Kómás betegnek is jár a gruppenszex

A miskolci Jameson CineFesten láttuk a Tüskevár rémesen gyenge új feldolgozását, Mary Elizabeth Winstead alkoholproblémáit taglaló Részegent, és a fődíjat nyert agyban utazós litván sci-fit, az Eltűnő hullámokat. Végezetül értékeljük a zsűri munkáját is.

Balogh György (Pizzás) rendező éveken keresztül próbált pénzt szerezni, hogy a nagyrészt még 2005-ben leforgatott Tüskevár-adaptációját befejezhesse, és a közönségnek bemutathassa. Látva a filmet, teljességgel érthető, hogy miért nem kapott hosszú időn keresztül támogatást a félbe maradt mű. Erre a Tüskevár-ra, ilyen formában semmi szükség nem volt. A hatvanas években forgatott sorozat még mindig annyira erősen él a képzeletünkben, hogy már ez magában kérdésessé tette az újabb feldolgozás sikerét. Ezért is lett volna nagyon fontos egy radikálisan új megközelítés, amely értelmet ad a mostani adaptációnak. Számításba kellett volna venni, hogy a regény első filmes feldolgozása óta már több mint fél évszázad eltelt, és bátran hozzányúlva az alapanyaghoz, a mai viszonyok szerint átalakítani azt.

Tüskevár | Kovács Lajos és Nagy Marcell

Tutajos és Bütyök mai ruhában, a mai Budapest utcáin járkál, és mégis úgy beszélnek, mintha a szocializmusban készült ifjúsági filmek lettek volna az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal. Felfoghatatlan, hogy például miért kézzel írott levéllel kommunikálnak egymással. A készítők arra sem vették a fáradságot, hogy a legalapvetőbb szükséges módosításokat végrehajtsák a karaktereken. Az még elfogadható húzás lett volna, hogy a berekben nincs térerő, de hogy a nyilvánvalóan kortárs környezetből hiányozzon a mobil, és a többi ehhez hasonlatos időzavar komolytalanná teszi az egész filmet, és emiatt lehetetlenné válik az is, hogy egy mai kamasz szimpatizálhasson a főszereplőkkel.

Hiába hangoznak el szép sorjában a regény, illetve a sorozat legendás kulcsmondatai: "Én két evezővel szoktam. Kettővel? Iszen eggyel sem bír." Ilyen ügyetlen és amatőr módon átültetve egy másik kontextusba erejüket vesztik. Emiatt pont az eredeti mű központi mondanivalója hiányzik ebből a feldolgozásból. Akinek ez lesz az első találkozása a Tüskevár-ral, nem két kezdetben nyüzüge srácot fog látni, akit a berekben töltött nyár belevaló és vagány kamasszá változtat, hanem csupán két furcsán viselkedő idiótát. A filmet október 4-én mutatják be a mozik.

Már az a tény, hogy az Eltűnő hullámok egyszerre litván és sci-fi, kihagyhatatlanná tette a film megtekintetését. Az élmény aztán legalább olyan különleges volt, mint a zsáner és a gyártó ország szokatlan párosa. Egy laboratóriumban azzal kísérleteznek, hogy egy kómában fekvő beteg képzeletébe behatolva, vizuálisan is feltérképezzék az agy működését. A feladatra önként vállalkozó Lucast (Marius Jampolskis) csatlakoztatják rá az öntudatlan kísérleti alanyra, aki aztán olyan fantasztikus élményekkel ajándékozza meg a film főszereplőjét, amelyektől egy idő után képtelenség szabadulni, és Lucas újra és újra belép a kómában fekvő beteg tudatába. Már első alkalommal smárol egy gyönyörű, titokzatos nővel, pár csatlakozással később pedig ugyanezzel a nővel hempereg meztelenül egy aranyfénnyel bevilágított üres tengerparti ház deszkapadlóján.

Eltűnő hullámok

Az Eredet-hez képest ebben a filmben jobban megjelenik az álmok kesze-kusza, megmagyarázhatatlan jellege, és képileg izgalmasan kidolgozott, meghökkentő jelenetek követik egymást. A tengerparti ház egyik ajtaja például egy hangyabolyként nyüzsgő emberi masszát, és egy sarokban cigarettázó titokzatos alakot rejt. Lucas valóságban történő nyomozása és az álomszekvenciák alapján áll össze fokozatosan a kómában fekvő beteg története. A lassú tempó ellenére feszültségteljes tud maradni az Eltűnő hullámok, és furcsaságaival fenn tudja tartani az érdeklődést egészen a film háromnegyedéig. Ott aztán elér egy olyan dramaturgiai csúcsponthoz, amelyet később már nem tud megismételni, és ahol akár hiányérzet nélkül be is le is lehetett volna fejezni.

A litván rendezőnő sajnos nem tudta úgy eljuttatni filmjét a vágyott befejezésig, hogy a fentebb taglalt komoly törés miatt a finálé ne tűnjön körülményeskedően megszerkesztettnek, a teljes film szempontjából felesleges utánérzésnek. Érdemes lesz Kristina Buožyte következő filmjére is odafigyelni, hiszen az Eltűnő hullámok-kal azt már mindenképpen bizonyította, hogy egy tehetséges, hangulatteremtésben erős, képileg emlékezetes megoldásokra képes alkotóról van szó. A dramaturgiai hibákat kell legközelebb kiküszöbölni, rövidebbre vágni a jeleneteket a jobb ritmus érdekében, és máris nem kell majd az elhibázott befejezés miatt fanyalogni.

A Kockázatos túra mellett a Részegen (Smashed) képviselte a CineFesten a kommersz és a szerzői megközelítés között lavírozó amerikai függetlenfilmes vonulatot. James Ponsoldt alkotása úgy mesél egy komoly problémáról, az alkoholizmusról, hogy közben könnyed és közönségbarát marad. A gyakori hangnemváltás veszélyes játék, hiszen akár bagatellizálhatja is a függőséget, és úgy tűnhet, hogy az állandó és mértéktelen alkoholfogyasztás csak jó móka, amitől aztán szenvedések nélkül is megválhat az ember. A rendezőnek azonban sikerült úgy végigvinnie ezt a koncepciót, hogy a humor és a dráma túlzottan ne oltsa ki egymást. Témája ellenére egyáltalán nem megterhelő, inkább kellemes film, amely nem sokkol, hanem udvariasan figyelmeztet.

Részegen | Mary Elizabeth Winstead és Aaron Paul

Mary Elizabeth Winstead (Scott Pilgrim a világ ellen, A dolog) játssza a fiatal tanárnőt, aki olyan környezetben nőtt fel, amelyben az alkoholfogyasztás napi rutinnak számít, ráadásul a férje is állandóan részeg. Megalázó helyzetek sorozata aztán megérleli benne az elhatározást: leteszi az üveget, és terápiára kezd járni. Winstead túlzásoktól mentes, végig hitelesnek ható alakításának nagy része van abban, hogy ez a film működik. Nem próbál csupán sajnálatra méltó lenni, részegen karaokézva, csapzottan ébredve, dühkitörések közben, a józanság bántóan tiszta pillanataiban mindig a helyzetekhez illő őszinte gesztusokat és reakciókat keresi és találja is meg.

Az idei évben 16 nagyjátékfilm szerepelt a versenyprogramban, és hat díjat osztottak ki. A fesztivál Pressburger Imréről elnevezett fődíját az Eltűnő hullámok nyerte el, a zsűri nagydíját pedig megosztva kapta a Játék mackó, illetve a Berberian Sound Studio. Díjjal távozott még a CineFestről A messzi dél vadjai, A szépséged semmit sem ér, illetve a Mindenki a mennybe megy című film.

A szépséged semmit sem ér-t sajnos nem láttam, így arról nem tudok nyilatkozni, de a többi filmről összességében elmondható, hogy tényleg ezek az alkotások magaslottak ki a mezőnyből. A díjak jelentősége által felállított rangsort azonban már lehet vitatni. Az Eltűnő hullámok fődíja a fentebb vázolt okok miatt több mint meglepő. Merész megoldásai és különleges hangulata nem lehet elégséges indok arra, hogy szemet hunyjunk az indokolatlanul elnyújtott és elhibázott befejezés felett. Ha az Eltűnő hullámok-at állítjuk mércének, akkor a fődíjat egy olyan film érdemelte volna meg, amely a litván sci-fi-hez hasonlóan erős és egyedi képi világot teremt, amelyet arra használ fel, hogy izgalmas módon feszegesse az alkotó számára fontos kérdéseket, és ezt a magas színvonalat végig tudja is tartani. Az Eltűnő hullámok az utolsó kitételt már nem teljesítette. Ellenben A messzi dél vadjai (kritika), illetve a Berberian Sound Studio igen. Ez a két igazán nagyszerű film érdemelte volna meg a fődíjat. (A Berberian Sound Studió-ról a hét második felében fogunk kritikát közölni).

Nyilvánvaló volt, hogy a Kockázatos túra (kritika) nem fog díjat nyerni a CineFesten. A hagyomány azt diktálja, hogy jellemzően társadalmi problémákat feszegető vagy éppen filozofikus, kellően komplex, és komoly műveket ismerjenek el díjakkal európai filmfesztiválokon. A Kockázatos túra hiába műfajának üde színfoltja, és hiába volt a legközönségbarátabb alkotás a versenyprogramban, választott zsánere miatt nem volt esélye díjakra. Pedig ha kizárólag a szórakoztatás foka alapján ítéljük meg a filmeket, akkor szerintünk az idei CineFestet a Kockázatos túra nyerte meg.