George Clooney most lett igazi rendező. Tíz éve mutatták be első filmjét, az érdekes, de kissé egyenetlen Egy veszedelmes elme vallomásai-t, a 2005-ös Good Night, and Good Luck. eszes és kifejezetten míves film volt, de nagyon hideg és távolságtartó, a legutóbbi Bőrfejek pedig felejthető mellényúlás. Most, A hatalom árnyékában-nál (The Ides of March) érezni először igazán, hogy tudja, hogyan fogja meg a nézőt. Már nemcsak a sztori, a színészvezetés és a látvány van a helyén, hanem a dramaturgia is annyira erős, hogy beszippant minket, és visz magával a legutolsó kockáig.
És ez a film csakis így működik, mert olyan politikai játszmákról szól, amik a többség számára nem életbevágók, de valószínűleg mégcsak nem is különösebben érdekesek. Ugyanis nem az a tét, hogy a George Clooney által megformált kormányzó, Mike Morris győz-e a demokrata elnökjelöltségért folytatott küzdelemben, ez mellékes. A film a háttéremberekről szól, a kampányon dolgozó kisebb-nagyobb hatalmú figurák sakkjátszmájáról. A szigorú hierarchia élén áll a dörzsölt kampányvezér (Philip Seymour Hoffman), alatta az ambiciózus, éles eszű kampánymenedzser (Ryan Gosling), az ő beosztottja (Max Minghella) és végül, legalul a szexis gyakornoklány (Evan Rachel Wood). A meccset persze nem (csak) maguk közt játsszák, beleszól a rivális kampány menedzsere (Paul Giamatti) és a New York Times befolyásos újságírónője (Marisa Tomei) is.
Felálltak a figurák, indul a mérkőzés. Halálosan izgalmas, mert folyton más látszik nyerő pozícióba kerülni, és csak a film legvégén derül ki, melyik szereplő hogyan jön ki a dologból. Clooney mesterien fokozza a feszültséget azzal, hogy végig bizonytalanságban tart minket, de a legszebb, hogy nem választja sem a felemelő-hamis, sem a cinikus-realista sablonmegoldást. Nem győz a jó, és nem győz a gonosz sem, mert egyik sem létezik. Itt a többség piszkos játszmát folytat, de közben mindenkinek jók a szándékai. Külön-külön hisznek benne, hogy ha majd övék a (megkérdőjelezhető módszerekkel megszerzett) hatalom, megváltják a világot, vagy legalább kicsit jobbá teszik. De a mocsok tapad, így a végén biztos, hogy nem lesz minek örülni. Van, aki az állását veszíti el, van, aki az integritását, és van, aki még ennél is többet.
A kiszámíthatatlan forgatókönyv tempósan adagolja a fordulatokat, és végig izgalomban tart minket, de a színészi alakítások nagysága teszi igazán emlékezetessé a filmet. Clooney olyan sztárcsapatot hozott össze, akikkel már eleve biztosra ment, és amikor összeeresztette ezeket a színészóriásokat, tényleg megszületett a varázslat. A film egy színdarab alapján készült, aminek annyi nyomát látni, hogy javarészt kétszemélyes párbeszédekből épül fel, de ez egyáltalán nem zavaró, ellenkezőleg, ezek a jelenetek egytől-egyig annyira erősek, hogy szinte önálló kisfilmként is megállnák a helyüket. Evan Rachel Wood és Ryan Gosling első flörtje az irodában, Philip Seymour Hoffman és Ryan Gosling feszült telefonbeszélgetései, amikben minden szónak súlya van, Ryan Gosling és Paul Giamatti macska-egér játéka a kocsmában, Clooney és a feleségét alakító Jennifer Ehle meghitt évődése a kocsiban. Mind-mind gyönyörű, hibátlan filmes pillanat. Talán Hoffman és Gosling a leglenyűgözőbb, és az egyetlen, aki egészen picit kilóg, Tomei, az ő riporteralakítása néha már groteszkbe hajlik, ami a többiek életszerűsége mellett falsnak hat.
Ian McEwan briliáns felépítésű (és remek filmalapanyagot szolgáltató) regényei (Amszterdam, Vágy és vezeklés) jutnak eszembe a filmről: nála szinte mindig egy apró emberi gyarlóság, egy kis hiba indítja be az események - legtöbbször tragikus kimenetelű - láncolatát. Itt is van egy ilyen csomópont. Az egyik szereplő elhallgat valamit a másik elől, és amikor azt mondja a telefonban, hogy "mindegy, nem fontos", még fogalma sincs, hogy ezzel egészen új pályára állította mindenki sorsát. Jó ízlés és precizitás kell ennek a trükknek a használatához, akkor üt, ha a pillanat csak úgy tovalebben, és később, fokozatosan telepszik ránk a súlya, hogy a végén már levegőt is alig kapunk. Clooney ebben sem hibázik. |