Ezek félnek a farkastól

Roman Polanski még a házi őrizetből is profitált. Írt közben egy olyan forgatókönyvet, amiben megint új oldalát domboríthatta ki, ezúttal bölcs humorát. És mikor kiengedték, bezárt maga helyett négy olyan nagykaliberű színészt a lakásba, mint Kate Winslet, Jodie Foster, John C. Reilly és Christoph Waltz. Egymásra ugrasztotta őket, és kajánul gyönyörködött a harcukban.

Igen, a gyerek ki tudja hozni az emberből az állatot. Nemcsak a gyerek maga, ha rosszul viselkedik, hanem bármi, ami a gyerekkel kapcsolatos. Ha haja szála görbül, az ember ugrik, ez így van belénk kódolva. Yasmina Reza darabjának - amiből Az öldöklés istene készült - ez az alaphelyzete, hétköznapi szitu. Főcím: két gyerek összeverekszik a játszótéren, az egyiknek a foga is kitörik. Első jelenet: a két pár szülő - New York-i értelmiségiek - tisztázni akarják a helyzetet. Az "áldozat" szülei felhívják a "támadó" szüleit a lakásukba, hogy kulturált felnőttek módjára megbeszéljék, mit kell ilyenkor tenni.

Kate Winslet és Christoph Waltz Az öldöklés istene című filmben

Agyoncivilizált társadalmakban az agresszió csúnya, megvetendő dolog, azonnal ki kell nevelni a gyerekből. Tudomására kell hozni, hogy bűnt követett el, vezeklést várunk el tőle. A film ezzel a közmegegyezéssel indul, mindenki bólogat, meg kell róni a fiatalokat, különösen a "támadót". És ha egy film egyetértéssel indul, csak összeveszéssel érhet véget.

Roman Polanski legújabb munkája egy kamaradráma, négy felnőtt találkozása egy zárt térben. Ordít belőle Polanski házi őrizetben töltött élménye. Semmi más nincs, csak az emberi kapcsolatok, a lecsupaszított jellemek. Nem is kell több, ennyi is bőven elég egy mozihoz. Feltéve, ha valódi rendező kezében van az irányítás, tehetséges író csűri a szót, és komoly színészek arcán váltakoznak az érzelmek. Itt minden adott a minőségi szórakoztatáshoz.

A jó rendező nem abban mutatkozik meg, hogy bravúros autós üldözést tud rittyenteni a vászonra. Hanem abból, hogy egyetlen beállítással egy egész emberi életet tud lefesteni. Egyetlen kép: süteményt faló üzletember osztja az észt a mobilba - és mindent tudunk a fickóról. Egyetlen szó nem hangzik el a múltjáról, mégis vissza tudjuk fejteni egészen a gyerekkoráig. Mind a négy szereplőjét.

Jodie Foster és John C. Reilly Az öldöklés istene című filmben

Két nő, két férfi, dinamikusan változó viszonyok. Valaki mindig felülkerekedik, a másik alulmarad, valaki mindig ott tartja a négy embert abban a lakásban. Ha a másik már menne, emeznek még fontos, hogy valamit tisztázzon, visszarángatja a párját a folyósóról, és újabb fejezet nyílik a vitában.

Ha az egyetértésnek csak összeveszés lehet vége, a kezdeti kulturáltságnak csak az ösztön. Ki kell vetkőznie mindenkinek magából ahhoz, hogy igazi dráma szülessen, hogy eljussunk a pőre igazsághoz. Hányni egy nagyot a dohányzóasztal közepére, egyenesen a képzőművészeti albumokra - elég erős szimbóluma a civilizációs gátak elhagyásának. (Kate Winsletnek jut a feladat.) A képzőművészeti album tökéletesen megtestesíti az álszent műveltséget, a társadalmi rangot, a ránk ragadt kulturális maszkot. Le van hányva, odaveszett. Jöhet a második fokozat: az alkohol. Elég közhelyes és olcsó fogás, de tény: egy kis ivással a többi szereplő is hamar megszabadulhat a gátlásaitól. Innen már nincs megállás, jöhetnek az őszinte szavak.

Jodie Foster és Kate Winslet Az öldöklés istene című filmben

Ha két házaspár leissza magát egy lakásban, miközben kiad magából minden mocskot, kínt és szenvedést, akkor muszáj Albee-ra asszociálni. A Nem félünk a farkastól ebben a műfajban viszonyítási pont, az origó. Ahhoz képest kellene valami újat vagy mást mondani - nem megy, persze. Annál megrázóbban még nem mutatták be az ember törékenységét egy párkapcsolatban, és a polgári máz darabokra hullását. Yasmina Rezának sem sikerül, nem mer ennyire mélyre menni. Nem derülnek ki súlyos, sötét titkok, így elmarad a lélek mélyére hatolás, az iszapban tapicskolás, és ennek megfelelően a megtisztulás is. Az öldöklés istene csak kapargatja a felszínt. Irtó szórakoztató, öröm nézni, de távolról sem katartikus.

Kellemes meglepetés viszont, hogy Roman Polanskinak van humorérzéke. Nemcsak azzal bizonyítja, hogy jó a ritmusérzéke, tud építkezni, aztán poént elsütni, hanem leginkább azzal, hogy mély emberismeret van mögötte. Annyi, de annyi embert láthatott már, akiken eddig csak magában röhögött, most meg kaján vigyorral az arcán bemutatja őket. Íme, az álszent kispolgár, akinek valahonnan pénze lett. Ettől még nem lett belőle úr és úriasszony.

John C. Reilly és Christoph Waltz Az öldöklés istene című filmben

A színészválasztásban is megmutatkozik ravaszsága, emberismerete és ízlése. Nem lehet véletlen, hogy a nők annyira alulmaradnak ebben a filmben. Nem azért van, mert Kate Winslet és Jodie Foster nem elég jó színésznő. Nem mindig ennyire teátrális és harsány a játékuk. Mintha Polanski azt akarná sugallni ezzel: ti, nők mindig túljátsszátok a szerepetek. Túlságosan komolyan vesztek mindent, pedig ezzel csak magatokat teszitek nevetségessé. Még a smink is csak öregíti őket, sosem voltak ennyire csúnyák. Persze a darab is inkább férfipárti (egy nő tollából).

John C. Reilly és Christoph Waltz lenyűgöző eleganciával teszi oda a figurát. Két ellentétes karaktert, akik mégis találnak közös nevezőt. Persze az alap macsó dolgokat, amiken össze lehet kacsintani. John C. Reillynek mindig is ment a melegszívű, bumfordi prolifiú karaktere, most talán minden eddiginél árnyaltabban tudta megmutatni. Chritoph Waltz karizmája pedig egészen bámulatos, minden pillantása és mozdulata a helyén van, és uralkodik a vásznon. Ismét egy film, amiben jött, látott, győzött.

Christoph Waltz és Kate Winslet Az öldöklés istene című filmben

Ennyi is elég lenne ahhoz, hogy mindenkinek csak ajánlani tudjuk a filmet, de van rá még nyomósabb okunk. Alig akad film a szellemileg, ízlésben, és érzékeiben is igényes közönségnek. Az öldöklés istene nekik való, ínyenc falat. Nem fognak csalódni azok, akik annak idején a szerző Művészet című darabjáért rajongtak a Katona József Színházban. Ezúttal is lesz módjuk nevetni, elkomolyodni, elszégyellni magukat, és továbbgondolni a látottakat. Aztán egy kellemes este emlékével hazatérni a művelt, polgári otthonukba, a képzőművészeti albumok közé.