Elcserélnéd a gyerekedet?

A cannes-i filmfesztivál első napjaiban a legnagyobb díjesélyesek közé hajrázott a japán Hirokazu Koreeda ellenállhatatlanul kedves és humanista drámája két elcserélt kisfiúról és a családjaik előtt álló nehéz döntésről. A zsűrielnök Spielberg imádni fogja a Like Father, Like Sont.

Hirokazu Koreeda nem tartozik a nagy cannes-i kedvencek közé, akiknek bérelt helye lenne a versenyprogramban, sőt, legutóbbi itteni premierjére (az Un Certain Regard szekcióban) is leginkább magyar fülnek meglehetősen idétlenül hangzó címe miatt emlékszünk. A Kuki Ningyó-t (Air Doll) azonban az I Wish című csoda követte, ami sok filmőrültet emlékeztetett arra, hogy miért is figyelt fel az Anyátlanok (eddig egyetlen hazánkban is bemutatott filmje) idején a japán rendezőre.

Cannes-ban egyébként rengeteg típusú rendezői stílus képviselteti magát évről-évre, de Koreeda minden erőszaktól, szextől, cinizmustól és szürrealizmustól mentes, ártatlan filmjei kicsit ki is lógnak a Lars von Trier, Haneke, Almodóvar, Tarantino, vagy éppen Mendoza és Reygadas nevével fémjelezhető fesztiválról. Épp ezért kellemes meglepetés volt, hogy például pont az emlegetett Von Trier vagy Almodóvar új művei helyett a cannes-i válogatók visszahoztak pár korábbi felfedezettet, köztük a nemzetközi filmvilágban rendületlenül sztárrendezőnek számító Koreedát.

A Like Father, Like Son (Apja fia) kedves, őszinte és végtelenül humanista film, ami egy mexikói emberrablásról vagy iráni vérfertőzésről szóló film után különösen melegséggel tölti el az ember szívét. Olyan témát boncolgat, amivel minden átlagember azonosulni tud és olyan emberi tulajdonságokra és érzésekre világít rá, ami senkitől sem áll távol.

A főszereplő házaspár hat évvel gyermekük születése után váratlan hívást kap a kórházból, miszerint az újszülöttet annak idején elcserélték és most lehetőségük van találkozni a valódi, vér szerinti gyermekükkel. A képtelen helyzetre mindkét család nagyon hiteles és emberi módon reagál: először hallani sem akarnak a cseréről, majd az egyik apának kiadja az agya a "mi lenne, ha mindkét gyerek nálunk lenne?" ötletet és felmerül "a vérem vagy a nevelésem" dilemma is.

A gyerekek, ahogy azt Koreedától megszokhattuk, ellenállhatatlanul cukik, ami még inkább segíti a nézők azonosulását, hiszen már fél óra után azt érezzük, hogy bármelyik gyereket elfogadnánk. A két család közti különbségek azonban kissé közhelyesek és már-már népmesei jellegűek: a gazdagoknál hideg a hangulat, papírra vannak rögzítve a szabályok és az apa túl fáradt a jól menő munkája után a fiával foglalkozni, míg a szegényeknél mindenki együtt fürdik, a testvérek imádják egymást és az apuka mindent megszerel, ahelyett, hogy újat venne. Ez a fekete-fehér családkép nyilván nem alaptalan, de 2013-ban enyhén szólva is konzervatív. Miért ne szerethetné az az apa is ugyanúgy a gyerekét, akinek munkája miatt kevesebb ideje van? Miért ne lehetne boldog egy egygyermekes család? Jó, hogy a Like Father, Like Son kapcsán felmerülnek ezek a kérdések, de nem kétséges, hogy Koreedának mi lenne a válasza rájuk.

A másik probléma a film hossza: 20-30 percet gond nélkül ki lehetett volna vágni, mert egyes mellékszálak semmit nem adnak hozzá a végeredményhez. Megtudjuk például, hogy annak idején a cserét nem a véletlen okozta, de ez a meglepetés valójában lényegtelen és feleslegesen viszi el a fókuszt a családokról. A legizgalmasabbak pontosan azok a jelenetek, amelyekben a szülők szembesülnek saját gyarlóságaikkal, félelmeikkel és kudarcaikkal a gyermeknevelést illetően. Jó lett volna csak ezekre koncentrálni és nem csak az egyik (a gazdag, egygyermekes) család kapcsán. A végkicsengés persze még így is rendkívül pozitív, a kétértelmű befejezés után rengeteget lehet még rajta agyalni és vitázni. Ez pedig alapkövetelmény egy cannes-i sikerfilmnél - valami azt súgja, Steven Spielberg zsűrije sem fogja ezt másképp gondolni.