Most megkapták a magukét a szemét férfiak

David Fincher gyönyörű kivitelezésű, pazar krimit csinált A tetovált lány című sikerregényből. Lisbeth Salandere földhöz vág és beég az agyunkba.

Vannak olyan filmek, amelyek után az ember másképp megy az utcán, másképp néz a szembejövőkre, másképp rágja még a rágóját is. Mert olyan ellenállhatatlan, magával ragadó volt a főhős, annyira a hatása alá vont, hogy ha csak fél órára is, de egy kicsit a helyébe képzeljük magunkat. Nyilván mindenkinek más az a figura, ami így beleköltözik, gyanítom, hogy sokan pont a svéd A tetovált lány Lisbeth Salanderével, Noomi Rapace-szal vannak így. Nekem viszont David Fincher A tetovált lány-ának Salandere mászott úgy az agyamba, hogy ha a metrón valaki el akarta volna venni a táskámat a moziból hazafelé, beleöklöztem volna az arcába.

Szóval Fincher A tetovált lány-a iszonyú hatásos csajfilm, de iszonyú hatásos csajregény volt már Stieg Larsson Millennium-trilógiájának első kötete is, amelyen a film alapul. A svéd regény eredeti címe Férfiak, akik gyűlölik a nőket, de a legtöbb fordításban ebből A tetovált lány lett. Érthető, hiszen a regény és a filmváltozatok elsősorban nem a férfiakról szólnak, hanem Lisbeth Salanderről, a nőről, akit a férfiak már számtalanszor megpróbáltak fizikailag és lelkileg is eltiporni, de ő feltápászkodik és visszaüt, mégpedig úgy, hogy kő kövön nem marad. Gyönyörű, beteges 21. századi nőideál.

Az erős feminista üzenet persze csak akkor jön át didaktikus felhangok nélkül, ha Lisbeth Salandert elhisszük és együtt érzünk vele, a regény bármely feldolgozásának sikere az ő figuráján áll vagy bukik. Fincher tökéletes Salandert faragott Rooney Marából, aki teljesen átlényegül a könyvben megismert lánnyá. Amikor a Mikael Blomkvistot játszó Daniel Craig szájából egy perccel a megismerkedésük után elhangzik, hogy "azt akarom, hogy segíts elkapni egy gyilkost, aki nőket öl", Mara szeme villan egyet, és ebből nagyjából mindent megtudunk a figuráról, ami fontos. Minden megvan ebben a színésznőben, ami Salanderhez kell. A kisfiúsan törékenyen alkat, a sokatmondó tekintet és a kaméleonszerűen változtatható külső csak a felszín, a lényeg, hogy folyamatosan látjuk az arcán a sérült madárkát, aki sikeresen átvedlett a bosszú angyalává. E nélkül a kettősség nélkül nincsen Salander.

A film mégsem válik Rooney Mara egyszemélyes show-jává, Fincher sokkal többet akar ettől a sztoritól annál, hogy ezzel beérné. Először is itt van Daniel Craig mint Blomkvist, a tényfeltáró újságíró, akit egy Henrik Vanger nevű öreg iparmágnás (Christopher Plummer) felkér rá, hogy nyomozza ki, mi történt negyven évvel korábban Harriettel, az unokahúgával, aki nyomtalanul eltűnt, tehát minden bizonnyal megölték. Blomkvist nyomozása a vidéki svéd télben sokáig párhuzamosan zajlik Salandernek, a különös hackerlánynak a stockholmi tevékenykedésével. Salander nem Harriettel van elfoglalva, hanem egy másik Blomkvistot érintő üggyel, de aztán ezek egy ponton összekapcsolódnak. A két főhős a 158 perces játékidő legalább feléig nem is találkozik, de mivel a két szál egyformán leköti a figyelmünket, ezzel nincs is semmi baj.

Mara a nagy felfedezés, de hiba lenne emiatt kevesebb figyelmet szentelni Craig kitűnő alakításának. Ő legalább annyira Blomkvist, amennyire Mara Salander. Pókerarcú, metszően okos, nagyon emberi, de a legjobb, hogy egyszerre kőkeményen elszánt és szinte a végsőkig elgyötört, amilyennek lennie kell. Kedvenc pillanatom, amikor a nyomozás kezdetén a Vanger kúria előtt áll a hóban Plummerrel, kis füzetébe jegyzeteli sorban a családtagokat, és meggyűrt arcára kiül a nemrég átélt szakmai megaláztatás, de éppen úgy az is, hogy de rémes itt állni a mínusz húszban.

A tél szimbolikus szinten (ahogy elolvad a hó, felszínre kerül az igazság) és a film látványvilágában is fontos. A történet karácsonytól karácsonyig zajlik, és Fincherék mindent kihoznak az eső, a hó, a latyak és egy áthűlt ház hangulatából, amit csak lehet. A látvány- (Donald Burt, akivel Fincher A Zodiákus óta dolgozik) és a kosztümtervező (Trish Summerville) egy apró részletekig megtervezett, lenyűgöző világot hoztak létre, amiben Vanger gyapjúpulóverétől kezdve Salander lepukkant mikrójáig és a rengeteg elszívott cigiig mindennek jelentősége van és minden a helyén van. Ettől nemcsak elképesztően stílusos a film, hanem olyan részletgazdag is, hogy második nézésre is bőven van mit bogarászni a képeken.

Amitől a film nemcsak jó, hanem kiváló, hogy Fincher tökéletes összhangot teremtett a külön-külön működő elemek közt. Feminista üzenet ide, hófödte tájak oda, végtére is ez egy krimi, aminek a "mi történt Harriettel?" kérdést kell megválaszolnia, és minden más csak ezt szolgálja. Nem kérdés, hogy Fincher zseniálisan bánik a műfajjal (Hetedik, A Zodiákus), most is elemében van, és végig fenntartja a nyomozás feszültségét - még akkor sem unalmas a film egy pillanatra sem, ha pontosan tudjuk, mi a megoldás.

A többek közt a Schindler listája forgatókönyvét is jegyző Steve Zaillian tűpontosan adaptálta a regényt, azaz remek érzékkel hagyta ki a kevésbé fontos elemeket (például Blomkvist egyik cselekményt nem előremozdító csajozási szálát) és sűrítette még töményebbé a lényeget. És miközben zajlik a nyomozás, a korábban említett kis gesztusokból, apróságokból a háttérben szépen kibomlanak az emberi viszonyok, amelyek élettel töltik meg a rejtélyt. Pompásabb, kényeztetőbb krimiről álmodni se mernék.