Már sosem nézünk ugyanúgy a vajra

Bernardo Bertolucci legújabb alkotásától nem dobtuk el az agyunkat, ezért inkább újranéztük a sikamlós és provokatív témaválasztásairól híres olasz mester életművének bevállalósabb darabjait, és összegyűjtöttük, hogy milyen tabukat döntött le a filmjeiben. Marlon Brando vajjal kenegeti Maria Schneider ánuszrózsáját, Depardieu a kommunista hatalomátvételért harcol Olaszországban, Liv Tylerre rágerjed egy egész művészkommuna, Eva Green pedig szexuális forradalmat robbant ki a szülei lakásában.

Forradalom előtt (Prima della rivoluzione, 1964)

Az önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt Forradalom előtt Bertolucci "így jöttem" filmje. A módos családból származó, húszas éveinek legelején járó Fabrizio (Francesco Barilli) megveti szülei szürke középosztálybeli életmódját. Elégedetlensége és tétova lázadása olyan dolgokban nyilvánul meg, mint hogy moziba jár, és a barátját is oda küldi, mert éppen a Vörös folyó című westernfilmet vetítik, vagy a város egyik balos értelmiségijével folytat eszmecseréket a szükséges társadalmi változásokról. Személyes forradalma igazából ott kezdődik, hogy nem veszi el feleségül azt a lányt, akit a családja kinézett neki, helyette az idegileg instabil nagynénijével (Adriana Asti) kezd vérfertőző szerelmi viszonyt. A lázadás azonban csak ideig-óráig tart. Végül elfogadja a családja által követett társadalmi normákat, és összeházasodik a neki kiszemelt lánnyal. A Forradalom előtt csapongó, nagyon is szerethető portré egy tipikus hatvanas évekbeli fiatalról, akinek kivételezett helyzetéből adódóan módja nyílik arra, hogy eljátsszon a forradalom és egy új, szabadabb, igazságosabb világ idealisztikus gondolatával.

Forradalom előtt Forrás: Mokép

Ugyan még visszafogottan ábrázolva, de már ebben a korai filmjében is felbukkant Bertolucci egyik visszatérő motívuma, a vérfertőző szerelem. A Forradalom előtt minimum újszerűnek hathatott Olaszországban, ugyanis a rendszerrel elégedetlen fiatal nemzedék hangján szólalt meg, és elsősorban nem az olasz mozi, hanem a francia új hullám, azon belül is Godard filmjeinek a hatását viseli magán. Amikor egy külföldi újságíró interjút készített Bertoluccival, arra kérte őt a rendező, hogy franciául beszélgessenek, mivel az a mozi nyelve. Olaszországban nem lett sikeres a film, Franciaországban viszont imádták. A '68-ban utcára vonuló párizsi diákok egyik fontos hivatkozási pontjává vált a Forradalom előtt.

+ + +

A megalkuvó (Il Conformista, 1970)

A megalkuvó-t tartja az első felnőtt filmjének Bertolucci. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a rendező elhagyta a francia új hullám formanyelvét, viszont megtartotta a politikai és pszichológiai érdeklődését, és bravúros kameramozgásokban bővelkedő, képileg és szerkezetileg gondosan megkomponált korszakos mesterművet hozott létre. A Godard-ral való szakítást egy aprócska, frappáns utalás is jelzi a filmben: a merénylet áldozatává váló filozófiaprofesszor telefonszáma ugyanaz, mint a francia rendezőé.

Stefania Sandrelli és Jean-Louis Trintignant A megalkuvó című filmben Forrás: Mokép

A megalkuvó egy magának látszatidentitást építő férfi (Jean-Louis Trintignant) karriertörténetét meséli el a fasiszta Olaszországban. Egy gyermekkori traumából kifolyólag Marcello Clerici minden vágya az, hogy normálisnak látszódjon. Feleségül vesz egy butuska középosztálybeli nőt (Stefania Sandrelli), és fasisztának nevezi magát. Nem meggyőződésből, hanem mert ez a fennálló rend uralkodó ideológiája. Hogy a társadalom hasznos tagjává váljon, odáig megy, hogy önként ügynöknek jelentkezik, és Párizsba megy, hogy megölje hajdani filozófiaprofesszorát, akire rendszerellenes tevékenysége miatt megorrolt a fasiszta hatalom. A francia fővárosban aztán beleszeret az emigráns tanár feleségébe (Dominique Sanda), aki mindenben a Marcello által felépített identitás ellentéte: nyíltan biszexuális, szabad szellemű, kritikus az elnyomással szemben.

Dominique Sanda és Stefania Sandrelli A megalkuvó című filmben Forrás: Mokép

A megalkuvó azzal provokál, hogy miközben egy elvtelen, súlyos bűnöket elkövető emberről szól, minden egyes képkockája annyira hihetetlenül gyönyörű, mintha a harmincas évek divatját, építészetét népszerűsítő életmódmagazin illusztrációja lenne. Jean-Louis Trintignant és Stefania Sandrelli piros és aranysárga színekben megmártott vonatos szeretkezése, vagy Sanda és Sandrelli érzéki tánca egy párizsi mulatóban, mind-mind olyan jelenetsorok, amelyek már önmagukban is a filmművészet csúcsteljesítményei közé tartoznak. Ám folyamatában nézve a képeket, a szemkápráztató felszín sem tudja elrejteni Marcello életcéljának hiábavalóságát, kártékonyságát. Itt most nincs hely a további dicséretekre, illetve mélyelemzésre, de legyen elég annyi, hogy ez a film egész egyszerűen egy csoda.

+ + +

Az utolsó tangó Párizsban (Ultimo tango a Parigi, 1972)

Ez az a film, amely miatt botrányrendezőnek szokás hívni Bertoluccit. Ez az a film, amelyben Marlon Brando előbb vajért küldi a mit sem sejtő Maria Schneidert, aztán a tejterméket síkosítóként használva análisan közösül a nővel. A hetvenes évek elején egy kisebbfajta forradalommal ért fel Az utolsó tangó Párizsban mozikban való bemutatása. Az explicit szexábrázolást ezután már nem sajátíthatta ki a pornófilm, mivel egy elismert rendező a művészi víziója részévé tette. Aki persze csak a botrányt okozó jelenetek miatt kívánja pótolni a filmet, azt könnyen csalódást érheti. Ami akkoriban tabudöntésnek számított, az ma már a mainstream mozi határain belül van. De hogy ez így alakult, az nagyrészt Az utolsó tangó Párizsban-nak köszönhető.

Marlon Brando és Maria Schneider Az utolsó tangó Párizsban című filmben Forrás: Mokép

A filmet övező botrány manapság már csak filmtörténeti érdekesség, de ez nem is baj, mert így jobban oda lehet figyelni Az utolsó tangó Párizsban egyéb erényeire, a zseniális színészi játékra, a megrendítő emberi drámára, és az üzenet sem vész el, hogy az állatias, érzelmek nélküli szex nem jelent gyógyírt a lelki fájdalmakra. Hosszú távon a nagy élvezések mellett kell valami más is, hogy két ember együtt maradjon. A tragédia ott köszön be, hogy erre Brando és Schneider karaktere egymástól eltérő időben döbben rá. Nem kell persze álszentnek lenni, a meztelenkedés a mai napig emlékezetes része a filmnek. Elragadó az a természetesség, ahogy Az utolsó tangó Párizsban a pucér női testhez viszonyul. Schneider, dús fanszőrzetet villantva, lazán nekidőlve a mosdókagylónak úgy beszélget és incselkedik Brandóval, mintha ott se lenne a kamera. A meztelenkedés azonban nem volt kölcsönös. Az amerikai színész teljesen sohasem vált meg a ruháitól. Ez egyrészt azért történt így, mert Brandón már '72-ben is volt súlyfelesleg, másrészt egy interjújában arról mesélt a színész ikon, hogy Bertolucci ugyan próbálta őt teljesen pucéran is filmre rögzíteni, de olyan hideg volt aznap, hogy a pénisze mogyoró nagyságúvá zsugorodott össze.

Bernardo Bertolucci és Maria Schneider Az utolsó tangó Párizsban forgatásán Forrás: Mokép

A premier idején Pauline Kael neves amerikai kritikus azt jósolta, hogy Az utolsó tangó Párizsban bemutatásának dátuma a filmtörténet fordulópontjaként lesz elkönyvelve, és kijelentette, hogy "Bertolucci és Brando átfestette egy művészeti ág arcát". Sokan azonban pornográfiát kiáltottak, és több országban betiltották vagy csak megcsonkítva engedélyezték a film bemutatását. Olaszországban közszeméremsértés vádjával perbe fogták Bertoluccit, a film kópiáit megsemmisítették, és a rendezőt öt évre eltiltották a közügyek gyakorlásától. A magyarországi bemutatóra több mint tíz évvel a világpremier után, 1983-ban került sor, a Filmvilág korabeli beszámolója alapján nagy érdeklődés övezte, "néhány félórányi sorbanállás után" lehetett csak bejutni a vetítésre. A filmből ugyan nem vágtak ki semmit a hazai cenzorok, ugyanakkor egy megmosolyogtató ötlettel mégis megpróbálták a botrányos részeket tompítani: a felirat csak kipontozva ültette át a magyar nyelvre Marlon Brando trágárságait. A színész "Fucking family!" kiáltása például úgy jelent meg, hogy "Kib...szott család!".

+ + +

Huszadik század (Novecento, 1976)

Az utolsó tangó Párizsban világraszóló sikere után Bertolucci olyan filmet csinálhatott, amilyet csak akart, és ezt az életben maximum csak egyszer adódó lehetőséget gátlástalanul ki is használta. Részben amerikai pénzből, nemzetközi sztárszínészgárdával (Burt Lancaster, Robert De Niro, Gerard Depardieu, Donald Sutherland) egy több mint öt óra hosszúságú történelmi eposzt forgatott Olaszország 20. századi történelméről. Már a film hosszúsága is felért egy nagy "Kapjátok be!" kiáltással a moziforgalmazás rendszere felé, hát még az, hogy a Huszadik század egészen nyílt módon szocialista ideológiát hirdetett. A film nagyszabású zárójelenetében a fasiszta rémuralom alól felszabadult parasztok egy hatalmas vörös szovjet zászló alatt táncolnak, és népbíróságot tartanak, amelynek során elítélik a gazdát (Robert De Niro) a bűneiért. Egészen bizarr, hogy Bertolucci mindezt a hidegháború éveiben, Hollywood finanszírozásával valósította meg.

Robert De Niro, Stefania Casini és Gérard Depardieu a Huszadik század című filmben Forrás: Mokép

Hiába végtelenül hosszú a film, egyáltalán nem unalmas, mivel a kamera állandóan mozog, és mindig történik valami, ami leköti a figyelmünket: disznóvágás, békákat gyűjtő gyerekek, fasiszta alakuló gyűlés, brutális gyerekgyilkosság, falusi táncmulatság az erdőben, tehénszarban mezítláb tapicskoló, impotens Burt Lancaster. Ez az állandó mozgás is mintha a marxista történelemszemléletet tükrözné, miszerint ez a nagy zűrzavar, és örök harc mégiscsak egy irányba halad, mégpedig a gyakorlatban megvalósuló szocializmus felé.

A Paramount persze nem világforradalmi meggyőződésből, hanem abban a reményben fektetett be az olasz rendező filmjébe, hogy majd ismét egy szexábrázolás terén merész, tehát jól eladható művet készít. A film leghírhedtebb jelenetét azonban már nem vállalták be, és az amerikai mozikban bemutatott változatból többek között az a rész is hiányzott, melyben De Niro és Depardieu meglátogat egy prostituáltat, aki a kezeivel egyszerre kezd dolgozni a két színész farkán.

Dominique Sanda és Bernardo Bertolucci a Huszadik század forgatásán Forrás: Mokép

Bertoluccit korábban több feminista csoport kritizálta azért, hogy amíg Maria Schneiderből mindent megmutatott, addig Marlon Brando ruhában szexelt. Hogy elejét vegye a további kritikáknak, a Huszadik század-ban már a meztelenkedés terén is az egyenlőség elvét alkalmazta, és immáron nem csak Dominique Sanda tárja fel a bájait, miközben bekokózva táncol egy hotelszobában, hanem De Niro és Depardieu is letolja a gatyáját. Bertolucci az erőszak ábrázolása terén sem volt visszafogott. A földbirtok fasiszta intézője, a beszélő nevű Attila (Donald Sutherland) a filmtörténet egyik legrémisztőbb gazembere. Hiába feledné az ember mániákus vigyorát, legalább annyira megmarad az emlékezetünkben, mint Sanda és De Niro szenvedélyes dugása az istállóban.

+ + +

A hold (La luna, 1979)

Ebben a melodrámájában jelenik meg a legtisztábban a rendező rajongása az opera és a pszichoanalízis iránt, illetve Bertolucci egyik kedvelt motívuma, a vérfertőzés is központi szerepet kap. A főszereplő 15 éves fiú (Matthew Barry) úgy érzi, hogy az operaénekesként sikert sikerre halmozó anyja (Jill Clayburgh) elhanyagolja őt, és csalódottságában rászokik a heroinra. Róma utcáit járja belőve, és egy férfi úgy próbálja elcsábítani, hogy előbb fagyit vesz neki a pultnál, majd arra biztatja a kamasz gyereket, hogy a zenegépből szóló számra táncoljon. A néző provokálása azonban igazából csak akkor kezdődik, amikor az anya egy bizarr és teljességgel unortodox módszerét választja a drogtól szenvedő fia megnyugtatásának. A ruhán keresztül elkezdi dörzsölni az ágyékát, és hagyja, hogy a fiú a mellét szopja.

Matthew Barry és Jill Clayburgh A hold című filmben Forrás: Mokép

Ha Sigmund Freud még élt volna 1979-ben, akkor valószínűleg nagy rajongója lett volna a filmnek. A hold-ban ábrázolt anya-fiú kapcsolat ugyanis a bécsi pszichiáter szexuális fejlődésről alkotott elméletének egyik fontos tételét tükrözi: a tinédzser fiúnak Ödipusz-komplexusa van, vagyis szexuálisan vonzódik az anyjához. A hetvenes években azonban a freudizmus már nem állt az érdeklődés középpontjában, részben ezért is történhetett, hogy a freudi elméleteket hangsúlyosan alkalmazó és mindezeket operába való érzelmességgel tálaló film kritikai kudarc lett.

+ + +

Lopott szépség (Stealing Beauty, 1997)

Ázsia (Az utolsó császár, A kis Buddha) és Afrika (Oltalmazó ég) után Bertolucci visszatért szülőföldjére, Olaszországba, és a toscanai táj csodálatos díszletei között forgatta le soron következő filmjét. A Lopott szépség-ben Liv Tyler egy 19 éves amerikai lányt alakít, aki egy olasz művésztelepen kutatja nemrég elhunyt anyja múltjának rejtélyes foltjait, és a maga bájosan félénk módján próbálja élvezni az életet. Sok országból összeverődött középkorú írók, festők, szobrászok, műkereskedők bohém csapata veszi őt körbe, akik mind azon vannak, hogy a lány végre találjon magának egy fiút.

Rachel Weisz és Liv Tyler a Lopott szépség című filmben Forrás: Mokép

Elbűvölő hangulatú film, amely úgy varázsol el az élet szépségeivel, legyen az az első szerelmi aktust megelőző várakozás, majd annak beteljesülése, egy jó beszélgetés a verandán, vagy éppen a vonat ablakában futó táj bámulása, hogy közben egy pillanatra sem válik giccsessé. És még a zenéje is hibátlan. Sohasem hittem volna, hogy egy Bertolucci-filmben Portishead-dalt fogok hallani, az a jelenet pedig, amikor Liv Tyler a Hole zenekar Olympia című számára őrjöng a szobájában, tűpontosan visszaadja, milyen érzés is tinédzsernek lenni.

A Lopott szépség-ben a rendező visszafogta magát, és nincs ebben semmi meghökkentő. Nem is hiányzik a tabudöntögetés, bőven elég, hogy szinte minden képen szerepel a tüneményes Liv Tyler. Rachel Weiszt ugyan több pózban is láthatjuk nagyokat élvezve szexelni, de ez a film fényévekre van Az utolsó Tangó Párizsban-tól, és Liv Tylernek nem kellett olyan kitárulkozó, és lelkileg is megterhelő jeleneteket eljátszania, mint annak idején Maria Schneidernek. Az idősödő művészek közül többen ugyan rápörögnek a lányra, de vonzalmuk megmarad plátóinak, és a főszereplő végül egy korabeli srác karjaiban találja meg a szerelmet. Mesterien adagolt, finom erotika - tud ilyet is a mester.

+ + +

Álmodozók (The Dreamers, 2003)

Az Álmodozók-ban Bertolucci visszatért generációjának legfontosabb eseményéhez, az 1968-as párizsi diáklázadáshoz. Egy magának való amerikai egyetemista (Michael Pitt) összebarátkozik egy francia ikerpárral (Eva Green és Louis Garrel), és nemsokára hozzájuk is költözik. A mozi feltétlen szeretete az, ami kezdetben összehozza őket: vetélkedés gyanánt részleteket adnak elő filmekből, egy alkalommal pedig leutánozzák a Külön banda című Godard-film híres jelenetét, és végigfutnak a Louvre termein. Kint egyre több ember vonul az utcákra, ők viszont bezárkóznak a saját külön kis világukba, és egészen az utolsó percekig, a lakás falain belül élik meg személyes forradalmukat. Politikailag kifejezetten óvatos az Álmodozók. A francia srác Mao Ce-tungot olvas, és végül ő is elkezd Molotov-koktélokat dobálni, az amerikai viszont megmarad józannak, és elveti az erőszakot. A film pedig inkább vele szimpatizál.

Michael Pitt,Eva Green és Louis Garrel az Álmodozók című filmben Forrás: Budapest Film

Az Álmodozók-ban megint nem hagyott semmit a néző képzeletére a rendező. Az ártalmatlannak tűnő filmes játékok fokozatosan eldurvulnak, és először Louis Garrel maszturbál a többiek szeme láttára egy színésznő fekete-fehér képére, majd Michael Pitt péniszét láthatjuk olyan közelről, ahogy a szarvasbogarakat szokás mutogatni egy természetfilmben. Nem akarok minden poént lelőni, de az első dugás a konyhakövön is meglepő fordulatot tartogat. Eva Green sem takargat semmit, teste minden részét feltárja a kamera előtt, és valószínűleg emiatt fognak hosszú távon erre a filmre emlékezni. Amikor először megvált a ruháitól, ugyanúgy tátva maradt a szám, mint Michael Pittnek.

Bernardo Bertolucci az Álmodozók forgatásán Forrás: Budapest Film

Mai szemmel is merésznek mondható ugyan a sok meztelenkedés, és a karakterek szabados hozzáállása a szexualitásukhoz, de azért több évtizeddel Az utolsó tangó Párizsban után az Álmodozók-at már nem lehet tabudöntögető filmnek hívni. Érdekesség, hogy a film alapjául szolgáló könyvben valóban vérfertőző kapcsolatban él a testvérpár, és az amerikai srác nemcsak a francia lánnyal, hanem a lány bátyjával is szexel. Úgy látszik, ez még Bertoluccinak is sok lett volna.