyett ajánlom a hölgyeknek, hogy inkább férfiakat cibáljanak el a filmre. Értékelni fogják, hogy egyszer rájuk is gondoltak ebben a műfajban.