Igyál, különben elválunk!

Lehet az alkoholizmusról úgy filmet készíteni, hogy ne legyen se nyomasztó, se szájbarágós, a végkicsengése pedig legyen pozitív, de mégsem idealisztikus? Lehet úgy szurkolni egy főhősnek, hogy közben halálosan idegesítő? A Szárazon (Smashed) bebizonyítja, hogy igen.

Kate (Mary Elizabeth Winstead) és Charlie (Aaron Paul) cuki házaspár, akik imádják ugyan egymást, de hamar kiderül, hogy kapcsolatuk alapját nagy részben az alkohol iránti szeretet jelenti. Kate egy sokadik durván végződő éjszaka után arra ébred, nem tudja hol van, hogy került oda, és másnaposan megy be a munkahelyére, ez pedig azért különösen kellemetlen, mert Kate tanítónő, és miután a gyerekek előtt elhányja magát, kénytelen azt hazudni, hogy terhes. És már helyben is vagyunk: itt egy lány, aki nem esdekel a néző szimpátiájáért, de nehéz is volna, hiszen tanúi vagyunk, ahogyan szánalmas hazugságok és megalázó helyzetek között döntésképtelenül sodródik az eseményekkel, egészen addig, amíg ereje nem lesz változtatni.

Szárazon | Aaron Paul és Mary Elizabeth Winstead

James Ponsoldt rendező sok-sok okos döntése közül, amelyek miatt a film érdekes, érzékeny és intelligens, ez az első: dicséretes, hogy olyan hősnőt választ, akit kezdetben utálunk, aki idegesítő, akit látni sem bírunk már, amint egyik hülyeséget csinálja a másik után. Aztán idővel megbocsájtunk és teljes erőből szurkolunk neki, még akkor is, amikor tudjuk, a házasságába fog kerülni a kijózanodás.

Noha a Szárazon első ránézésre arról beszél, hogyan hat egy kapcsolatra a szenvedélybetegség, kár lenne, ha mindazok, akiket nem érint ez a probléma, legyintenének rá. Hiszen a film valójában azt az alapvető kérdést is boncolgatja, hogy meg tud-e birkózni egy pár azzal, ha megszűnik az az alap, amire a kapcsolatuk épült. Ahogy Kate elindul a kijózanodás útján, úgy lesz egyre világosabb, hogy neki és Charlie-nak ez nem sikerülhet: ahhoz, hogy együtt maradhassanak, vagy mindkettőjüknek le kell állnia az itallal, vagy egyiküknek sem.

Szárazon | Mary Elizabeth Winstead és Octavia Spencer

Ez a második meglepő rendezői döntés, és ez is csodásan működik: hiába látjuk, hogy Kate és Charlie igazán szeretik egymást, mégis azért drukkolunk, hogy elváljanak. Érdekes, hogy az utóbbi időkben egyre több film tanulsága az, hogy a szerelem nem győz le mindent, és a Szárazon újabb példával szolgál erre. Fontosabb, hogy hőseink boldogok legyenek, akár külön is, mint hogy küzdjenek és együtt maradjanak bármi áron. Nem mintha Kate nem küzdene: fájdalmas, amikor több hónapnyi önmegtartóztatás után piásan megy haza, csak azért, hogy újra közel kerüljön férjéhez, az anonim alkoholisták csoportjában előadott monológja pedig arról, hogy az élet piával és anélkül is rohadt nehéz, szívbemarkoló. A hétköznapok egymásutánja sehogyan nem könnyebb, és ez az, ami igazán kijózanító.

És ez talán a rendező legmerészebb választása: az, hogy amiért Kate küzd, amiért mindent feláldoz, nem más, mint egy átlagos, unalmas, milliónyi apró problémával teli élet. Az, hogy a boldog végkifejlet, amely először elérhetetlennek tűnik, majd szép lassan egyre inkább megvalósítható lesz, az egy olyan élet, amelyből máskor éppen menekülni szokás. A film azonban képes arra, hogy valamiért mégis vonzóbbnak tűnjön józanul szembenézni mindezzel.

Szárazon | Aaron Paul és Mary Elizabeth Winstead

Vannak olyan filmek, amelyeket azért nézünk meg borongós, szürke napokon, hogy kicsit jobb kedvre derüljünk. Meglepő, de valójában a Szárazon is ilyen: igaz, hogy nem varázslatos, mint egy Wes Anderson-film, nem kedvesen őrült, mint a Család kicsi kincse, és nem is bűbájos, mint az Amélie csodálatos élete. Nem keserédes, hanem keserű, nem bohókás, hanem kijózanító. És mégis, képes erőt és hitet adni az embernek. Ha ezt egy válásról, alkoholizmusról és a hétköznapok nyomorúságáról beszélő film el képes érni, az ritka csoda.

- - - - - - - - - - -

A Szárazon című film április 17-én jelent meg DVD-n Magyarországon.