Ettől a csajtól a zombiszív is megdobban

Tudtunk volna szerelmes tinizombik nélkül élni, de az Eleven testek című film megmutatja, hogy az önironikus humor még egy ilyen lehetetlen műfajt is élvezetessé tud tenni.

Vámpírok, zombik - ha kell, ha nem, velünk maradnak örökké papíron és vásznon, és miután Stephenie Meyer rászabadította a világra a szerelmes tinivámpírokat, naná, hogy valakinek eszébe jutott, hogy előrukkoljon a szerelmes tinizombival is. Konkrétan a '81-es születésű Isaac Marionnak, akinek a 2010-es Eleven testek (Warm Bodies) című tinizombi-szerelmesregényéből rögtön film is készült. És nem kell aggódni, azóta persze megszületett hozzá az előzménytörténet, és Marion már javában dolgozik a folytatáson is. Dübörög a romantikus zombi-franchise.

Eleven testek

Bármilyen kevéssé kecsegtetők is ezek az előzetes információk, az Eleven testek filmváltozatát érdemes megnézni. Marion könnyedén ironikus, kedves stílusa szerencsésen találkozott Jonathan Levine rendező (Majd meghalnak Mandy Lane-ért, Fifti-fifti) nagyon hasonló érzékenységével, és az eredmény egy olyan bájos és szórakoztató film, amit büszkén felvállalt romantikussága ellenére egyáltalán nem szennyez be az Alkonyat vámpírnyála, és hangvételében sokkal inkább emlékeztet a 2009-es Zombieland-re.

Teresa Palmer és Nicholas Hoult az Eleven testek-ben

A film zombi főhősünk - a neve talán R-rel kezdődik, de már ő maga sem biztos ebben - narrációjával indul, amelyből sem az nem derül ki, hogy miért vált az emberiség jelentős része agyzabáló zombivá, sem az, hogy R (Nicholas Hoult) miért tengeti zombinapjait egy repülőtéren. De magunkra vessük, ha egy zombitól, aki legfeljebb egy-egy szótagot tud kihörögni magából, azt vártuk, hogy koherensen bevezet minket az élete rejtelmeibe. Ez a frappánsan megírt, önironikus kommentár szinte folyamatosan jelen van a filmben, és egyáltalán nem tűnik kényszermegoldásnak a limitált beszédkészséggel és mimikával rendelkező főhős érzéseinek és gondolatainak közvetítésére, ellenkezőleg, pont ettől a zombifilmes és romantikus filmes klisékre reflektáló szinttől igazán vicces a film.

Nicholas Hoult az Eleven testek-ben

Pedig a sztori váza arcpirítóan banális: a fiú találkozik a lánnyal, egyből beleszeret, jobb emberré válik (jelen esetben: elkezdenek visszafordulni az elzombisodás tünetei, és R egyre emberszerűbb), és talán még a világot is megmentik együtt, juhé. És a szokásos ki kell jutnunk a fertőzött övezetből, be kell jutnunk a fertőzött övezetbe, meg kell küzdenünk a gonosz zombikkal, meg kell küzdenünk a gonosz emberekkel-tevékenységekkel kitöltött cselekmény sem okoz semmiféle izgalmat, viszont a humor bőven elég ahhoz, hogy vért pumpáljon mindebbe, és végig életben tartsa a filmet.

Analeigh Tipton, Teresa Palmer és Dave Franco az Eleven testek-ben

Nem árt persze az sem, hogy a fura kisgyerekből (Egy fiúról) nyugtalanító tinivé (Skins) serdült Nicholas Hoult mostanra izgalmas fiatal felnőtté érett, akinek még az elzombisított arcát is jó nézni: megvan benne az a kis stich, ami remek élőholttá teszi, de van benne valami melegség is. A szerelmét, Julie-t (Rómeó és Júlia, igen, és erkélyjelenet is lesz, de esküszöm, semmi gejlség) játszó Teresa Palmerből pedig kirobbanó, természetes erő árad, ami nagyon jól ellenpontozza az élőholtak beszürkülten totyogós temperamentumát. R haverja szerepében Rob Corddry tökéletes, mint mindig, és akire még érdemes figyelni, az a Julie barátnőjét alakító Analeigh Tipton, aki már az Őrült, dilis, szerelem.-ben is emlékezetes volt, és valószínűleg hamarosan az egyik legizgalmasabb fiatal színésznő lesz Amerikában.