Rooney Marát megrontották

Steven Soderbergh Mellékhatások című filmje kellemesen megidézi a húsz évvel ezelőtt divatos erotikus thrillereket, témája és csomagolása mégis nagyon mai. A rendező megint leiskolázta Hollywoodot.

Mióta megrendezte a '98-as Mint a kámfor-t, Steven Soderbergh kábé minden második filmje arról szól, hogy megmutatja a bénácska Hollywoodnak, hogyan is kéne ezt csinálni. Persze nem hiszem, hogy eleve ezzel a szándékkal vág bele a kommerszebb filmjeibe, egyszerűen csak ez az eredmény, mert sokkal kreatívabb és izgalmasabb, mint a legtöbb iparos, aki a hollywoodi futószalag mellett áll. A Fertőzés-sel megmutatta, milyen a tökös vírusos thriller, A bűn hálójában-nal, hogy milyen a hangulatközpontú verekedős film, a Magic Mike-kal, hogy hogyan lehet férfi sztriptíztáncosokkal tarkított, eszeveszetten szórakoztató romantikus filmet csinálni. Legújabb, elvileg utolsó mozifilmje, a Mellékhatások pedig tökéletes darab a csavaros, erotikus thriller műfajában.

Rooney Mara és Channing Tatum a Mellékhatások-ban

Mint ilyen, kissé ódivatú, hiszen a 80-as, 90-es években volt népszerűsége csúcsán ez a zsáner, de akik akkoriban kezdtek igazán érdeklődni a mozi iránt, azok nagy valószínűséggel pont szeretni fogják benne, hogy kellemesen feleleveníti az olyan filmélményeket, mint például a Végzetes vonzerő vagy az Ártatlanságra ítélve. Ha a cselekmény bonyolítása egy másik kort idéz is, a film témájában és csomagolásában nagyon is mai. A válság óta újra kedvenc figura a csaló bróker, akihez itt feltörekvő grafikuscsaj társul, és persze a központi elem is borzasztó aktuális: mindenki marokszámra nyeli a különböző boldogító pirulákat, amelyeknek a neveivel úgy dobálóznak, hogy egyértelmű, ebben a világban nem a kocsid vagy a designer cuccaid, hanem az antidepresszánsod márkájával menőzhetsz.

Jude Law és Rooney Mara a Mellékhatások-ban

A film nyitó- és záróképén két különböző, marcona épületet látunk, amelyekben az a közös, hogy a főhősnő, Emily (Rooney Mara) valamiképpen börtönben érzi magát mindkettőben. Ezt kifejteni spoiler lenne, de annyit elárulhatunk, hogy a film nagy trükkje, hogy az elején elhiteti velünk, hogy Emily egy bizonyos állapot foglya, a végére pedig kiderül, hogy egy egészen másfajta fogságról van szó. Ami viszont nem spoiler, mert azonnal kiderül, hogy Emily megölte a férjét, Martint (Channing Tatum), és innen ugrunk vissza az időben oda, ahol a problémák kezdődtek.

Martin bennfentes kereskedés miatt ült pár évet, de éppen szabadul, és depresszióra hajlamos felesége, Emily mindent megtesz, hogy lestoppolt és most újraindított életük a lehető legjobban alakuljon. De Emily csak kifelé bájos és összeszedett, valójában nem bírja a stresszt, és egy aggasztó incidens után elkezd egy Dr. Banks (Jude Law) nevű pszichiáterhez járni. Banks többféle gyógyszerrel kísérletezik Emilynél, végül a lány régi pszichiátere (Catherine Zeta-Jones) által is ajánlott Ablixa nevű vadonatúj szer tűnik üdvözítőnek: Emily kiegyensúlyozottabbá válik, még a szexhez is újra megjön a kedve, minden szuper, leszámítva, hogy a gyógyszer mellékhatásaként alvajáró lesz belőle, és öntudatlan állapotban leszúrja a férjét.

Catherine Zeta-Jones és Jude Law a Mellékhatások-ban

A történet fókuszában eddig a pontig Emily áll, de innentől elkezdünk Dr. Banksszel foglalkozni, aki célkeresztbe kerül, hiszen ő írta fel Emilynek a gyógyszert, ami gyilkossá tette. Ahogy Jude Law idétlenül értetlen ábrázattal nézi, hogy szétesik az élete, egy pillanatra leül a film, de aztán Dr. Banks összekapja magát, és nekifekszik, hogy megtalálja az igazi felelősöket, és tisztára mossa a nevét. Az eddig lélektani thrillernek eladott film átmegy feszes, csavaros krimibe, és esetleg bánkódhatunk, hogy csak ennyit kapunk, és nem többet, de fölösleges.

Jude Law a Mellékhatások-ban

Mert a krimi tényleg működik, Scott Z. Burns (ő írta Soderbergh Az informátor!-át és a Fertőzés-t is) jól felépített forgatókönyve, Soderbergh szokás szerint tökéletes tempója és Jude Law nézőt egyre jobban bevonó játéka bőven elég ahhoz, hogy lekössön minket, egy idő után már nem hiányzik a pszichológiai problémák boncolgatása, amit a film első szakasza beígért, aztán elcsaklizott előlünk. És ahogy azt szintén megszoktuk és elvárjuk Soderbeghtől, technikai fronton is minden hibátlan: Thomas Newman zenéje és az operatőrként is működő rendező elegáns képei mind szépen együtt dolgoznak azért, hogy magával vigyen minket az izgalmas sztori. Érdekes választás, hogy Soderbergh most feltűnően sok városképet, épületet és hangsúlyos lakásbelsőt mutat, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a szereplők betegsége a közegbe van kódolva, hogy ebben a világban csak megromlani lehet.