Az útfestők szerelmi bánata

Ha a berlini filmfesztiválon bemutatott Prince Avalanche kreatív koncepciója az övé, akkor David Gordon Green nagyon jó rendező. Finom humor, szó szoros értelmében kiégett Amerika és két esetlen figura.

Nehéz elképzelni, hogy valakinek az a munkája, hogy sátorban lakva, naponta néhány kilométert előrehaladva útjeleket fessen egy Isten háta mögötti erdőség közepén vezető huszadrangú útra - David Gordon Green (All the Real Girls, Ananász expressz) rendező ennek ellenére megpróbálta, és valami elképesztő sült ki belőle. Alvin (Paul Rudd) és barátnőjének öccse, Lance (Emile Hirsch) különböző beidegződésekkel terhelve a nyolcvanas évek végén tengetik ezt az elszigetelt életet. Az idősebb Alvin számára ez egy belülről jövő választás, a cserkész attitűddel és magány iránti vággyal rendelkező figura önmagára szeretne találni; ezzel szemben társa inkább csajokat hajkurászna valami olyan helyen, ahol erre egyáltalán lehetőség van.

Prince Avalanche | Emile Hirsch és Paul Rudd

Ebből a helyzetből - ami egyébként egy 2010-es izlandi film remake-je - hoz ki Green valami elképesztő egyveleget. Egyrészt az egyhangú munka és a hozzá kapcsolódó összezártság során a két alak szép lassan elkezdi ha nem is megszeretni, de legalább megszokni egymást. De ez a vonal igazából csak a sablonosabb szintje a filmnek, mert mindez - amint ezt az elején egy feliratból megtudjuk - egy egy évvel korábban kitört hatalmas erdőtűz területén játszódik, így a történet kerete nem egy csodálatos természeti közeg, hanem szenes fákkal teli rideg, időnként kísérteties erdő. Mindehhez hozzávesz még egy rendkívül barátságos, ám legalább annyira alkoholista öreg kamionost, egy a leégett házban maradványokat kapirgáló, időnként másoknak láthatatlan asszonyt - és nagyjából összeáll a film időnként melankolikus, máskor álomszerű, vagy abszurd világa.

Ami azonban a Prince Avalanche-t igazán különlegessé teszi, az a rendező elképesztő, főleg vizuális kreativitása, amivel ezt a történetet meseszerűvé és pillanatokra szinte költőivé teszi. Bár eleinte az az érzésünk, hogy egy amerikai indie film tipikus realista vidékábrázolásával van dolgunk, nemsokára felfedezzük, hogy Green olyan szemet gyönyörködtető, a realista filmképet megbontó képeket tud produkálni, amelyek az egész sztorit elemelik a mindennapiságtól. A sárga útfestékkel befestődő patak képe vagy a hajnali erdő fáira írt "oly nagyon szeretlek" felirat egyszerre szép és finoman ironikus.

Prince Avalanche | Emile Hirsch és Paul Rudd

És ezzel elérkeztünk a film utolsó nagy erényéhez, a visszafogott humorhoz. A karakterek néha viccesek, de soha nem blődek, a párbeszédek szellemesek, de soha nem hahotázunk rajtuk, a szituációk sokszor humorosak, de soha nem harsányak. A Prince Avalanche atmoszféráját azzal a finom nevetéssel lehet legjobban leírni, amelyet az a kép váltott ki a nézőkből, amelyen a fiatal Lance-t látjuk, aki egy egész napnyi útjelfestés után unalmában útjeleket húz a mustárral a terítőre. Meglepően friss és jó film ez, amelynek az a legnagyobb előnye, hogy képes elszakadni saját műfajának a kliséitől, és a sok megmozgatott réteget a sztoritól a karakterfejlődésen keresztül a képi koncepcióig ritkán látott egységbe kovácsolja. Azt hiszem, Green egy kiváló rendező, aki az utóbbi időben belenyúlt pár béna projektbe (Király!, A bébisintér), de most nagyon beletalált valamibe.