Inkább dugjunk, mint papoljunk

A The Master című filmben lenyűgözően csapnak össze az ösztönök a hamis moralitással, a szabad akarat a csordaszellemmel. Kevesen tudnak úgy filmet csinálni, és talán senki nem olyan jó emberismerő, mint Paul Thomas Anderson.

Paul Thomas Andersont mindig is túl hidegnek találtam. Nagy tisztelője vagyok a művészetének, a hihetetlen ambíciónak, amellyel az emberi természet fundamentális építőköveit próbálja előásni szinte minden filmjében, és annak az elképesztően magas művészi színvonalnak, amelyen dolgozik. Nála egyszerűen minden jobb: a képek megkomponálása, a zene, és még valahogy azok a színészek is többet nyújtanak, akiktől amúgy is a zsenialitást szoktuk meg. Ez a tökéletesség viszont el is távolít, munkái túlságosan aggyal megkonstruáltnak tűnnek, és ahogy az embereket bemutatja, abból egy hihetetlenül éles szemű természettudós képe bontakozik ki előttem. Hogy a megfigyelései tűpontosak, ahhoz kétség sem férhet, de az is biztos, hogy nem szeretettel viszonyul a figuráihoz, hanem inkább kísérleti alanynak tekinti őket.

Forrás: Budapest Film

Joaquin Phoenix a The Master-ben

Ez a hozzáállás remekül működött előző filmjében, Vérző olaj-ban, amely egy szívtelen ember nagyszabású portréja volt. Ahhoz, hogy értékeljük a filmet és hasson ránk, nem kell együtt éreznünk a Daniel Day-Lewis által megformált Daniel Plainview-val. A történet főhősének embertelensége és Anderson ítélkezésmentesen távolságtartó hozzáállása tökéletes összhangban állt egymással. A The Master azonban egészen másfajta történet egészen másfajta hősökkel. Legalábbis elsőre ezt gondoltam. Freddie nevű főhőse (Joaquin Phoenix) a második világháborúból visszatért, minden bizonnyal poszttraumás stressz szindrómában szenvedő, szexmániás, összetört, alkoholista férfi. Olyan valaki, akit nem kielégítő egy mikroszkóp alá dugva tanulmányozni, Freddie-vel együtt akarunk érezni, Freddie sorsának jobbra fordulásáért drukkolni akarunk. De Anderson nem enged meg nekünk ilyen emberi gyarlóságokat most sem, hiába lenne rá esetleg igényünk. Aztán, amikor másodszor is megnéztem a filmet, rájöttem, hogy hülyeség volt a saját, empátiát igénylő elvárásaimat ráerőltetni.

Forrás: Budapest Film

Philip Seymour Hoffman és Joaquin Phoenix a The Master-ben

Freddie sok részeg estéje közül az egyik egy hajón végződik. Másnap egy fiatal nő kelti, és bemutatja egy Lancaster Dodd (Philip Seymour Hoffman) nevű férfinak, aki szerényen íróként, orvosként, atomfizikusként és elméleti filozófusként jellemzi magát, de hozzáteszi azt is, hogy ő mindenekelőtt ember. Anderson még csak ezután vezet be minket Dodd szektaszerű közösségébe, pszichológiai módszereibe és zavaros filozófiájába, de máris sejthetjük, miről fog szólni valójában a film: az emberi természet ösztönös, szexre és életre éhes, ugyanakkor sokszor destruktív, a tudatalattiban lapuló ősereje és a fáradhatatlanul racionális válaszokat kereső, intellektuális megismerésre irányuló, moralitást a zászlajára tűző, tudatos része csap össze. Ha freudi alapon elemzünk: Freddie az ösztönént, Dodd pedig a felettes ént testesíti meg, az emberi személyiség két egymással harcban álló ellenpólusát.

Forrás: Budapest Film

Philip Seymour Hoffman és Joaquin Phoenix a The Master-ben

A film cselekménye ebben az értelmezési keretben nem más, mint az a folyamat, amellyel az ösztöneink megzabolázásának fontosságáról papoló Dodd megpróbálja igába hajtani a magát szexben és ivásban kiélő, ösztönlény Freddie-t. Hogy Anderson teljesen pártatlan lenne, azt ezúttal nem állíthatjuk. Miközben a gépírókisasszonyok éppen Dodd arról szóló eszmefuttatását gépelik, hogy az ember nem állat, Freddie az egyikük orra alá csúsztat egy papírt "akarsz dugni?"-felirattal és egy mosolygó arcocskával. Freddie beteg ember, a jelenet mégsem hagy sok kétséget afelől, hogy a rendező a szimpátiánkat nem a különböző tudományokat és gondolkodási rendszereket sután összekotyvasztó és megváltásként tálaló Mester, hanem Freddie felé akarja irányítani.

Forrás: Budapest Film

Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman a The Master-ben

De bármilyen csodálatosan játssza is Phoenix (márpedig döbbenetes alakítást nyújt) a roncs Freddie-t, végeredményben nem vált ki belőlünk erős empátiát vagy szánalmat, mert inkább az emberi természet egyik oldalát megjelenítő szimbólum, mint hús-vér figura, ahogy Dodd is. Ettől még lélektanilag halálosan precíz a karakterábrázolás, és végül rájövök, hogy Anderson nem hideg, inkább arról van szó, hogy attitűdje az esettanulmányt író pszichológuséra hasonlít, aki a megkövetelt szakmai távolságtartással, mégis mély megértéssel számol be egy páciense terápiájának kimeneteléről. És a páciens Freddie, ő áll a terapeuta figyelmének fókuszában, Dodd inkább csak az ő vonatkozásában érdekes.

Dodd pszichológiai teszteket végez Freddie-n, és olyan feladatokat ad neki, melyek célja Freddie megszabadítása az "aberrációjától". Az egyik feladat például az, hogy Freddie-nek egy szobában fel-alá kell járnia csukott szemmel a faborítású fal és az ablak közt, és amikor megérinti valamelyiket, kimondania, ami eszébe jut. Freddie szkeptikus, mégis átadja magát az élménynek, de aztán hülyét is csinál a kintről figyelő Doddból, amikor az ablakban ülve cigizik és dobog a lábával, mintha folytatná a feladatot. Végül mégis hatással lesz rá, de mégsem oldódik fel benne. Freddie mélyen sebzett és érzékeny, könnyen meg lehet érinteni, de a lénye nagyon erős. Meghalni talán hajlandó lenne Doddért, de sosem lesz a nyája tagja.

Forrás: Budapest Film

Joaquin Phoenix a The Master-ben

Ahogy alakul a két férfi ellentmondásos viszonya, nyilvánvalóvá válik, hogy Freddie nemcsak az ösztönöket testesíti meg, hanem a szabad akaratot, végső soron a szabad akarat és a szkepszis diadalát a csordaszellem és az instant válaszok elfogadása fölött. A filmről nagyon hamar elterjedt, hogy szcientológiaellenes. Lehet, hogy Dodd szemléletének és eszközeinek kitalálásakor Anderson merített a szcientológiából, de a film nyilvánvalóan nem a szcientológiáról szól. Ha rásütjük, hogy szcientológiaellenes, akkor általában vallásellenesnek és pszichológiaellenesnek is kell tartanunk. Nem hinném, hogy Anderson ezt akarta volna mondani, egyszerűen az emberi akarat és gondolat szabadságról beszél, és azt élteti mindenek felett.

Semmi nem utal arra, hogy Dodd szektaszerűsége valóban segítene bárkin, de nem is erről szól a film, hanem Freddie választásáról. Dodd mellékesen lepleződik le saját alkoholizmusával, szexuális vágyaival és következetlenségeivel, a film fölötte sem ítélkezik, és nem gúnyolódik rajta. Csak tárgyilagosan feltárja előttünk a gyengeségét. Hiszen ő is csak és mindenekelőtt ember. És megkockáztatom, Bergman óta senki nem mutatta meg nekünk olyan pontosan azt, hogy ez mit is jelent, mint Paul Thomas Anderson.