Kezdjük a rossz hírrel. A Project X hagyományos értelemben vett filmként gyakorlatilag értékelhetetlen. Története nincs - azon kívül, hogy három végzős gimnazista házibulit szervez, ami aztán fokozatosan elfajul. A háttérben ugyan megbújik egy szokványos tinifilm, három népszerűtlen kamasszal a főszerepben, akiket ügyetlenségük eddig megakadályozott abban, hogy becsajozzanak, de ez a vonal megreked egy félbehagyott vázlat szintjén. Ehhez képest az Amerikai pite forgatókönyve tökéletesen árnyalt mestermű.
A készítők gyorsan feldobálták a vászonra a Superbad főszereplőinek gyatra másolatait, hogy legyen néhány lúzer, aki megszervezi a bulit. Szimpatizálni velük képtelenség. Ha meghívnak a bulijukba, biztos elmentem volna, de egy percig nem haverkodtam volna velük. Thomas (Thomas Mann), ahogy az a zsánerben megszokott, jellegtelen jófiúként indul. A baj csak az, hogy meg is marad annak: semmi olyat nem tesz vagy mond, amitől egy pillanatra is átkerülhetne a jóarc kategóriába. A haverjáról, Costáról (Oliver Cooper) pedig rekordidő alatt derül ki, hogy egy szánalmas gyökér, aki ugyan nagydumásnak hiszi magát, de igazából csak egyáltalán nem vicces taplóságok hagyják el a száját. Van még egy különc dagi srác, de róla nem érdemes beszélni, mivel semmi szerepe nincs a filmben.
Aki a Nulladik óra, Az okostojás, vagy a Donnie Darko okozta élmény újraélésére vágyik, vagyis intelligenciát, szellemességet, hitelesen ábrázolt kamasz világfájdalmat vár egy tinifilmtől, az messze kerülje el a Project X-et. Olyan ez a film, mintha vették volna a zseniális Tökéletlen idők alapötletét, hogy csinálnak egy mozit a gimnazisták egy napjáról, ami egy eszetlen nagy buliban kulminálódik, csak közben kiselejteztek szinte mindent, ami Richard Linklater kultfilmjét emlékezetessé tette. A Project X-ből hiányzik a középiskolás közeg tablószerű bemutatása, hiába várunk egyszerre menő és életszerű párbeszédeket vagy sztárcsináló színészi alakításokat. Egy dolog maradt meg az elődből: a buli.
Ezzel el is érkeztünk a jó hírhez. A készítők eleve szerény célt tűztek ki maguk elé, de azt legalább teljesítették. Elképzelték, hogy nézhet ki a lehető legvadabb házibuli egy popzenei klipeken élő, átlagos gimnazista fantáziájában, és ezt megvalósították háromnegyed órában. Ezeken a részeken el lehet szórakozni. De mivel ez nem volt elég egy egész estés műsorhoz, a fennmaradó időt sajnos feltöltötték a tinifilmek legelhasználtabb kliséivel.
A Project X akkor működik, amikor felesleges körök nélkül ünnepli a felszínesség diadalát. Amikor nem próbálkozik holmi történetmeséléssel, hanem csak dübörögnek a kommersz partislágerek, az emberek táncolnak, isznak, okádnak, smárolnak, szexelnek, a kamera pedig az ekitől kitágult pupillákat, szétizzadt pólókat, fedetlen melleket és ritmusra rázkódó fenekeket pásztázza. De amikor azt akarja elhitetni velünk, hogy a gyíkarc főhős pont a buli éjszakáján, tajtrészegen jön rá, hogy neki igazából az a csaj kell, akivel gyerekkora óta barátok, és nem a parti legjobb nője, akkor rögtön nevetségessé válik az egész. Ebben a filmben nem az a szánalmas, amikor a bekészült vendégek a kocsiablakra hánynak, hanem amikor egyik másik karakternek egy pillanatra felébred a lelkiismerete. Szükségtelen és álságos dolog ilyen hanyag módon mentegetni ezeket az érdektelen és ostoba figurákat. Meg kellett volna őket írni rendesen, vagy hagyni a lelküket a fenébe.
A Project X legnagyobb konkurenciája a különböző videómegosztó oldalak. Ha otthon unatkozunk, de lusták vagyunk egy erős, egy-másfél órás blokkot összeállítani videóklipekből, akkor ez a film is megteszi. De legegyszerűbb, ha helyette inkább elmegy az ember bulizni, ugyanis összesen ennyi tanulsága van a filmnek: néha kifejezetten jól esik egy fergeteg. Ezt pedig egy jól összerakott videóklip három percben is el tudja mondani.