Róma, a felszínesség városa

Paolo Sorrentino La grande bellezza című, Cannes-ban versenyző új filmje épp olyan remekül kivitelezett alkotás, mint a korábbiak, de két és fél órán át sekélyességben fetrengeni fárasztó.

"Róma időpocsékolásra csábít" - magyarázza Paolo Sorrentino La grande bellezza című filmjének főhőse, a 65 éves Jep, aki negyven éve írt egy sikeres regényt, és azóta is folyton mindenki azt kérdezi tőle, hogy miért nem ír még egyet. Ezzel a megjegyzéssel össze is foglalja a film lényegét.

Toni Servillo a La grande bellezza című filmben

A La grande bellezza rövid prológust követően egy római háztetőn zajló őrült buliban nyit, ahol a legkülönfélébb életkorú, túlsminkelt, túlpörgött emberek dobják el az agyukat átadva magukat a közönségesség mámorának. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan Leonardo DiCaprio Gatsbyje feltűnik Baz Luhrmann filmjében, meglátjuk Jepet, azaz Toni Servillót, Sorrentino kedvenc színészét. Jep kiveszi a részét a mulatságból, de érezhetően a kívülállóság aurája lengi körül. Nem annyira sztoikus, mint Sorrentino 2004-es A szerelem következményei-jének a főhőse, inkább egy megfáradt, saját életének haszontalanságán szomorú félmosollyal mélázó férfi ő, aki élete végéhez közeledve rájön, hogy nincs már ideje olyan dolgokat csinálni, amikhez nincs kedve - és ezt ki is mondja.

Toni Servillo a La grande bellezza című filmben

A fantasztikusan megkomponált bulijelenetet további extravaganciák sora követi, a film nagy részét a Jep tágabb társaságába tartozó gazdag, magukat jellemzően művésznek képzelő léhűtők életének barokkosan burjánzó, ijesztően sekélyes pillanatai teszik ki. Néhány példa: az újságíróként dolgozó Jep szerkesztője egy Edna Mode-os megjelenésű törpe, aki egy életnagyságú medveszoborral osztozik az irodáján; egy magára maradó özvegyasszony egyedül ül a kastélyában a tucatnyi ember számára ezüsttel-kristállyal megterített ebédlőasztalnál; egy apa arra kényszeríti a kislányát, hogy a kertben felállított óriási vászonra fessen a vendégei és a lányt remélhetőleg felkaroló műértők szórakoztatására.

Jep pontosan tisztában van az őt körülvevő és benne tátongó ürességgel, amit többször is bizonyít, legfrappánsabban akkor, amikor egy kisebb monológot levágva szembesíti egyik sznob, fontoskodó barátnőjét azzal, hogy minden hazugság, ami elhagyja a száját. Bár a film egyértelműen nem mondja ki, de erősen sejteti, hogy Jep sem egy isteni tehetség, aki eltékozolta, ami megadatott neki, hanem ugyanolyan léhűtő, amilyenek a barátai, azzal a különbséggel, hogy nem is képzel magáról többet.

Toni Servillo a La grande bellezza című filmben

A szerelem következményei-ben és Sorrentino előző filmjében, a This Must Be the Place-ben a hallgatások, a mondatok közé beékelődő csendek voltak a legviccesebbek, ez egy azokhoz hasonlóan abszurdba hajló, viszont parttalanul fecsegő film. A figurák vég nélkül handabandáznak saját képzelt fontosságuk biztos tudatában, a majdnem két és fél órás film végére már alig bírjuk elviselni a sok sületlenséget, ami dől belőlük. Jó nézni Servillo egyre gumibabaszerűbb fejét, lenyűgözők a képek, minden tökéletesen a helyén van, ahogy Sorrentino minden filmjében, de a felszínességben fetrengéstől megcsömörlünk, a végén már áhítozunk valami igazira. A cannes-i versenyprogramban szereplő La grande bellezza mintha a szintén itt bemutatott Lopom a sztárom párja lenne. Csak épp itt nem sztárokat körülajnározó üresfejű tiniket nézünk, hanem sztárként viselkedő, üresfejű felnőtteket.

Toni Servillo a La grande bellezza című filmben

Az egyik mellékszereplő a film vége felé közli, hogy negyven év után leköltözik vidékre, mert "Róma csalódást okozott" neki. Kicsit én is csalódott vagyok, hogy olyan embereket kellett néznem két és fél órán át, akik akkor sem ismernének fel egy valódi emberi érzést, ha az életük múlna rajta.