Nem ordítanak, forgatnak

Stílusosan indítja az idei hányattatott sorsú Filmszemlét a Magyarország 2011 című szkeccsfilm: tizenegy magyar rendező mondja el véleményét hazája helyzetéről pár perces mozgóképben. Török Ferencnek a Széll Kálmán térről van mondanivalója, Pálfi György arról csinál filmet, hogy nem tud csinálni filmet, Fliegauf gyerekeket mutogat, Salamon András a Magyarország-imázsfilm paródiáját készíti el, Jancsó Miklós szerint pedig ordítani kéne, nem forgatni.

Feszengésmentes, lazán ünnepélyes hangulatban nyitotta meg Tarr Béla és Jancsó Miklós pénteken a 43. Magyar Filmszemlét, a Magyarország 2011 című tizenegy epizódból álló szkeccsfilm vetítése előtt. A Tarr Béla produceri irányítása alatt készült kisfilmek ideális Szemle-indító alkotások: mindegyik a mostani hazai állapotokra reflektál, de közben formai és témabeli változatosságukkal a magyar film sokszínűségét villantják meg.

A no budget-alapon készült kisfilmek témái között felbukkan a hajléktalan politika, a fiatalok kilátástalan jövőképe, a nők helyzete és az ellehetetlenített filmszakma is. A stílusok különbözősége a dokumentarizmustól a klipig, a kísérletezéstől a klasszikus formákig, a humor és a dráma váltakozása izgalmassá teszi a filmfüzért. A tizenegy darab szkeccset vetítésük sorrendjében mutatjuk be.

Jeles András. Fekete-fehér arcai ugyanazt a mondatot ízlelgetik, hangoztatják, mondják. A háttérben néha akvárium, néha fal, a fejek néha lelassulnak, az arcok néha egymásba úsznak. Így születik meg a többletjelentés, de hogy az pontosan mi is, még nem eldöntött.

Kocsis Ágnes. Egy hajléktalan asszony napját mutatja be dokumentarista stílusban, talán a legdirektebben publicisztikus alkotás a sorban. Mégis hihetetlen, hogy elég egy számunkra ismeretlen embert csupán egyetlen napon át követni a hajléktalanszállón való ébredéstől, az újságáruláson át, a börtönben végződő másnap reggelig, hogy mélységesen megérezzük, mekkora nonszensz a közterület életvitelszerű használatáért bárkit is bűnözőként kezelni.

Török Ferenc. Stílusosan saját életművére reflektál, amikor a hétköznapjainkat sokáig felzaklató Moszkva tér- Széll Kálmán tér elnevezés kérdésköréhez nyúl. A Moszkva tér rendezőjének kisfilmjében a tér egy napja elevenedik meg dokumentarista felvételeken, Orbán Viktor beszédével aláfestve. Jól működik a kép és a szöveg ütköztetése, de a fénypontot az időnként felharsanó hangosbemondó fiktív utasításai jelentik.

Szabó Simon. Égetően aktuális téma ide vagy oda, van valami kellemesen felszabadító Szabó Simon nyers és őszinte stílusában. Például, ahogy a klasszikus Duna-parti panoráma egy rakodóparti szopásban végződik, amelynek azonban idő előtt véget vetnek a fogamzásgátlási és egzisztenciális problémák. Főhősünk alaposan bedezodorálva jelentkezik luxushajó személyzetnek, ám a toborzó irodában maga Sziget Peti (Janklovics Péter) hadovál, és hiába ad szavainak egy plafonra applikált műsirály nyomatékot, hamar kiderül, hogy átverés az egész.

Mészáros Márta. Egy kisbabán kívül összesen három nőt látunk, de az ő arcuk jó alaposan belénk ég. Kettő közülük éppen szült, mégis a harmadiknak lesz gyereke. Egy magányosan vajúdó lány, egy kórház elé kihelyezett inkubátor, egy nejlonszatyor: egy mélyen lélekbevágó, mégsem csupán egyéni probléma tömör bemutatása. Talán kicsit hirtelen váltás, és az időkerethez képest is túl sűrű ez az anyag két játékos darab között.

Forgács Péter. Ne rettenjünk meg attól, hogy Forgács egy kibelezett kecskét rángat ki a kukából, pózol vele, teszi-veszi, miközben egy feliratokban látható párbeszéd fut a kép mellett. Szépen összeáll és működik a dolog. És akkor még nem esett szó a filmvégi bónusz kecskeszakáll-simogatásról.

Siroki László. A vidéki kontra fővárosi élet képeit váltogatja, azzal a formai játékkal, hogy a helyszínek sajátos zajait és hangjait felcseréli egymással. Eleinte még aranyosan hatásos a baromfiudvar zajongás a betonrengetegben, de kevés ez az ötlet ahhoz, hogy a szkeccs teljes hosszában lekösse a figyelmünket.

Pálfi György. Pálfi filmje arról, hogy miért nem tud most filmet csinálni, egyszerre frappáns és intelligens reakció a filmszakmában kialakult helyzetre. Az egész egy nagy poén, ezért csak annyit mondunk, mindenki élvezze ki az animációs főcímet és semmiképpen se bliccelje el a stáblistát!

Fliegauf Benedek. Ő az a rendező, akinek a kedvéért képesek vagyunk ugyanabból a kameraállásból felvett három különböző méretű művízilovat és a körülötte úszkáló gyerekeket percekig megbabonázva bámulni, és még élvezzük is a játékot. Három helyszínen jár a kamera, az utolsónál mozog is, és abszolút egységes képet rajzol meg. A meditatív hangulathoz fontos és tudatosan használt kifejezőeszköz a hang és a zene, szintén a rendező munkája.

Salamon András. Sokatmondó, megviselt arcai kiforgatják a Magyarország imázsfilmet, pedig a Repülj madár, repülj ugyanaz. A szavaló nagyközelik legalább annyira hatásosak, mint a magyar találmányok vagy az elcsépelt világ legszebb női, csak kicsit másképp. A nem túl eredeti klipformát az érzékenyen kivárt tekintetek ellensúlyozzák.

Jancsó Miklós. A Magyarország 2011 záró darabja egy forgatási próba részlete, egy táncos lány tekergése, a mestertől elindulva és a mesterhez visszatérve. Hosszúbeállítás, tánc, a rendező a kép előterében, majd a sommás vélemény: "Itt nem forgatni kell, hanem ordítani."