A jövő Rockyja fémből van - a Vasököl kritikája

A Transformers után a Vasököl is bebizonyítja, hogy szuper érzés egymással viaskodó robotokat nézni. A hangvétel azonban nem is lehetne különbözőbb: nincs az egész világunkra leselkedő veszedelem, helyette a családegyesítés adja az apropót a gépek harcához.

2020-ban járunk. A Vasököl által felvázolt közeljövő csupán két észrevehető változást hozott: a mobiltelefonok még színesebbek lettek, illetve a boksz, mint emberek által űzött sport megszűnt, és helyette robotok verik egymást ipari hulladékká a szorítóban.

Charlie Kenton (Hugh Jackman) bokszolói karrierjének befellegzett. Kamionnal járja az államokat, vidámparkokban, vidéki búcsúkban, illetve illegális viadalokon lép fel a robotjával. A forgatókönyvírók odáig elmentek, hogy egy ellenszenves, önző szélhámosnak ábrázoltak a karakterét, akinek - legalábbis kezdetben - a lazaságán kívül nincs szerethető tulajdonsága. Ahogyan az várható volt, Hugh Jackman erőlködés nélkül, magabiztosan hozza az önteltségtől valósággal sugárzó macsót. Emiatt aztán a leghálátlanabb szerep eljátszása Evangeline Lillyre (Lost) hárul. Gyakorlatilag arról szól az élete, hogy türelmesen várakozik a férfira, akibe fülig szerelmes. Megdorgálja ugyan a felelőtlen életviteléért, de egy mosollyal le lehet venni a lábáról, meg olyan mondatokkal, hogy "ezerkétszáz mérföldet utaztam a csókodért".

Charlie életébe a tizenegy éves fia (Dakota Goyo) felbukkanásával köszönt be a fordulat. Némi pénz ellenében elvállalja, hogy pár hónapig vigyáz a gyerekre. Innentől kezdve nagyon is nyilvánvaló recepttel dolgozik a film: Transformers-t vegyítették a Túl a csúcson-nal, vagyis látványos robotviadalok és apa és fia fokozatos egymásra találásának érzelemdús jelenetei töltik ki a játékidőt. Az irodalmi alapanyagot egyébként Richard Matheson (Legenda vagyok, Csodás álmok jönnek) novellája szolgáltatta.

Ezerféleképpen lehetne darabokra szedni a Vasöklöt: a néha már pofátlansággal határos hatásvadászatáért, a sematikus történetvezetéséért. De ezek egy olyan felnőtt néző kritikái lennének, aki felháborodik azon, hogy Hollywood ezredszerre is ugyanazt a fehér nyuszit varázsolja elő a kalapból, és aki elfeledkezik arról, hogy ez a film nem neki készült.

A Vasököl tulajdonképpen egy gyerekfilm, amelynek kiszámíthatósága és negédessége egy bizonyos kor felett nehezen tolerálható. Az a korosztály fogja a leginkább élvezni, amelynek tagjai még olyanokról álmodoznak, hogy milyen menő dolog lehet egy három méter magas robotot birtokolni és irányítani. Az előzetes alapján ez még meglepő is lehetne, de ha figyelmesebben megvizsgáljuk a stáblistát, a rendező neve (Shawn Levy) sok mindent új megvilágításba helyez.

Olyan felejthető vígjátékok találhatóak Levy életművében, mint a Tucatjával olcsóbb, vagy az Éjszaka a múzeumban. Ez rögtön megmagyarázza a film könnyedségét, és hogy miért nincs semmi hangsúly a történet sci-fi jellegén. Nem hiszem, hogy ez direkt utalás lenne, de az egyik korai robotviadal helyszíne (egy használaton kívüli vidámpark) az ott lebzselő, punknak öltöztetett nézőközönséggel, pont olyan, mintha egy nyolcvanas évekbeli, fillérekből összehozott olasz poszt-apokaliptikus moziból emelték volna át. Meglepő lenne, ha 2020-ban Clash-pólót és mohikánfrizurát viselne egy, a tekintélyére ügyelő alvilági figura.

El kell ismerni azonban, hogy a film akciójelenetei meglepően dinamikusakra sikeredtek. A Transformers-zel ellentétben itt lehet követni a harcokat, és emiatt van kinek szurkolni. Ironikusnak is mondható, hogy a Vasököl-ben hiába csupán ember irányította gépek a robotok, mégis jobban megmaradtak az emlékezetemben, mint Michael Bay beszélő, személyiséggel rendelkező monstrumai.

A film hangvételéről az executive producer neve mond el a legtöbbet: Steven Spielberg. Ahogy azt az egykori fenegyerek mostani munkáiból megszokhattuk, a Vasököl sem hagy ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy érzelmileg minél jobban manipulálja a nézőt. A fiú természetesen megkedveli az apját, az apa természetesen tanul a hibáiból, az esélytelen természetesen nem vall szégyent az esélyessel szemben. Amerika ismét a happy end földje.

Tele van a Vasököl olyan pillanatokkal, amikor annyira átlátszóan és annyira direkten próbál hatni a film az érzelmekre, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha néha felgyullad egy lámpa, amire a hangulattól függően az van írva, hogy "hatódj meg", "örvendezz", vagy hogy "szurkolj". Ez persze megint a felnőtt hőbörgése, aki már elég hollywoodi filmet látott ahhoz, hogy a legegyszerűbb trükkökkel ne tudják megvezetni. Az igazi célközönség ezeken nem fog fennakadni. Emlékszem még arra az időre, amikor én lettem volna a világ legboldogabb gyereke, ha a Mortal Kombat szereplőit nemcsak a képernyőn keresztül, hanem a valóságban is irányíthattam volna. A filmbeli kissrácnak ez az élmény megadatott.