Peter Lord rendező (Csibefutam) és alkotótársai szemlátomást sem a humorérzéküket, sem a képzelőerejüket nem veszítették el, épp csak mintha a háttérbe, az apró részletekbe és a filmből amúgy kilógó jelenetekbe száműzték volna a kreativitást. A középpontban pedig ott terpeszkedik egy zilált ritmusú, mondvacsinált konfliktusokkal teletömött, motiválatlan cselekmény, ami eredményesen megnehezíti a mese élvezetét.
Kalóz Kapitány (őt így anyakönyvezték), karrierproblémákkal küzd, amennyiben megszerzett kincsben, eredményes hajókifosztásokban és a fejre kiírt vérdíj összegében mérjük a kalózszakma sikerességét. Valójában jól érzi ő magát így sikertelenül is, nagyokat sonkavacsorál a bűntársaival, rendben van a magánélete, gyengédségigényét kielégíti, ha szeretgetheti házi dodóját, Pollyt, akiről sokáig azt hiszi, hogy elhízott papagáj. A konfliktust a teljesítményorientált kalóztársadalom szítja, mivel rendszeresen megszervezik az év kalóza versenyt. A Kapitány fölött ilyenkor szemlátomást átveszi az irányítást a társadalmi elvárás, ezért aztán harcba lelkesíti saját magát a díjért. Ettől azonban még nem lesz tehetségesebb, sőt a kudarcok miatt önértékelése egyre mélyebbre süllyed. Ekkor találkozik Charles Darwinnal, akinek hatására London és a Királyi Tudományos Társaság felé veszi az irányt, hogy ott másfajta veszélyekkel - többek között egy szociopata királynővel és egy zavarodott csimpánzzal - nézzen szembe.
Az egész sztorira vagy totális nonszenszként tekinthetünk, vagy úgy, mint egy poénra vett életvezetési, jellemfejlődési tantörténetre, amely mégiscsak szórakoztatóbb kalózok között, animációs formában, mint mondjuk ha egy multicégnél játszódna. Igen ám, de a követhetetlen és csőstül érkező fordulatok arra sem hagynak időt, hogy közel kerüljön hozzánk ez a szerencsétlen kapitány és a bandája. Nehéz úgy átérezni a barátság megtartó erejét és fontosságát, hogy nem a szemünk előtt kovácsolódik erős közösséggé csapat, hanem rögtön a bevezetésben egy korábbi kalandjain nosztalgiázó társaságot ismerünk meg. Így aztán semmi sem támasztja alá az örök érvényű tanulságot, miszerint, akik igazán szeretnek minket, azok nem a teljesítményeinkért szeretnek, vagy hogy a közösen átélt kaland a lényeges, nem pedig a cél.
Tény, hogy a kalózok egy bizonyos korosztály számára eleve menők, de hogy a gyerekek mit értenek és élveznek ebből az egészből, az rejtély. Van lépcsőn leszáguldó kád meg titkos kincs, de az állatok például mind vagy kitömöttek, vagy formalinban úsznak, vagy leölték őket. Kivéve a bamba főszereplő madarat és egy leszedált, kártyákkal kommunikáló csimpánzt. Hazafelé menet remek program elmagyarázni a gyereknek, hogy miért olyan nagy szám ez a dodó, elalvás előtt meg jöhet Darwin evolúcióelmélete.
Felnőttként, a tobzódó, sehova sem tartó akcióarzenálnál ezerszer szórakoztatóbbnak találtam Polly minimalista mimikáját, ahogy a buta fejéből bambul kifelé gyurmaszemével, és finoman reagál a körülötte zajló eseményekre. De az antiszociális tudós, Darwin felolvasott naplórészletei is külön kisfilmet érdemelnének. Zseniális, ahogy a száraz tudományos feljegyzések közé lépten-nyomon beékelődik egy "sosem lesz párkapcsolatom" sóhaj. Az olyan részek mint a Kapitány show-elemekkel megbolondított tudományos prezentációja, illetve a királynő őreinek bolond társalgása arról, hogy egy cápa lenyomná-e Drakulát, illetve Frankenstein lebirkózna-e egy óriáspolipot - magasan a film csúcspontjai.
Kár, hogy a koncepció nélküli, kapkodós cselekmény és a kidolgozatlan karakterek miatt a Kalózok - A kétballábas banda, csak néhol vicces, a látványvilág tekintetében finom arányérzékkel kidolgozott, a gyurma kézműves báját a modern animációs technikával és 3D-vel elegyítő, egyszer megnézhető animációs film marad.