Soha nem volt még ilyen világos, hogy Judd Apatow az új Woody Allen. Mindketten mesterien művelik azt, hogy szorongásaikat humorrá oldják a filmjeikben, mi pedig felismerve a vásznon saját félelmeinket, kinevetjük őket, és megkönnyebbülve távozunk. A 40 éves szűz felfokozott, eltúlzott formában beszélt Apatow nőkkel szembeni kisebbségi komplexusáról, a Felkoppintva az elköteleződés és családalapítás paráiról szólt, de mindkettő biztonságos távolból készült, amikor Apatow már sikeres filmes és kétgyerekes apuka volt. A 40 és annyi-n érződik, hogy jóval énközelibb a rendező számára, ami nagyon jót tesz neki, ez minden eddigi filmjénél személyesebb és megejtőbb.
Leslie Mann és Paul Rudd a 40 és annyi-ban |
Apatow-nál sosem a sztori az úr, a humora arra épül, hogy elképesztően találó figurákat ír, akiket aztán mindenféle vicces szituációba pottyant bele. A 40 és annyi-ra ez különösen igaz, ahogy már az eredeti cím (Ez a 40) is sugallja, nem egy történetet mesél el, hanem egy állapotot mutat be: ilyen negyvennek lenni, gyerekek, szar ügy. A film a Felkoppintvá-ban megismert Debbie (Leslie Mann, Apatow felesége) negyvenedik születésnapján indul, és férje, Pete (Paul Rudd) nem sokkal későbbi negyvenedik születésnapjáig tart. A kettő közt a pár egy jó kis életközépi válságban dagonyázik: párkapcsolati, szülői, szexuális és anyagi szempontból egyaránt mélypontra kerülnek. Ha nagyon erőltetjük a sztorit, a film arról szól, hogy Debbie a negyvenedik születésnapján elhatározza, hogy ezentúl az egész család szebb, egészségesebb, boldogabb életet fog élni, ami nyilvánvalóan bukásra ítélt vállalkozás.
Maude Apatow, Iris Apatow, Paul Rudd és Leslie Mann a 40 és annyi-ban |
De a történet íve tényleg elhanyagolható, mert az első perctől világos, hogy Debbie és Pete bármennyire is gyűlölik egymást, szeretik egymást, és bármennyire is szabadulnának egymástól, sosem akarnának külön lenni. A film nem valahonnan valahova tart, hanem lényegében szkeccsek sorozatából áll, amik iszonyú viccesen mutatják be a házaspár és két lányuk (Maude és Iris Apatow, a rendező és Mann gyerekei) apró, hétköznapi válságait. Bőven van ebben annyi anyag, hogy kitöltse a játékidőt, bár két és negyed órás, mégis elröppen, sosem érezzük úgy, hogy na, most már elég ebből a két idiótából, béküljenek ki vagy váljanak el. Én akár egy sitcomot is szívesen néznék, amiben hétről hétre folytatnák a civódást.
Leslie Mann és Megan Fox a 40 és annyi-ban |
A humor még életközelibb, mint a korábbi Apatow-filmekben, Pete éppen csak egy kicsivel töketlenebb és hazudósabb, Debbie csak pár fokkal basáskodóbb, mintha egy igazi pár lennének. Mann és Rudd összeszokott gördülékenységgel reagálnak egymásra, ez a briliáns pingpong minden pillanatban iszonyú vicces, de közben megható otthonosság is van köztük. Nem kell kétgyerekes negyvenévesnek lenni, hogy magunkénak érezzük a problémáikat. A szituációk persze néha eltúlzottak, de nem azon kell hahotáznunk, hogy például Pete az egyik jelenetben abszurd testhelyzetben a segglyukát próbálja megnézni egy tükörrel, hanem Debbie fáradt, nagyon is ismerős, emberi reakcióján.
Melissa McCarthy és Paul Rudd a 40 és annyi-ban |
Mint Apatow-nál mindig, a mellékszereplők most is frenetikusak: Albert Brooks mint Pete lejmolós apja, Megan Fox mint Debbie tökéletes mellű alkalmazottja, és főleg Maude és Iris Apatow, akik remekül asszisztálnak Mann és Rudd robbanékony kettőséhez. A kamaszlány révén beemelt popkulturális utalások mind ülnek, és még hitelesebbé teszik ezt a családot, mert naná, hogy a Lost és a Facebook is képes hosszan elhúzódó családi viszályt kiváltani. A legzseniálisabb viszont a klimaxoló tigrisanyaként két jelenetben felbukkanó Melissa McCarthy, aki gátlástalanul improvizálja a legmegdöbbentőbb őrültségeket, miatta érdemes kivárni a végefőcímet is, ahol még kapunk egy kis ráadást az egyszemélyes show-jából.