Nevelhetem a gyerekeidet, Sophie?

Családbarát, romantikus aktus a még mindig überszexigyönyörűcsodálatos Sophie Marceau-val, túlélhető száztíz perc Párizstól New Yorkig és vissza. A boldogság sosem jár egyedül egy kicsit hosszú és szenvedélyesnek vagy érzelmesnek nem kifejezetten nevezhető, de szerethető film annak, aki bírja a zsánert. Hollywood környéki vonalvezetés és kicsit fárasztó helyzetkomikumok joggingtempóban.

Sophie egy minmum ötezer eurós, ujjatlan, kék ruhában jelenik meg A boldogság sosem jár egyedül (Un bonheur n'arrive jamais seul) ötödik percében, két perccel később pedig már magába is szippantotta legújabb áldozatát. Mi sem természetesebb az ő esetében, a francia filmipar nagyjai és a tengerentúl válogatott macsói is belehaltak egy nézésébe. Több mint harminc éve folyamatosan forgat, és bár kevés az igazán jó vagy még inkább komoly filmje, egyike azoknak a szép francia színésznőknek, akiknek arca egy korszakot jelent.

Az 1980-ban bemutatott Házibuli óta Marceau csaknem negyven filmben játszott, Belmondóval, Depardieu-vel, Lindonnal, Vincent Perezzel, Gibsonnal, eközben volt Bond-lány és Zulawski múzsája is. Valamint a mozitörténet legszebb Anna Kareninája egy méltán elfeledett kilencvenes évek végi filmadaptációban. DiCaprio egyike legnagyobb rajongóinak. Ikon, mint Deneuve: a nyolcvanas évek szép arcú darlingja, a kilencvenes évek bombanője, de a kétezreseké is.

A szobortestű Marceau ez alkalommal szerethető anyukát játszik, aki még mindig nem találta meg az igazit, de majd most! Sacha (Gad Elmaleh) egy bárban zongorázik, és közel a negyvenhez még mindig, minden este más csajt nyomorgat. Egy nap találkozik Charlotte-tal (Sophie Marceau), aki három gyerekkel, két férjjel és egy Porschéval a rezüméjén seperc összejön vele, miközben a délutáni nap a Sacre Coeur kupoláit nyalogatja. Sacha már a második randin szembesül a háromgyerekes valósággal, az exférjekkel és a hálószoba falán lógó Casablanca-poszterrel, amiből egy az ő lakásában is fontos helyet foglal el. Röviden és tömören, klappolnak a dolgok.

A boldogság sosem jár egyedül | Milena Chiron, Timéo Leloup és Sophie Marceau

Az új fiú pillanatok alatt beilleszkedik a családba, az összes gyerek imádja. Ezen a ponton nagyjából váratlanul, de határozottan beavatkozik a csilliárdos második exférj, aki történetesen egy nagy hatalmú mogul, és nem nézi jó szemmel exnejének bimbózó románcát: Sachát New Yorkba deportálja egy időre, de a szerelmesek aztán újra egymás karjaiba omolhatnak a végefőcím előtt közvetlenül.

James Huth író-rendező romantikusba hajló komfortfilmje az "egynek jó" kategóriában jó választás lehet egy vasárnap délutánra. Erőt vagy bármilyen tudást nehéz lenne meríteni belőle, viszont annál több frusztrációra adhat okot a célközönség jelentős részének: a zsánerre jellemzően minden rendben van, az ég kék, a fű zöld, a nő szép, a férfi vicces, kedves és egész guszta, igaz a szemszínéhez igazított fényelés sokszor leginkább egy kontaktlencse-reklám világát idézi. Nincs nagy gáz, csak a szokásos rutinfeszültségek az exférjekkel, tejvásárlás gallonszámra, és mindeközben ott van ez az érzékeny sármőr, aki cipeli a cekkereket, bébiszitternek sem utolsó, és akinek karjaiban Charlotte-tal együtt andaloghatunk a legnagyobb Motown-slágerekre, köztük Etta James varázslatos felvételére, a Sunday Kind of Love-ra. Elkeserítő, hogy a film még csak nyomokban sem szexi, pedig abban aztán nagyok a franciák, és valljuk meg, Sophie is: de ha van is ebben a másfél órában némi karnális élvezet, az olyan, amit szülők társaságában még a legkisebb gyerek is láthat, de akár nélkülük is.

A boldogság sosem jár egyedül | Sophie Marceau és Gad Elmaleh

A főszereplők közti kémia so-so, de tulajdonképpen elfogadható és szerethető párost alkot az ezúttal mérsékelten buja Marceau és azúrkék szemű szeretője, Elmaleh, aki a holdjárástól az apró manuális trükkökön át a könnyes szemmel mosolyogva nézésig mindent bedob, hogy kapcsolatuk legitimitást nyerjen. A stand-up komédia világából érkező színész jóízléssel bohóckodja végig a filmet, talán az ágyban sem rossz, és sosincs túlexponálva a tény, hogy ha valamihez, a nevettetéshez tutira ért. A komikus pillanatokért ugyancsak felelős kissé napoleonisztikus jó barát, Laurent (Maurice Barthelemy) annál irritálóbb és erőszakosabb, ráadásul egészen taszító jelenség, és akkor itt van még Sacha oxigénpalack mögül voyeurködő anyapótlék nagymamája, akinek kénytelen-kelletlen mindig a zsidóságára utaló poénokat kell szórnia.

Kellemes kardiós tempója ellenére úgy a kilencvenedik perc körül már inkább áznánk a buszra várva, abban a reményben, hogy mindig lesz egy utolsó utáni esély a boldogságra a mi életünkben is. És persze Sophie-éban is.