Leizzadtam, annyira jó - kritika a Mission: Impossible - Fantom protokoll című filmről

A Mission: Impossible - Fantom protokoll egy döbbenetes, zsigerileg ható akciójelenettel és néhány jól elhelyezett poénnal simán leveszi a lábáról a nézőt. Cserébe még a film bénázásait is megbocsátjuk.

Tizenöt évvel az első Mission: Impossible-film után a 49 éves Tom Cruise még mindig kész rá, hogy Ethan Hunt ügynökként akciózzon a szórakoztatásunkra. Saját sztárságát továbbra is halálosan komolyan veszi: az izmok feszesek, a ráncok felvarrva, indulhat az akció. És pont ez az attitűd kell ahhoz, hogy a film működjön.

Tom Cruise, Paula Patton, Simon Pegg és Jeremy Renner a filmben

Egy Budapesten, a Keleti pályaudvarnál zajló röpke prológus után Huntot először is ki kell szabadítani egy orosz börtönből, amihez mindössze a kütyübubus Benji (a harmadik részből átmentett Simon Pegg) szaktudására, a csapat Jane (Paula Patton) nevű új tagjának - aki természetesen egy kreolbőrű, lélegzetelállító szépség - fizikai erőfeszítésére és egy Dean Martin-számra van szükség.

Ezután rögvest irány a Kreml, ahol a három ügynök mindent bevet a műbajusztól kezdve egy meglehetősen szórakoztatóan működő álcázó ernyőig, hogy megállítsák Hendrickst (Michael Nyqvist), az őrült tudóst, aki atompusztulást akar hozni a világra. Az akció rosszul sül el, a Kreml lazán felrobban a háttérben, aminek egyenes következményeként feloszlatják Hunték ügynökségét, a (most éppen viccesnek tűnő nevű) IMF-et.

Az alkotók tehát azt találták ki, hogy a negyedik rész akcióorgiájának dramaturgiai kötőanyaga az lesz, hogy Huntnak és társainak az ügynökség háttértámogatása nélkül kell megakadályozniuk a világégést (csak magukra számíthatnak!), és hogy behoznak egy negyedik figurát is, a mérsékelten titokzatos Brandtet (Jeremy Renner), akit ugyan Hunték nem ismernek, de szükségük van rá (bízniuk kell egymásban!).

Jeremy Renner és Tom Cruise a Mission: Impossible - Fantom protokoll-ban

Mindkét vonal abszolút mondvacsinált. A technikai nehézségek kb. annyiban merülnek ki, hogy Benji egyszer-kétszer felsóhajt, hogy nincs kitől telefonos segítséget kérnie, egyébként egy teljes vagonnyi szuperkütyü áll a rendelkezésükre, amikkel tovább folytatják eszementen komplikált akcióikat. Ami pedig az emberi viszonyokat illeti, a bizalom és összetartás kérdéseit egy-egy odavetett mondattal elintézi a film, de jobb is így, mert amikor Brandt elhomályosuló tekintettel előad egy megrendítő történetet a múltból (ami mindent megmagyaráz!), a film kis híján röhejessé válik.

Szerencsére pár ilyen apró kisiklást leszámítva a színészek sem esnek abba a tévedésbe, hogy itt karakterábrázolásra, érzelmekre és egyéb csacskaságokra lenne szükség, hanem arra koncentrálnak, ami a dolguk: az akciózásra. És ebben a film szinte verhetetlen.

A csapat Oroszországból Dubajba követi Hendrickst, aki a Burdzs Kalifában, a Föld legmagasabb toronyházában készül lebonyolítani egy kis üzletet, melynek során megszerzi majd az atomháború kirobbantásához szükséges indítókódokat. Az előzetesekből nagyjából már tudjuk, mi fog történni: Hunt kénytelen Benji tapadós kesztyűjére hagyatkozva néhány emeletet megtenni a felhőkarcoló külső felületén. Ami eztuán következik, az szimplán a leghatásosabb akciójelenet, amit valaha láttam. Robert Elswit Oscar-díjas operatőr maximálisan kihasználja az ember természetes tériszonyát hol az épületre tapadó, hol körülötte vadul köröző kamerájával, nekem legalábbis leizzadt a tenyerem a tempójában is tökéletes jelenet végére.

Paula Patton a Mission: Impossible - Fantom protokoll-ban

Általános csodálkozást váltott ki, amikor a negyedik rész rendezését a korábban csak animációs filmeket készítő Brad Birdre (A hihetetlen család, L'ecsó) bízták, és csak üres PR-szövegnek tűnt, amikor a forgatás alatt Tom Cruise arról áradozott, Birdnek micsoda érzéke van az akciójelenetekhez, de azt kell mondjam, teljesen igaza volt. Bird nemcsak vizuálisan, hanem dramaturgiailag is remekül építi fel akciójeleneteit, amik egyszerre látványosak, feszültséggel telik és mindegyikben van egy kis humor is.

És persze igazságosan osztották el őket: a felülmúlhatatlan felhőkarcolós kunszt után Paula Patton kap lehetőséget, hogy a szokásos szőke baba a barna amazon ellen felállásban szexis és dinamikus verekedést bonyolítson le egy francia bérgyilkosnővel (Léa Seydoux rövid, de üdítő jelenése), ami egy jól irányzott rúgással ér véget, majd a film legviccesebb poénjával záruló jelenetében Jeremy Renner is bevetheti magát - egy szellőzőaknába.

Amikor ez az akció is kudarccal jár, már a bő kétórás játékidő körülbelül háromnegyedénél járhatunk, és a film tökéletesen feszes és kerek lenne, ha itt nem csúszna ki ismét Hunték keze közül a gonosz, és gyorsan véget érne a küldetés. Sajnos azonban a forgatókönyvírók (Josh Appelbaum és André Nemec az Alias-sorozat alkotógárdájából) nem bírtak leállni, és beleírtak a filmbe még egy fájdalmasan elhúzódó akciójelenetet Huntnak, aki egy sokszintes parkolóban végre szemtől-szemben találja magát ellenfelével és annak pusztító aktatáskájával.

Paula Patton és Tom Cruise a Mission: Impossible - Fantom protokoll-ban

Itt Birdöt is elhagyta az arányérzéke - úgy képzelem, nem tudott ellenállni a kísértésnek, amit a parkolóban rejlő lehetőségek jelentettek, de azon sem lepődnék meg, ha Cruise ragaszkodott volna hozzá, hogy legyen még egy akciójelenete. Ez a verekedés és idétlen lezárása jobban elcsigázza a nézőt, mint a remek formában levő Cruise-t.

Nagy hiba, mert így a fináléban már nem a szereplőkkel vagyunk, hanem az óránkat nézzük, és mivel elveszítették a jóindulatunkat, a végső (megható!) csavarra már csak fáradtan legyintünk, és a következő filmet megelőlegező, lezárásnak nem nevezhető utolsó pillanatokon még bosszankodunk is kicsit. Lehetett volna ügyesebben, de sebaj: holnap már úgysem fogok emlékezni erre, viszont a felhőkarcolón csüngő Tom Cruise valószínűleg örökre beleégett az agyamba.