Nehéz menőzni, ha beteg a gyerek

A Szemünk fénye azt mutatja be, hogyan döglik bele két fiatal szülő, amikor kiderül, hogy a gyerekük súlyos beteg. Az ábrázolás módjáért mégis hálásak lehetünk, mert inkább arra koncentrál, ami megmarad az emberből ahelyett, amit elveszít. Az utóbbi így is ordít a vászonról.

Képzeljünk egy magyar filmet arról, hogy fiatal szülők gyerekénél agytumort diagnosztizálnak. Nagy hallgatások, törődött, áttetsző arcok, maradék kaja az éjjeliszekrényen, klaffogó papucs hangja a folyosón, pislákoló neonlámpa. Most képzeljük el a témát hollywoodi változatban. Koravén gyermek, vicces kedvű színes bőrű ápolónő, hátul kötős kórházi pizsama, kisírt szemű anyuka, Greg Kinnear mint apuka, a végén együtt lépnek ki az automata kórházi ajtón, amely finoman összezáródik mögöttük.

Szemünk fénye | Jérémie Elkaim és Valérie Donzelli

A Szemünk fénye (La guerre est déclarée) a francia verzió, de ez sem mentes az ország filmkultúrájára jellemző sztereotípiáktól. Rövid, zaklatott jelenetek, burleszkszerű koreográfia, zenére táncoló festőecset, és bántukban dalra fakadó főszereplők. Még egy stopptrükk is belefér. Csak semmi melodráma - a szenvelgésből, köszönik, nem kérnek. Azt akarják elmesélni, hogy van élet azután is, hogy a gyerekről kiderül, agytumorban szenved. A baj csak az, hogy nincs. És előbb-utóbb ezt muszáj lesz bevallani - meg is teszik. De azért sokáig próbálják elhitetni elsősorban önmagukkal, hogy azért az emberben marad némi életösztön, ami segít abban, hogy mindennek ellenére találjon valami örömöt az életben. És hogy nem feltétlenül megy rá a személyisége, nem feltétlenül lesz önmaga árnyéka.

Merthogy Juliette (Valerie Donzelli) és Romeo (Jeremie Elkaim) elképesztő menő arcok, egy buliban jöttek össze, és még azután sem váltak nyárspolgárrá, hogy családot alapítottak. Miért is kellene? A lazaságot csak akkor nehéz megőrizni, amikor a gyerek másfél évesen még nem jár, egyértelműen lemaradt a kortársaitól, és időként meglepetésszerűen kidobja a taccsot. Sok az előjáték, és - ahogy az életben - csak lassan körvonalazódik, hogy baj van. A szülők persze már azelőtt tudják, hogy az orvosok felismernék. Zsigerből tudják. Hosszan taglalja a film, hogyan derül ki végül, milyen stációkon mennek át a bizonyosságig. Aránytalanul hosszan - mondanám, ha a valóságban nem pont ugyanígy élné meg az ember.

Szemünk fénye | César Desseix, Jérémie Elkaim és Valérie Donzelli

A bizonytalanság órái lassabban telnek, azok a percek égnek bele legmélyebben az emlékezetbe. Olyan, mint egy akciófilmben a hajsza az igazság után - látunk is üldözést, csak nem autóst, hanem egy fantom után. Olykor inkább menekülésnek tűnik. Át kell verekedniük magukat a tudatlanság homályán, hogy aztán a rossz hír is szinte megváltás legyen, vagy legalábbis tiszta helyzet. Szemtől szemben a halállal. Fel lehet venni a harcot. Ez az, amire a film eredeti címe utal: hadüzenet.

Az egyik legerősebb pillanat, amikor Juliette végre kierőszakolja a diagnózist, és nem ordít, nem hullajt egy árva könnycseppet sem. Neki onnantól nincs esélye kétségbeesni, neki feladata van. Egy merev arcot látunk, a szemekben nincs többé félelem.

Szemünk fénye | Valérie Donzelli és Jérémie Elkaim

Ám a film nem adja fel a küldetését, hogy továbbra is kerülje a szenvedést. A gyereket tehát elveszítjük szem elől. A szülők viszont nem veszítik el a humorukat, csak mostantól a túlélésre használják. Úgy tűnik, mintha tudnák egymásban tartani a lelket. Mintha erősítenék egymást. Kimondják a félelmeiket, és együtt röhögünk velük.

Elmennek egy buliba, mint régen, és csókolózásba bonyolódnak, mindketten mással. Tudjuk, hogy nem gyengíti a kapcsolatukat, csak szükségük van rá, hogy önmagukban, a tragédiájuktól függetlenül létezzenek. Hajnalra úgyis visszatér a valóság.

Nem látjuk, hol megy tönkre a kapcsoltuk. Csak a narrátor meséli el. Nem látjuk, milyen évekig járni kórházba, egyik kezelést végigcsinálni a másik után. A narrátor mondja, hogy így volt. A filmhez értők sokat hangoztatott nézete, hogy a narráció csak pótlék, arra találták ki, hogy kimentse a rendezőt, ha nem tudott valamit elmesélni a képpel. Sosem hittem ebben.

Szemünk fénye | Gabriel Elkaim, Jérémie Elkaim és Valérie Donzelli

A narráció itt olyan, mint amikor pletykálnak az emberek azokról, akik épp nincsenek ott. Egy másik nézőpont, ennyi látszik kívülről. "Emlékszel arra a helyes párra? Képzeld, rákos lett a gyerekük." "Ne már. Komolyan?" És akkor emez belekezd a részletekbe, persze csak felszínesen, félinformációkkal. Nem egy narrátor van, hanem több, mert valaki egy későbbi fázisról tud. Nekünk jut az összkép a részletekkel, de van, ami előttünk is rejtve marad. Nem látjuk, hol ment félre a házasság, hogyan kezdték szétmarni egymást tehetetlenségükben, fájdalmukban.

A két érintett, Valérie Donzelli és Jérémie Elkaim - a film írói, főszereplői - nem akarták, hogy ez maradjon meg róluk, mert tényleg nem ez a fontos a történetükből, hanem az ellenkezője: az egység. Ezt pedig semmi nem igazolja jobban, mint hogy ezt a filmet együtt készítették, miután valóban megesett velük mindez az életben. A többi tényleg nem számít. Nincs jogunk megkérdőjelezni a hitelességüket. És bár mindent megtettek azért, hogy ne sajnáljuk őket, és ne a szenvedésükön sápítozzunk, én mégis úgy éreztem magam utána, mintha kisírtam volna a szememet.