Hogy süllyednétek a föld alá!

Mennyire hangzik izgalmasnak egy film arról, hogy két utazó ügynök megpróbál minél több ügyféltől aláírást szerezni ahhoz, hogy megkezdhessék a földjük alatt rejtőző gáz kinyerését? Semennyire. Gus Van Sant és Matt Damon Ígéret földje című új filmjében ennek ellenére az unalom csak egészen apró probléma. A többihez képest.

Vannak filmrendezők, akiknek az ember sok minden megbocsát - Gus Van Sant is egy közülük. És nem azért, mert sok jó filmet rendezett, még csak nem is azért, mert sok műfaj áll jól neki (a "hagyományos" szerzői filmeken kívül egészen kiválóan tud életrajzi filmet rendezni, ahogy a sok más rendezőnél giccsbe forduló, meghatóan halálváró alzsánerrel is jobban bánik, mint a legtöbben) - mindez csak arra elég, hogy jó rendezőnek nevezzük. A nagyobb tűréshatárhoz mást kell tenni: a rendes, üzemszerű pár évenkénti filmgyártás mellett azon kevesek egyikének kell lenni, aki gondolkodik a filmről mint műnemről, aki megpróbálja megújítani a filmezést, de legalábbis tágítgatni annak határait.

Ígéret földje | Matt Damon

Mert ha az ember kísérletezik - mint Van Sant a Gerry-vel, valamelyest az Elefánt-tal is, egy egész picit pedig még a Paranoid Park-kal is -, az azt jelenti, hogy nem elégszik meg bevett klisékkel, egy-egy zsáner ismert elemeinek pakolgatásával, a hatáskeltés szépen megtanulható eszközeinek elsajátításával. Az ilyen rendező utat akar törni, és ez végső soron - a filmtörténet, a jövő szempontjából - fontosabb, mint hogy az adott kísérleti film önmagában mennyire jó. Ezért könnyebb megbocsátani Van Santnek a Gerry nézőkínzó félóráit vagy az Elefánt túlzott esztétizálását.

De van az a szint, ami még akkor is megbocsáthatatlan lenne, ha az alkotó egymaga építette volna meg a film jövőjébe vezető aranyköves utat. Egy végtelenül primitív, felháborítóan közhelyes, tudálékos, a szó szoros értelmében propagandafilm például ilyen - sőt, olyan múlttal, amilyen Gus Van Sant mögött van, ez nemcsak dühítő ballépésnek tűnik, hanem egyenesen árulásnak minden felé, amit a rendező valaha képviselt. Márpedig az Ígéret földje pont ilyen.

Ígéret földje | Frances McDormand és Matt Damon

Van Sant kedvelt alkotótársa, Matt Damon (aki mellesleg társíróként a forgatókönyvet is jegyzi) egy gázkitermelő társaság házaló ügynökeként egy isten háta mögötti koszfészekbe érkezik, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot tegyen a gazdasági válság súlya alatt nyögő falusiaknak: a társaság jó pénzt fizetne nekik, hogy kinyerhesse a földjeik alól az ott megbúvó gázt. De egy helyi tudós feltárja, hogy az eljárás korántsem olyan biztonságos és környezetkímélő, ahogyan azt Damon és társa, Frances McDormand előadták, így a városka népe szavazást ír ki a kérdésről - ráadásul közben felbukkan egy környezetvédő csoport aktivistája is, aki szintén le akarja beszélni a helyieket a közreműködésről.

Már a legelső jelenet gyanús: hiszen Damon azzal a céggel van, amelyiknek az öltönyös pénzembere akkor is rendel még egy üveg menő és méregdrága bort az előkelő étteremben, amikor már senki nem is kér - márpedig egy ilyen jelenetnek nem lehet más célja, mint érzékeltetni, micsoda pazarló, romlott alakokról is van szó. És valóban, a film vége felé egy hatalmas csattanó segít helyrebillenteni a dolgokat: Matt Damon ez által végre rájöhet, hogy a rossz oldalon áll, hogy a multicégek gonoszak, és akkor is hazudnak, ha kérdeznek. Ez már megfelelő állapot arra, hogy átadja az üzenetet: a hagyományos értékek, a tisztesség, a felmenőink tisztelete, az örökségünk védelme, az igazi jó kétkezi munka az, ami tényleg ér valamit az életben, és ehhez akkor is ragaszkodni kell, ha a sátán zöldhasú bankók formájában megjelenve megkísért bennünket. Ámen.

Ígéret földje | Rosemarie DeWitt és Matt Damon

De nem az a fő probléma, hogy milyen tanulságot akar a szánkba rágni Gus Van Sant; hogy minden, amit mond, ezerszer hallott, ordas közhely. Még az sem, hogy ezek a megoldások demagógok, és nem szolgálnak igazi válasszal a való élet problémáira (mert az addig rendben van, hogy a csőd árnyékában is ragaszkodni kell a mindenhez, ami szent, de az már kimaradt a filmből, hogy miután diadalmasan visszautasítottuk a pénzt, mégis mi következzen? Menjünk szívünkben büszkeséggel koldulni a híd alá? Mert a számlára általában nem elég felírni, hogy fedezet, az nincs, van viszont szépen zöldellő földem, amit apám hagyott rám, akire az ő apja hagyta rá, az ő dédapja pedig a szíve fölött, a mellényzsebében menekítette meg mind a száz hektárt még a nagy háború alatt.) De még csak nem is az a legnagyobb probléma, hogy a sztori dögunalmas: két ember aláírásokat próbál szerezni valamihez (a palagáz újfajta kinyerési technikájának beindításához), amiről középfokú földtani ismeretek nélkül nyilván azt sem tudjuk, pontosan micsoda is.

Az igazi baj azzal van, hogy mindezt mennyire bárgyú, tenyérbe mászóan tudálékos, bántóan sablonos, vérbelien propagandafilmes módszerekkel valósítja meg a neves rendező. Ahogy kétpercenként elhangzik az "apám földje" szókapcsolat. Ahogy felbukkannak az olyan toposzok, mint a romlatlan falusi kislány, aki egymaga testesíti meg a valódi tisztességet, hiszen nemhogy nem fogadja el a limonádéjáért a borravalót, de nem is érti, hogy miért is kéne többet kapnia, mint amennyi ki van írva árként. És miközben ezt elmondja, angyalian mosolyog; a közeli felvételek a hallgatóságban ülő Felelősségteljes Apukákról, Loknis Hajú Kislányokról, Meghatott Nőkről, Mély Megértést Tanúsító Bácsikról Matt Damon megtérési szónoklata alatt. És még az aláfestő zene is annyira primitíven manipulatív, hogy olyat ritkán hallani.

Ígéret földje | Hal Holbrook

Mindemellett Van Sant nem is csinál semmi egyebet, csak sorban egymás mellé teszi a legkínosabban unalmas és már a nevetségességig ismert képi sablonokat. Az olyanokat, mint amikor a főhős gondterhelten a falnak dőlve a messzeséget kémleli, majd hátulról mellélép a becsületes ellenfél, kávésbögrét ad a kezébe, vált vele két mondatot semmiségekről, majd elkezdi a "maga jó ember, Steve" kezdetű hegyi beszédet. Vagy amikor a polgármester éjjel egyedül dolgozik egy sötét irodában, egyetlen asztali lámpa fényénél, mikor megcsörren a telefon a mindent eldöntő hírrel; vagy ahogy a főszereplő már éppen elmegy a nőtől, akit megszeretett, és pár lépésre már el is távolodott az ajtajától, de akkor visszafordul, és még félig háttal megkérdezi a nagy kérdést, ami a szívét nyomta - és így tovább.

Amilyen bugyuták a képek, épp olyan a történetvezetés is: talán a csattanót leszámítva nincs olyan perc a filmben, amikor ne lehetne tökéletes biztonsággal megmondani, hogy mi fog történni a következő egy-két jelenetben. Van Santnak még az olyan iszonyúan röhejes közhelyeket is van képe bevetni, amit más már legfeljebb csak paródiában merne megvalósítani: amikor már tényleg nagyon rosszul áll az ügynökök szénája, kiderül, hogy Damon szíve választottja is a nyerésre álló környezetvédővel megy inkább randira. És nem, Van Sant még abban sem hajlandó legalább egy picit eredetit nyújtani, amiben még ilyen körülmények közt is megtehetné. Nem csak az a két humoros mondat kínos nagyon, ami elfért a filmben, de az összes dialógus olyan, mintha nem tapasztalt filmes szerzők, hanem röplapkészítők írták volna - a kocsmai kötekedés a helyi bunkók és Damon között nem egyéb, mint egy okoskodó monológ az állami segélyekről és az ölünkbe hullott pénz elutasításának hátulütőiről.

Ígéret földje | Matt Damon és John Krasinski

Egy ilyen faék-egyszerűségű sablonparádé, egy ilyen, a nézőt lealacsonyító, gügyögő gagyi egy környezetvédő cégek által lefizetett ismeretlen hollywoodi újonctól csak egy csúfos fiaskó lenne. Gus Van Santtől sértés.