Ellenállhatatlan cukiság - kritika a Muppets című filmről

A Muppets olyan jó szándékú és kedves film, hogy még a kérges szívű felnőtteket is ráveszi, hogy félretegyék a cinizmusukat és átadják magukat a gyerekes mókázásnak.

Az USA-ban eredetileg a 70-es évek második felében futott Muppet Show harminc évvel későbbi nagyjátékfilmes felélesztésével kapcsolatban nyilván rögtön az a kérdés merül fel, hogy lesz-e közönsége. Az évtizedek során volt ugyan néhány Muppet-filmes próbálkozás (utoljára 1999-ben a Muppet-show az űrből, ami megbukott), de a szórakoztatóiparban dolgozó bábfigurák tarka csapata manapság nincs igazán a köztudatban.

Jason Segel a Muppets-ben

A sorozat eredeti rajongói középkorúak, akik vagy rávehetők, hogy nosztalgiából moziba menjenek, vagy nem, a Pixar- és Jégkorszak-filmeken szocializálódott mai gyerekeknek pedig nem biztos, hogy bejönnek a low-tech kesztyűbábok. Mostanra persze már tudjuk, hogy a James Bobin rendezte Muppets az USA-ban sikert aratott, de amikor a forgatókönyvírók nekiláttak a munkának, még érezhetően azon tipródtak, vajon kíváncsi lesz-e erre a filmre bárki, így aztán a sztori szintjén nem is léptek túl ennek a kérdésnek a feltevésén és megválaszolásán. Ami nem is baj.

A társíró-főszereplő Jason Segel egy Gary nevű srácot alakít, aki gyanúsan Muppet-megjelenésű tesójával, Walterrel a Muppet Show-n nőtt fel egy amerikai kisvárosban. Gary és barátnője, Mary (Amy Adams) tízéves évfordulójuk alkalmából Los Angelesbe készülnek, és mivel Gary és Walter világéletükben mindent együtt csináltak, Waltert is magukkal viszik, hogy megnézhesse az egykori Muppet Színházat. Walter a helyszínen tanúja lesz egy titkos megbeszélésnek, amiből kiderül, hogy ha a Muppetek nem szednek össze sürgősen tízmillió dollárt, egy gonosz olajmágnás (Chris Cooper) ráteszi a kezét az ingatlanra, és olajkutat épít a helyén.

Chris Cooper a Muppets-ben

Gary, Mary és Walter természetesen úgy döntenek, hogy a Föld alól is előkerítik a Muppeteket, és rábeszélik őket, hogy csináljanak megint egy nagy show-műsort. Először a depressziós Brekit vonják be, aztán aranyos kis epizódokban sorban összeszedik a többieket, például a Muppet-hasonmásbandában játszó Topi Macit és a vécékereskedő Gonzót. Végig az a központi kérdés, hogy érdekel-e bárkit a műsoruk, amire a tévéadók mind kategorikus nemmel válaszolnak, egészen addig, amíg a Muppeteknek mázlijuk nem lesz, és mégis találnak egy csatornát, ami hajlandó leadni a show-t.

Rashida Jones alakítja a tévés szerkesztőt, aki kelletlenül ad egy esélyt a Muppeteknek, és az örökké mobiltelefonját bizgeráló, a show sikerében leplezetlenül kételkedő nő képviseli az emberek vélelmezett mai közönyös hozzáállását a Muppetekhez. Jones és az összes többi emberszereplő szemmel látható élvezettel veti bele magát a játékba, Cooper imádnivaló gonosz, Adams édes-makrancos szerelmes, Segel pedig tökéletesen alakítja azt a naiv, elvarázsolt figurát, amit már hajlamosak vagyunk azonosítani vele, mert az Így jártam anyátokkal Marshalljaként is ugyanezt hozza. Csak itt még inkább átadja magát az önfeledt gyerekeskedésnek, és persze dalra is fakad.

Jason Segel és Amy Adams a Muppets-ben

Bár a sztori a végletekig egyszerű, és nemcsak azt látni kilométerekkel előre, hogy hova fut ki, hanem azt is, hogy milyen tanulságokat kapunk majd meg a végén, a film lefegyverző bájának nem lehet ellenállni. Természetesen szükséges, hogy a felnőtt néző félretegye a cinizmusát, de a film olyan jó szándékú, kedves humorú és a figurák (emberek és bábok egyaránt) olyan szeretnivalók, hogy igazán kérges szívűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne tudja átadni magát a mókázásnak. Az egyetlen dolog, ami engem zavart, hogy a dalokat - amiket még a tévésorozatban is feliratosan adtak - leszinkronizálták, és bár nem végeztek rossz munkát, szerencsésebb lett volna eredetiben meghagyni őket.