A világvége még mindig giccses

Akármilyen izgalmasan formabontó ötletnek is tűnhet egy apokalipszis-mozihoz a romantikus komédia műfaját választani, a Míg a világvége el nem választ összességében egy kínosan kellemetlen filmélmény. A felszabadult, világégés-közeli poénkodást nem a beígért aszteroida, hanem egy valószínűtlen szerelmi szál, és a giccses érzelgősség üti agyon.

Jól is elsülhetett volna Lorene Scafaria, rendező és forgatókönyvíró elképzelése, miszerint a világvégét megelőző pár hetet nem a megszokott katasztrófafilmes formában, hanem a hétköznapi emberek nézőpontjából, vígjátéki eszközökkel ábrázolja. A 'Hogyan üssük el a maradék időt, ha itt a vég?' kérdéskör utoljára akkor volt eredeti, amikor az általános iskolában minden hetedikes erről írt fogalmazást. Ugyanakkor tökéletesen alkalmas arra, hogy a halál pofájába röhögve, politikailag totálisan inkorrekt, eszementen vicces szituációk és poénok megírására ragadtassa az alkotókat.

Míg a világvége el nem választ | Steve Carell

A helyzet abszurditását felszabadultan elviccelő vonalon indul el a film, a főhőssel, Dodge-al (Steve Carell), aki biztosítási ügynökként fegyelmezett belenyugvással reagálja le a biztos halál és totális megsemmisülés tényét. A konszolidáltan világvégét váró, csendesen elnosztalgiázgató, a munkahelyére továbbra is kötelességtudóan bejáró Dodge-on és hozzá hasonlóan nem normális munkatársain rövid ideig remekül el lehet szórakozni. Mikor pedig ez már kevés, jó ütemben kerekedik egy szolid jazz zenével kísért baráti csevegésből, önfeledt heroinozás és ittas pirománkodás. Steve Carrel melankolikus, ironikusan vicces figurája teljesen hiteles, csak annyira tehetetlen, hogy ha nem akadna néhány, az adott helyzetre életszerűen reagáló egyed is, aki utcai randalírozással és lázadással kikergeti őt a kuckójából, akkor feltehetőleg a kanapén várná ki a világvégét.

A bajok a filmmel ott kezdődnek, amikor Dodge ablakpárkányán megjelenik Penny (Keira Knightley), az érzelmileg labilis szomszédlány. Knightley végig zavaróan erőltetetten laza és neurotikus, és az sem javít a helyzetén, hogy bántóan leegyszerűsítő és elcsépelt kliséket használnak a karakter bohémságának és különlegességének érzékeltetésére. Szivárványszínű patchwork-pokróc, előnytelenre vágott haj, bakelitlemez-mánia, hű de alternatív és egyedi személyiség ez a lány. Ezek a hibák mind sokat levonnak a lány és ezzel együtt az egész film kedvesség és cukiság szintjéből. Mindenesetre ezek ketten nekivágnak az országnak, hogy megkeressék Dodge régi szerelmét, illetve hogy Pennyt hazajuttassák a családjához.

Míg a világvége el nem választ | Keira Knightley

Az útba ejtett helyszíneken az alkotók szerencsére ismét belelazulnak a hülye poénokba, és a váratlan helyzetek, elmebeteg epizódok és kattant mellékszereplők életet lehelnek a történetbe. Csakhogy ezzel párhuzamosan egyre nagyobb teret nyer a lelkizés és a szívfacsarás, és ilyenkor úgy látszik, hogy mégsem illik elviccelni az apokalipszist. Poénkodni azon, hogy mind meghalunk, majd interurbán zokogva búcsúzkodni a családtól furcsán ambivalens hangulatot kelt.

Ha eddig nem tűnt volna fel a film romantikussága, az azért lehetséges, mert rendkívül óvatlanul és váratlanul csap le ránk. Pontosan addig a pillanatig nem érzékeljük a szerelmi szálat, amíg ki nem bökik a rátaláltam életem szerelmére mondatot. Az egész romantikus vonalat meglepően motiválatlanul és természetellenesen tuszkolják le a torkunkon. Se vágy, se vonzalom, mi meg higgyük el azt, ami nincs. Talán úgy gondolták, nem elég megrázó egész bolygóstól kihalni, a tökéletes hatás eléréséhez szükséges még az is, hogy közvetlenül előtte találjuk meg és így tragikusan korán veszítsük el életünk szerelmét is.

Míg a világvége el nem választ | Keira Knightley és Steve Carell

Az eleinte bátran elviccelt világvége-vígjáték szentimentális giccsbe fullasztása tengerparti tömeges keresztelkedésen, romantikus közös szájharmonikázáson és családi megbékélésen keresztül halad a kataklizma felé. Lorene Scafaria jobban tette volna, ha megnézi az Armageddon aszteroida-fenyegetettségben szövődő szerelmes csúcsjelenetét, amikor Ben Affleck ölbe kapja Liv Tylert, majd belátja, hogy van az a filmtörténeti pillanat, ami megugorhatatlan, és megmarad a kedvesen poénra vett világvége-történetnél.