Nem a magyarok szúrták el

A thriller halála az unalom, és A holló már a főcíme utáni pillanatokban lapos és érdektelen film. Egy dolog, hogy egy szó sem igaz belőle, bár a múltból merít inspirációt. De ha már Edgar Allan Poe figurájára épül, miért nem tanultak az alkotói tőle, akinek a műfajt köszönhetik? A válasz egyszerű: mert sem a tehetségének, sem a szellemiségének nem érnek még a nyomába se.

Edgar Allan Poe - a krimi műfaj megteremtője - 1849. október 7-én tisztázatlan körülmények között halt meg, miután egy Reynolds nevű illetőt szólongatott. Alkoholista volt, egy éhenkórász, viszont haláláig kereste a szerelmet. Ennyit voltak hajlandóak figyelembe venni A holló alkotói, amikor belevágtak a filmjükbe. A többi részlet felett - például, hogy Poe egy kórházban halt meg, ahová egy idegen ruháiban szállították, vagy hogy agóniája napokig tartott, és közben végig félrebeszélt, kivéve az utolsó pillanatot, amelyben az Úrnak ajánlotta a lelkét - nagyvonalúan elsiklottak. Ahogy az sem, hogy a halál okai között legfeljebb különféle betegségeket sejtenek - agyhártyagyulladást, veszettséget, szívrohamot, epilepsziát, vagy szifiliszt. Ők viszont úgy gondolták, hogy a játékfilm műfaja felmenti őket az igazsághoz való ragaszkodás terhe alól.

John Cusack A holló című filmben

A sztori ugyan véletlenül szintén egy Edgar Allan Poe nevű, XIX. századi amerikai íróról szól, aki ismert és elismert volt bűnügyi történetei és könyvkritikái által, de a többit szabadon költhetik hozzá. Kitalálhatnak neki egy utolsó szerelmet (aminek köze sincs az igazihoz), kanyaríthatnak az egészből egy misztikus bűnügyi sztorit (hogy saját műfaja hősévé váljon), és kinyírhatnak a sztoriban egy olyan szereplőt, aki a költő sorsában és megítélésben épp a halála után játszott tevékeny szerepet. Még a korhűségre is tehetnek.

Ez több, mint hiba, ez bűn. Nem tudom, ilyen esetekben megillet-e valakit a jog a név felett (Poe-nak nincsenek leszármazottai), de én perelnék a helyében. Ez ugyanis a név megbecstelenítése, és egy élet meghamisítása. Edgar Allan Poe a film alkotói számára csak egy brand volt - egy olyan márka, ami talán hoz némi nézőt a moziba, mert ismert, és mert sötét asszociációk kapcsolódnak hozzá. Ilyen alapon fograthatnának egy filmet Marilyn Monroe életéről is, amiben egy sikeres elvonókúra után immár megtisztult testtel és lélekkel, a filmezéstől visszavonulva boldogan megöregedne. És nem írnák ki sehol, nem jeleznék semmilyen módon, hogy mindez csak fikció, viszont minden igyekezetükkel azon lennének, hogy hitelesnek tűnjön.

John Cusack A holló című filmben

Úgyhogy A holló című produkció először is morálisan bukik el, de aztán művészileg is. Már az első jelenettel el akar mondani mindent. Egy kocsmában játszódik, és a következő információkat üzeni: 1. A XIX. század közepén járunk, Baltimore-ban. (Bocs, de a nyelvi hűség nem célunk.) 2. Edgar Allan Poe a főhősünk, aki menthetetlenül alkoholista. (De ettől még kedveled, ugye?) 3. Írásból él, de egy fillérje sincsen, annyi se, hogy egy felest rendeljen magának. (Szóval írásból talán mégsem lehet megélni.) 4. Már az egész városban sikerült lejáratnia magát, sehol nincs hitele, viszont büszkesége se. (Súlyos függőség.) 5. Edgar Allan Poe egy meg nem értett zseni.

Hollywoodi filmben hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a dialógus csak információközlésre szolgál, netán annak szájbarágására, amit az imént láttunk, és ne adj' isten, nem voltunk képesek felfogni. De lehet mindezt úgy csavarni, hogy legalább egy szituációnak tűnjön. Itt azonban körülbelül annyi kreativitással és művészi érzékkel sikerül megoldani, mint amennyi a fenti felsorolásban található. Nem sok jót ígér ez a további másfél órára - viszont legalább nem hazudik. Tényleg ehhez a színvonalhoz tartják magukat a továbbiakban.

A forgatókönyvíróknak nemcsak a valóság volt útjában, de a kreatív írás órákat is messze elkerülték a suliban. És pechjükre épp egy olyan mesterrel méretnek meg, aki a műfaj megteremtője és állandó hivatkozási alapja - hiszen egy ilyen filmet nézve óhatatlanul felmerül a kérdés mindenkiben, hogy van-e olyan izgalmas és félelmetes A holló című thriller, mint akár egy gyengébbecske Poe-novella? És van-e olyan ravasz, olyan okosan szőtt cselekménye? És máris ugyanott tartunk, mint a morális kérdés esetében: honnan vették a bátorságot, hogy ezzel a névvel, ezzel az életművel keljenek versenyre?

Alice Eve A holló című filmben

Tetézi a gondokat, hogy a filmet John Cusack vállára helyezték, neki kéne elvinnie a hátán. Ő azonban a sötét hajfestékén, műszakállán, és szénnel kihúzott szemén kívül nem sokban emlékeztet egy színészre. Pláne nem Edgar Allan Poe-ra. Cusack erőfeszítést sem tesz arra, hogy elhitesse, hogy alkotó művész, hogy válságba jutott ember, vagy hogy lángoló szerelmes. Pontosan úgy fest, mint akit véletlenül felejtettek ott Hollywoodban, és elmulasztották lefokozni A-ból C kategóriába, főhősből epizódszínésszé. Kapott vsizont maga mellé egy olyan főhősnőt, aki épp a túlzott igyekezetével tűnik ki mellette, de Alice Eve-et meg sajnos épp emiatt a kínos erőlködés miatt kellemetlen nézni.

James McTeigue rendező egyetlen érdeme, hogy felismerte: a fiatal rendőrfelügyelőt alakító Luke Evanst kell középpontba állítania, mert egyedül benne van nem minden alapot nélkülöző színészi ambíció. Brendan Gleesonnak pedig semmi sem árt, neki megbocsátjuk ezt a - minden valószínűség szerint legalább jól fizető - statiszta munkát.

Luke Evans A holló című filmben

De nem lenne igazságos a színészek nyakába varrni a kudarcot. Mert ha egy thrillerben a forgatókönyv nem elég a feszültségkeltéshez, ha a dialógusok nem hitelesek, és a karakterek nincsenek kitalálva, akkor mit tehetnek? És mi más marad a rendező kezében, mint az olcsó hatáskeltő effektek? Nem nehéz ezeket tetten érni A holló-ban. De attól sajnos még soha nem volt valami félelmetesebb, mert olyan hangos, hogy kiveri a dobhártyánkat, sem attól, hogy folyton olyan sötét van, hogy az orrunkig sem látunk. Viszont minden illúziónkat lerombolja, ha a koporsóba zárt lányt olyan messziről fényképezik oldalsó kameraállásból, míg az az érzésünk nem támad, hogy a hiányos falú dobozba nemcsak a kamera lát be kényelmesen, hanem akár kisétálni is lehetne belőle - ez már tényleg az ő sara.

Ezek után az a közhelyes megoldás, amivel a történetet lezárta, már igazán nem is olyan fájdalmas, jobbra nem számíthatott az, aki ébren maradt. Hiába a magyar közreműködés, az időnként felismerhető helyszínek, a jóhírünket öregbítő szakemberek, a bálterembe szilaj paripán bevágtató Fancsikai Péter, A holló-ra nem lehetünk büszkék. Hálistennek szégyenkeznünk sem nekünk kell miatta.