Asszony a teljes idegösszeomlás szélén

A 78 éves Woody Allen évről évre rendületlenül ontja magából a filmeket. Gyakran mellélő, de még most is becsúszik egy-egy hangulatos közönségsiker, vagy éppen egy régi csúcsformáját idéző remekmű, mint az idei, Cate Blanchett fenomenális főszereplői alakítását felvonultató Blue Jasmine. 

Párszor leírtuk már Woody Allent. Különösen az ezredforduló tájékán tűnt úgy, hogy kifulladt, kifogyott az új ötletekből, és teljesen felesleges évi egy filmet forgatnia. Néhány ordas bukta után a hollywoodi producerek is így gondolták, és egyre nehezebb lett finanszírozást találnia. A mentőövet Európa dobta, és a Match Point-tal kezdetét vette az akkor már a hetvenes éveit taposó mester újabb reneszánsza, amihez New York helyett rendre európai nagyvárosok szolgáltatták a díszleteket. A Londonban játszódó Match Point, a könnyed limonádéként pozicionált Vicky Cristina Barcelona és a meseszerű Éjfélkor Párizsban pedig óriási sikert arattak a nézők és a kritikusok körében is. Az évi egy film tempó viszont maradt, és minden Match Point-ra jutott egy Füles, minden Éjfélkor Párizsban-ra egy Rómának szeretettel. Ennek megfelelően az évi rendes Woody-betevő előtt mindig felmerül a kérdés, mire számíthatunk: az életmű legszebb pillanatait idéző intelligens szórakozásra vagy könnyed, felejthető széljegyzetre?

Cate Blanchett a Blue Jasmine című filmben Forrás: Big Bang Média

A Blue Jasmine esetében pozitívak voltak az előjelek. A főszereplő napjaink egyik legnagyobb színésznője, Cate Blanchett, partnerei pedig Alec Baldwin, Sally Hawkins, Peter Sarsgaard, Michael Stuhlbarg és az Allen komikusi gyökereit manapság leginkább megidéző Louis C.K.

Az európai nagyvárosok imázsközpontjait is sikerült egy kis időre lerázni (legutóbb állítólag Stockholm és Rio de Janeiro próbálta meg odacsábítani Allent), és a hasonlóan fotogén San Francisco, illetve részben New York, valamint az ottani felső tízezer kedvelt hétvégi üdülőhelyének számító Hamptons lett a színhely. Allen forgatókönyveinek többsége ráadásul teljesen időtlen, ami annak is köszönhető, hogy egy-egy ötlete akár évtizedekig is fiókban dekkolhat, mire egy teljes filmben kifejtést nyer. A Blue Jasmine-nel kapcsolatban viszont hamar kiderült, hogy teljesen aktuális történet, amely a gazdasági válság következményeire reflektál.

Peter Sarsgaard és Cate Blanchett a Blue Jasmine című filmben Forrás: Big Bang Media

Ettől függetlenül persze nem ússzuk meg nosztalgia nélkül, hiszen az alaphelyzet egyértelműen A vágy villamosá-ra utal, és az a tény, hogy a főhősnő férje elveszíti a vagyonát, még nem jelenti azt, hogy feltétlenül modern, kifejezetten a 2010-es évekre jellemző történettel lenne dolgunk. A címszereplő Jasmine is némileg retró Woody Allen-karakter, hiszen a rendezőt az utóbbi két évtizedben sokkal jobban érdekelték a fiatal bomba nők, mintsem a neurotikus negyvenes asszonyok.

Cate Blanchett persze abszolút bombanő, szó se róla, de már az első jelenetekben nyilvánvalóvá válik, hogy a Woody-filmográfiában elhelyezve sokkal inkább a Dianne Wiest - Diane Keaton - Judy Davis szerepek örököse, mintsem a Scarlett Johansson - Penélope Cruz vonalé. Márpedig a világon két férfi rendező van csak, aki eléggé tiszteli és szereti a nőket negyven felett is ahhoz, hogy jutalomjátékokkal ajándékozza meg őket: Pedro Almodóvar és Woody Allen, ezért, ha bármelyikük újra olyan filmet rendez, amelynek mozgatórugója egy hús-vér női karakter, akkor van okunk örömre.

Cate Blanchett és Alec Baldwin a Blue Jasmine című filmben Forrás: Big Bang Media

Jasmine szerepe márpedig ajándék megformálójának és a nézőknek is. Egy végtelenül antipatikus, hiú és sznob asszony, aki, ha megkérdezik, honnan való, azt válaszolja: New York, Park Avenue, szerencsétlenebb sorsú - nem vérszerinti - húgát (Sally Hawkins) pedig nem győzi letagadni a tehetősebb ismerősök előtt. Jasmine fényűző, manhattani életét visszaemlékezésekből ismerjük meg, ám miután férje (Alec Baldwin olyan, mint mindig, de most is telitalálat) gazdasági bűncselekményei és házasságon kívüli kalandjai lelepleződnek, kénytelen a húga San Franciscó-i lakásában meghúzni magát. A gazdag testvér - szegény testvér helyzetből adódó poénok jelentik a film gyengébbik részét. Noha remekül el lehet kacarászni azon, hogy Jasmine arról panaszkodik, hogy mennyire le van égve, közben pedig első osztályon repül, és a taxissal viteti fel a Louis Vuitton bőröndjeit, de Allen szerencsére sokkal mélyebbre is hajlandó ásni ezúttal.

A nyolcvan felé közelítő rendezőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy hogyan élnek a szegények, vagy mi számít egyáltalán szegénynek 2013-ban az Egyesült Államokban (egy többszobás Mission negyedi bohémlakás például messze nem annyira proli, mint ahogy Allen itt beállítja), talán épp ezért szimpatizál Jasmine-nel. Egy ilyen sekélyes, sznob karakter könnyen antihőssé válhatna, de Allennek és Blanchettnek sikerül elérnie, hogy végig bízzunk a pozitív jellemfejlődésben.

Cate Blanchett a Blue Jasmine című filmben Forrás: Big Bang Media

A királynői megjelenésű színésznő félretette minden hiúságát, bár annyiban nem meglepő az alakítása, hogy a filmvásznon egyszer (A tehetséges Mr. Ripley), a színpadon a közelmúltban pedig kétszer is (A vágy villamosa, Gross und klein) megformált már hasonlóan labilis nőket. Bámulatos a komikusi időzítése, és már a hanghordozásával is tökéletesen érzékeltetni tudja, hogy ki ez a nő és honnan jött, a végén viszont meglepő, hogy milyen irányba el meri vinni a karaktert Woody Allen vezényletével.

A habkönnyű európai kirándulások és a kedélyes nosztalgia után senki sem várta volna, hogy Woody Allen ilyen keményen oda tud vágni a nézőknek. A Blue Jasmine-on remekül lehet szórakozni, de a legjobb érzés benne mégis az, hogy ez a 78 éves legenda még mindig képes hidegrázást is kiváltani.

Woody, az Oscar-mágnes

A hollywoodi kritikusok szinte tényként kezelik Cate Blanchett jövő évi Oscar-jelölését a Blue Jasmine-ért, sőt, a győzelemre is óriási esélyes, főleg, hogy eddigi öt jelöléséből (Elizabeth, Aviátor, Egy botrány részletei, I’m Not There, Elizabeth - Az aranykor) csak egyszer nyert, az Aviátor-ért, mellékszereplőként. A statisztika mellette szól, tekintve, hogy Woody Allen filmjei a jelenleg is alkotó rendezők között a harmadik (Martin Scorsese és Mike Nichols mögött) legtöbb színészi Oscar-jelölést gyűjtötték be eddig, szám szerint tizenhatot. A tizenhatból tizenegy jelölést és a hat elnyert szoborból ötöt színésznői kaptak.

Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hall forgatásán Forrás: Mokép

Dianne Wiest kétszer is nyert a mellékszereplőnők kategóriájában Woody Allen-filmért (Hannah és nővérei, Lövések a Broadwayn), de ugyanebben a kategóriában díjazta az Akadémia Mira Sorvinót (Hatalmas Aphrodité) és Penélope Cruzt (Vicky Cristina Barcelona) is. Ez azt jelenti, hogy harminchat év után (Diane Keaton 1978-ban kapta meg az Oscart az Annie Hall-ért) nyerhetne újra Woody Allen-filmért színésznő főszereplői Oscart. Ezt a tényt valószínűleg sokat fogják még hangoztatni Blanchett Oscar-kampánya során.

Penélope Cruz és Woody Allen a Vicky Cristina Barcelona forgatásán Forrás: Best Hollywood

Érdekes egyébként, hogy Woodyt magát az Akadémia forgatókönyvíróként tiszteli leginkább, ugyanis 15 jelöléssel és három Oscarral díjazták írói teljesítményét. Rendezőként hét jelölésből váltott egyet díjra, és három filmje jutott el „legjobb film” nominációig, melyek közül az Annie Hall hozta el a fődíjat, ami mellesleg máig egyetlen színészi jelölése.

További színészek, akiket Woody Allen rendezett Oscar-jelölésig: Geraldine Page (Vívódások), Maureen Stapleton (Vívódások), Mariel Hemingway (Manhattan), Michael Caine (Hannah és nővérei - nyert is), Martin Landau (Bűnök és vétkek), Judy Davis (Férjek és feleségek), Chazz Palminteri (Lövések a Broadwayn), Jennifer Tilly (Lövések a Broadwayn), Sean Penn (A világ második legjobb gitárosa) és Samantha Morton (A világ második legjobb gitárosa).

Woody Allen egyébként legendásan tojik az Oscar-átadókra és a régebben hétfőnként tartott ceremóniák helyett rendre egy New York-i jazzklubban lépett fel. Egyetlenegyszer volt hajlandó kivételt tenni: 2002-ben, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás emlékére tartott New York-montázs felvezetése kedvéért.