George Clooney-ra rászakadt az apaság

A megcsalt, kamaszlányaival bíbelődő George Clooney-val a magyar mozinézők legfeljebb jövő februárban találkozhatnak a vásznon. Az [origo] riporterének viszont egyenesen a forgatás idilli helyszínén volt szerencséje megtekinteni az Utódok (The Descendants) című filmet, amelyben Clooney-nak a hawaii aloha-életérzés helyett egy szörnyű tragédiával kell megbirkóznia.

Alexander Payne Utódok című filmje számított az idei Hawaii Nemzetközi Filmfesztivál (a rendezvényről szóló beszámolónkat itt olvashatod) abszolút szenzációjának, nemcsak azért, mert George Clooney játssza benne a főszerepet, hanem azért is, mert a filmet Hawaiin forgatták tavaly. A két teremben egy időben bemutatott filmre már a fesztivál első napjaiban elfogyott minden jegy, ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy az alkotók egy része is eljött a vetítésre. Bár Clooney maga távol maradt, de jelen volt a rendező (Alexander Payne), a producer (Jim Burke), valamint a film alapjául szolgáló könyv írója (Kaui Hart Hammings) is.

A film néhány gyengesége ellenére is érthető, hogy miért kedvelhették meg a fesztivál nézői: végre egy olyan film, amely hűen mutatja be a hawaii hétköznapokat, és nem esik bele abba a csapdába, hogy az aloha-életérzést olyan naplementében úszó bárgyú bódulatként mutatja be, amely leginkább egy reklámkatalógusban állná meg a helyét. A film főszereplője, Matt King (George Clooney) már az első jelenetek egyikében kijelenti, hogy "Paradise can fuck itself" (Rohadjon meg a paradicsom!), miután felesége egy balesetben kómába esik.

A film a szokásos "havaj-imidzs" helyett új oldaláról mutatja be az itteni életet. Hawaii szeszélyes időjárásával, fantasztikus látképeivel és gazdag történelmi múltjával nem csak a béke és boldogság szigete. Ha itt él az ember, kialakul benne egy nosztalgikus visszavágyódás abba az eltűnő kultúrába, amelynek nyomait napjainkban leginkább a hawaii zene, néhány régi épület vagy az olyan álmos kisvárosok őrzik, ahol még találni több generáció óta ott élő polinéz őslakosokat. Payne a film utáni közönségtalálkozón úgy nyilatkozott, minden vágya, hogy filmjére évtizedek múlva úgy tekintsenek majd, mint egy történelmi dokumentumra. E halványuló korszak felett érzett nosztalgia összecseng a film alaptémájával.

Forrás: InterCom

Utódok | George Clooney és Shailene Woodley

A film nevelődéstörténetként indul, amelyben Matt King kénytelen felnőni ahhoz a feladathoz, hogy saját gyerekeinek igazi (és immár egyetlen) szülőjévé váljon. Ám a bizonytalan próbálkozás arra, hogy két zabolátlan természetű lányának szemében tekintélyt és biztonságot sugalló apafiguraként tűnjön föl, meddő kísérletnek tűnik onnantól kezdve, hogy kamaszlánya világít rá Matt élethazugságára. A kómában fekvő feleség ugyanis a balesetet megelőzően megcsalta őt.

A film második rétege - és valódi története - így kezd kibontakozni: a felszarvazott férfinak a probléma múlt- és jelenbeli oldalával is meg kell küzdenie. Férfiúi hiúságtól és kíváncsiságtól űzve megpróbálja felderíteni felesége csalfaságának történetét, közben viszont a halál küszöbén álló öntudatlan nő jelenlétével is meg kell birkóznia. A film a megbocsátásig vezető utat mutatja be, amelyben Matt már nem a hagyományos apai tekintélyre törekszik többé, hanem arra, hogy két lányával összefogva felderítsék és feldolgozzák a történteket.

Forrás: InterCom

Utódok | George Clooney, Shailene Woodley és Amara Miller

Hogy a drámai alaphelyzet ellenére a film nem csap át hatásvadász túlzásokba, az elsősorban humorának köszönhető. A főszereplő belső narrációja, a keserű, cinikus kommentárok jól ellensúlyozzák a fájdalmas témát. Viszont Payne azt sem hagyja, hogy a problémák valódisága elvesszen a szarkasztikus hangnem súlya alatt. A két hangulat minden pillanatban egymásba játszik, így nézőként sosem hahotázunk vagy zokogunk, hanem leginkább feszülten figyeljük, mi fog kisülni bizonyos helyzetekből.

Pár évvel ezelőtt a Coen fivérek fedezték fel, hogy George Clooney remekül alakít balfácán karaktereket (lásd: Ó, testvér, merre visz az utad?, Égetnivaló bizonyíték), és ez Payne filmjével is igazolódni látszik. Clooney egyértelműen a film húzóneve, ám kimondottan szerencsés, hogy kezdő (a két lány) vagy kevésbé híres színészek (közülük számos hawaii művész, akiket Payne itt tartózkodása alatt fedezett fel magának) alakítják a többi szerepet.

Forrás: InterCom

Utódok | Shailene Woodley, George Clooney, Amara Miller és Nick Krause

A film talán egyetlen, ám rendkívül zavaró hibája az egyik karakter. Ritka, hogy egy amúgy hihető figurákat felvonultató történetben az egyik szereplő ennyire irritálóan hamis legyen, de a kamaszlány idióta barátja, akit belerángat a család életébe, maga a tévedés. Olyan, mintha az eredeti cselekménybe utólag betoldottak volna még egy figurát, aki a film humoros-groteszk jellegét hivatott erősíteni - szükségtelenül. Valószínűtlen, hogy ez az eszes fiatal lány vagy Clooney figurája szóba álljon egy ilyen nevetséges alakkal.

Egy gyengébb forgatókönyv esetében talán nem lenne ennyire kirívó, ha sántít az egyik karakter, ám az Utódok tele van remekül megírt figurákkal, még a kómában fekvő feleség némasága is szinte beszédesnek hat egyes jelenetekben. Ennek ellenére Payne alkotása még így is az egyik legkellemesebb meglepetés volt az idei HIFF-en, bár a fesztiválsikerhez nyilván hozzájárult a helyszín is. A rendező szavaival élve: "A Kerülőutak készítése közben megtanultam, hogy a bor mindig ott ízlik legjobban, ahol azt érlelték."