Hangosabban kéne üvölteni

Végre olyan film készült az Üvöltő szelekből, amiben a nyers ösztönök irányítanak, és érezzük az angol parasztok izzadtságszagát. Nagy kár, hogy menet közben kifogyott a szufla, így Andrea Arnold csak egy fél jó filmet csinált.

Örömteli, hogy Andrea Arnold (Red Road, Akvárium) a számos létező filmváltozat ellenére késztetést érzett rá, hogy adaptálja Emily Bronte Üvöltő szelek-jét, mert így a filmtörténet gazdagabb lett egy olyan verzióval, ami mellőzi a híres 1939-es, Laurence Olivier-Merle Oberon-féle változat teátrális szenvedélyességét és az 1992-es Juliette Binoche-Ralph Fiennes-féle szépelgését. Végre valaki visszanyúlt a szöveghez, és annak nyersességét, az ösztönök erejét vitte vászonra. A lényeget.

Solomon Glave és Shannon Beer az Üvöltő szelek-ben

Arnold markáns formanyelvének és a regénynek a találkozása a korábbi adaptációkhoz mérve meglepő, de valójában ideális párosítás. Akárcsak előző filmjében, az Akvárium-ban, a rendezőnő itt is 4:3 képarányba szorítja bele a szereplőit, akik után kézikamerával lohol. Rengeteg közelit használ, de nemcsak a figurák arcát fürkészi velük, hanem olyan váratlan részletekre is ráközelít, mint egy éppen megfojtott nyúl vagy az üldögélő Cathy lecsüngő lábfeje. A filmben szokatlan megoldás teljesen természetesen utánozza az ide-odavándorló, érdekes részleteken megpihenő emberi tekintet röpködését, általában a nyugtalan Heathcliff tekintetét követjük ilyenkor.

Mindez súlyosan klausztrofób hatást kelt, ha fogalmunk sem lenne a történetről, akkor is rögtön éreznénk, hogy csakis keserűségbe fulladhat. Arnold az egyébként gyönyörű angol tájról is leveszi a romantikát: az ő vidékén szinte mindig esik az eső, fekete sárban tapicskolnak a szereplők, hideg és nyirkos az élet. Csak a játékidő felén túl süt ki a nap, amikor Heathcliff és Cathy viszontlátják egymást, de akkor meg már minek. A címadó épület (a regény magyar fordításában: Szelesdomb) sem kastély, hanem egy lerobbant, alacsony mennyezetű, sötét és koszos ház, amiben vágni lehet a füstöt és az izzadtságszagot.

James Howson az Üvöltő szelek-ben

Ebben a közegben bontja ki Arnold a tragikus szerelmi történetet, minden hamis cicomát mellőzve, úgy, hogy csakis a húsból jövő, igazi ösztönök mesélnek. A családfő, Mr. Earnshaw megszán és hazavisz egy utcagyereket, akit Heathcliffnek (Solomon Glave) keresztelnek. Gyerekei, Hindley és Cathy (Shannon Beer) cseppet sem örülnek a betolakodónak, de aztán a vadóc Cathy mégis összebarátkozik vele, és egész életükre szóló szövetséget kötnek. Arnold különös tehetsége, hogy megtalálja azokat az amatőrszereplőket, akik képesek ösztönösen létezni a kamerája előtt (hagyományos értelemben színészkedni valószínűleg nem is tudnának), Glave-vel és Beerrel sem nyúlt mellé. Mindketten természetesek és meghatók, a film addig él igazán, amíg az ő zsigeri, gyermekien ártatlan és állatiasan egyszerű szerelmük tombol.

Aztán a játékidő bő felénél ugrunk egyet az időben, Glave-et felváltja a szintén amatőr James Howson, Beert pedig a Skins-sorozatból ismert Kaya Scodelario. Sajnos egyikük sem olyan erős, mint a gyerekek. Howsonban is megvan valami természetes erő, érezzük, hogy Arnold mit láthatott meg benne, de ez a srác bizony zavarban van a kamera előtt, és nem képes szabadjára engedni azt a dühödt, kétségbeesett erőt, amire a film második felének épülnie kéne. Scodelario nagyon igyekszik nem színésznőnek lenni, de a három másik főszereplőhöz képest kilóg a lóláb, színésznősen mosolyog, színésznősen lépdel. Nem rossz, de ebben a filmben idegen.

Kaya Scodelario az Üvöltő szelek-ben

Lassan elszivárog az energia a filmből, nem éljük át a féltékeny Heathcliff érzelmi viharát és a Cathyt darabjaira szaggató érzéseket sem. Arnold képi világa kiüresedik, már nem a történetet meséli, csak stílusbravúr. Egyre lassabban telnek a percek, és a bő kétórás film utolsó háromnegyed órája kétszer olyan hosszúnak tűnik és feleannyira sem érdekes, mint ami addig történt. Még szerencse, hogy Arnold a regény második felét nem filmesítette meg, azon már elaludnánk.