Kókadtan lóg a gyilkológép fegyvere

Torrente negyedik bevetéséig kellett várni ahhoz, hogy a mocskosszájú exzsaru a hazai mozikban is bemutatkozhasson. Kár, hogy ez csak most történt meg, ugyanis a film legnagyobb tanulsága az, hogy Santiago Segura képtelen kiszabadulni saját sikere börtönéből. Önmagát ismétli, ez pedig egy negyedik résztől már kevés. A poénok még nagyjából megvannak, a baj az, hogy ezek az előző részek gegjeinek kevésbé sikerült újrázásai. Kevesebb szellemesség, még több prosztóság.

Azzal, hogy az előzőekkel ellentétben, a negyedik részt behozta a forgalmazó, semmiféle kockázatot nem vállalt. Az elmúlt tíz évben Torrente bunkó beszólásai beépültek a közbeszédbe. Manapság, már a legváratlanabb helyzetben is előkerülhet a spanyol exrendőr legendává terebélyesedett figurája: a szerdai válogatott jégkorongmérkőzés kommentátora például élő adásban idézte fel a harmadik rész kiképzőjelenetét, azt, amelyikben egy kalapáccsal teszteli Torrente emberei reakcióidejét. Megtehette, mert a nézők túlnyomó része tudta, miről van szó. Torrente sokaknál hivatkozási pont, egyeseknél kultusz tárgya lett.

De mi a népszerűség titka? Santiago Segura mindent, ami a politikai korrektség határain kívül esik, belesűrített Torrente karakterébe. Gátlástalanul áthágott minden tabut, és közben egyszer sem bizonytalanodott el, hogy ebből már mégsem kellene poént csinálni. És az elképzelése működött, mert olyan dolgokon röhögünk a Torrente különböző részeit nézve, amelyeken bármilyen más élethelyzetben szörnyülködnénk. Merész, egyedi és ördögi humora van a filmjeinek. Fontos azonban hozzátenni: Torrente több aljas, altesti poénok fröcsögő gyűjteményénél.

A karakter tipikus hispán miliőben fogant: az Atletico Madridnak szurkol, egy El Fary nevű, valaha nagy népszerűségnek örvendő táncdalénekest istenít. A múlt dicső Spanyolországát sírja vissza, amikor még rend volt és Franco tábornok volt hatalmon. Ő legalábbis így emlékszik vissza rá. Hamis nosztalgiájának legszebb példája, amikor Franco rabokkal építtetett, grandiózus emlékművének kicsinyített mását formázza meg homokból a második részben.

A jelen szabadelvű Spanyolországát pedig teljes szívével megveti: bizalmatlanul méregeti a bevándorlókat, sőt, igazából mindent lenéz, ami az ő sajátos koordinátarendszerében nem számít spanyolnak. A vicc az egészben, hogy balhézós életvitele, napi szinten elkövetett törvénysértései miatt Franco parancsuralmi rendszerében, ha nem védte volna rendőri jelvénye, rögtön bekasztlizták volna. Ez a végletekig hamis ön- és világkép teszi még izgalmasabbá a karaktert. Torrente, azokban a ritka pillanatokban, amikor továbblát a farkánál, Spanyolország 20. századi történelmének önkényes értelmezésével igazolja magát.

Segura igazi zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy az általa megalkotott és eljátszott karakter életviteléből fakadó humor univerzális. A kulturális utalások egy része ugyan elsikkad, de az álszentség kifigurázását mindenhol a világon megértik. Becsületről papol a pocakos, kopaszodó exrendőr, de közben gátlástalanul kihasznál mindenkit, és a kurvázáson, lövöldözésen, és gyors pénzszerzésen kívül nincs más, ami érdekelné. Az pedig csak rajtunk múlik, hogy miközben Torrente elköveti a taplóságait, mi együtt nevetünk vele, vagy rajta nevetünk.

A negyedik rész semmi újat nem tesz hozzá ehhez a legendáriumhoz. Már a második és a harmadik részben is egy helyben topogott a karakter, de ott még a poénok gyakorisága és a helyszínváltoztatásból származó egzotikum frissen tudta tartani a sorozatot. Most ért el odáig a sorozat, hogy a legújabb epizód már zavaróan önismétlő. Már nincs semmi benne, ami elfedné a film fantáziátlan biztonsági játékát. Ugyanazokat a poénokat kapjuk, csak még gusztustalanabb verzióban. Egy segglyukból előhúzott, és a 3D segítségével a képünkbe tolt szaros mobiltelefon már nagyon nehezen nevezhető viccesnek, még Torrente univerzumában is.

A film elején van még néhány ügyes geg, amiből azt remélhetnénk, hogy ismeretlen irányba indul el a negyedik rész: kukákat túr fel, éttermi asztalokról vadássza le a maradékot. Torrente sohasem volt még ennyire szánalmas. Ismét szerez ugyan magának egy féleszű Sancho Panzát, aki viszont, kellemes újdonságként, már nem bizonyul annyira szolgalelkűnek, mint elődei. Egyre keményebben veri a sors, amit akár vehetne jelnek is, hogy ez így nem mehet tovább, változtatnia kell. Ez azonban nem történik meg. Ha Segura folytatni akarja, és ha nem szeretné, hogy a Rendőrakadémia dicstelen útját járja be a sorozata, akkor itt az idő a radikális változtatásra.

A hasonló humorú Egyszer fent,... inkább lent című tévésorozat például el tudta kerülni, hogy önismétlővé váljon. A második évadban ugyan ott is csak annyi történt, hogy a cselekményt átköltöztették egy, új egzotikus helyszínre (Mexikó), de aztán a harmadik évadban húztak egy merészet, és arra a kérdésre próbáltak választ adni, hogy vajon képes-e önkritikát gyakorolni Kenny Powers, képes-e végre felnőni. Kenny Powersnek jól állt a meglebegtetett megváltás. Lehet, hogy José Luis Torrentének is jól állna. Ami biztos, ha lesz még folytatás, akkor abban Torrentének muszáj lesz kilépnie az első részben megrajzolt kezdőkőrből, és elindulnia valamerre.

A szinkron továbbra is a film erősségei közé tartozik. Csuja Imre mindig is könnyedén hozta ezeket a harsány, "pultot támasztva osztom az észt"-figurákat. Ahogy arról lamentál fájdalmas hangon El Fary sírja előtt, hogy mivé lett a világ, már a Fehér Házba is beférkőzött egy néger, és nem a takarító, hibátlan pillanat. Arról viszont nem tehet, hogy az anyag, amiből dolgoznia kell, már nem olyan erős. Az előző részekhez képest, sokkal kevesebb a rögtön megjegyezhető aranyköpés. A 3D-t igazából csak a James Bond-filmeket imitáló, egyébként tetszetős kezdő főcím használja ki. Ami még dicséretet érdemel, az a nézőtér felé tartó zuhatagszerű köpés, ha már 3D, akkor azt így kell Torrente szellemiségéhez illő módon beépíteni a filmbe.