Vadparaszt

Belgiumban sincs megváltás, ennyi, ami biztos. A Bikanyak minden értelemben sötét film, alulvilágított képeken, szigorú fordulatokon, súlyos reménytelenségen keresztül haladunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé.

Sötét filmeket szeretnék nézni, főként európaiakat, gondoltam ki nemrég, elkezdtek hiányozni, a moziforgalmazásból pillanatok alatt kikopott Jelena óta tán nem is láttam ilyesmit. Hacsak a tipikus-populáris skandináv könyv-noirból forgatott Fejvadászok-at nem számítjuk, ami viszont nemigen tuszkolható bele a művészfilmdobozba. Más kérdés, a belga Michael R. Roskam Bikanyak című művét is hol thrillerként, hol krimiként emlegetik források, ez azonban ne tévesszen meg senkit, akciókra és katarzisra ne számítsanak.

Matthias Schoenaerts a Bikanyak-ban

A dolgok az agrárium színes-izgalmas világában történnek, a vallon-flamand nyelvhatáron; arról, hogy a belgák hova álljanak, sok szó nem esik, ám az egyértelmű, hogy a különböző népek nem szívelik egymást ott. A minimum, hogy gyanakvóan méregeti-kurvaanyázza egyik a másikát, és olykor a pöcegödörben is megmerítkezhet, aki nem figyel eléggé. Mindazonáltal nem a nemzetiségi ellentétek képezik a konfliktusok elsődleges kiváltó okát.

Inkább arról van szó, hogy ezek a marhatenyésztők a jobb hízlalási eredmények elérése érdekében mindenféle szereket használnak, amelyek illegális volta miatt nyomukba szegődnek a hormonvadász rendőrök, majd eldördül egy pisztoly, és ez beláthatatlan következményekhez vezet. Ebben a maffiózók és bűnüldözők által dominált világban igyekszik talpon maradni a bikanyakú Jacky Vanmarsenille, a főhős, aki épphogy nem hős. Roskam rendező már az első jelenetben gondoskodik róla, hogy a néző ne tudjon azonosulni - vagy csak nagy nehézségek árán -: Jacky azzal nyit, hogy felpofoz egy idősödő, gyámoltalan parasztgazdát.

Matthias Schoenaerts és Jeroen Perceval a Bikanyak-ban

Később sem lesz szelídebb, szerethetővé legfeljebb egy-két pillanatra válik, azaz akkor sem azzá, maximum esendővé, gyengévé, noha kivételes fizikai erőre támaszkodhat. Menet közben természetesen kiderül, miért közlekedik Jacky annyira idegenül a saját világában - hogy rettenetesen súlyos trauma érte kisfiú korában, az erősen eufemisztikus megfogalmazás, de nem ránthatom le a leplet minden idők egyik legfájdalmasabb filmjelenetéről.

Azt is hasztalan várjuk, hogy Jacky egyszer csak megrázza magát, és leszámol egykori és/vagy aktuális ellenségeivel. Az egykori már nem tétel, elintézte az élet és az idő, az új kiskirályok pedig más pályán futballoznak; vagy utoléri őket a törvény, vagy nem, de ez tulajdonképpen nem is fontos egyáltalán. Belgiumban sincs megváltás, ennyi, ami biztos.

Matthias Schoenaerts a Bikanyak-ban

A Bikanyak szó szerint is sötét, alulvilágított képeken, szigorú fordulatokon, súlyos reménytelenségen keresztül haladunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé. Ahogy elsőfilmek esetében lenni szokott, kicsit ebben a 120 percben is több a tartalom, mint amennyi kényelmesen elférne benne, de a sokat markolást nem kevés erény ellensúlyozza. Ami miatt biztosan érdemes bemenni a moziba, az Matthias Schoenaerts játéka.

A színész a hírek szerint több tucat kiló izmot pakolt magára a felkészülés időszakában - épp, mint Robert De Niro, amikor a Jake La Mottáról szóló Scorsese-filmet forgatta egykor -, de nemcsak külsőleg hibátlan. Folyamatosan fújtat, szuszog, mint a bika, nem játszik, hanem átlényegül, egyszerűen minden percben elhisszük neki, hogy ő maga Jacky Vanmarsenille, a jobb sorsa érdemes, de menthetetlen vadparaszt.

Matthias Schoenaerts a Bikanyak-ban

Nemcsak Schoenaerts futott be a filmmel az Oscar-jelölésbe torkolló siker után - utóbb Marion Cotillard partnere volt Jacques Audiard Cannes-ban bemutatott Rozsda és csont-jában, ami tudósítónk az idei fesztivál legjobb darabjának talált -, hanem a rendező is, aki már a tengerentúlon is kapott feladatot. Bizonyára ügyesen fogja megoldani. Aki egy megvadult bikával elbír, az mindenre képes.