Fogatlan szörnyeteg a Metallica

Tulajdonképpen semmi más baj nincs a Metallica: Through the Never című, részben fikciós koncertfilmmel, csak az, hogy teljesen értelmetlen volt leforgatni, és teljesen értelmetlen tevékenység megnézni is. Ezenkívül talán még a vállalhatatlan sztori. 

Nem arról van szó, hogy a koncertfilm már halott műfaj, amit fel kéne támasztani. Arról van szó, hogy a koncertfilm halva született műfaj, ami sosem volt és sosem lesz igazán működőképes, akárki akárhogy is próbálkozik: olyan paradoxon, amit lehetetlen feloldani. A filmnek az adja az erejét, hogy bár a valóságot képezi le, attól mégis mindig elemelkedik, ezáltal valóságképe sajátságos lesz, a film mint közvetítő közeg önmagában egy plusz dimenzióval toldja meg a látottakat. Ezzel szemben a koncertfilm mást sem csinál, csak ezt a plusz dimenziót próbálja megtagadni: ha nem tudsz elmenni kedvelt zenekarod koncertjére, és ezért olyan pótcselekvésre kényszerülsz, mint egy koncertfilm megnézése, akkor megpróbálják minél inkább elhitetni veled, hogy ez már majdnem olyan, mintha tényleg ott lennél. Mindazt viszont, amitől egy koncert izgalmas - az egyszeriséget és megismételhetetlenséget, a következő pillanat kiszámíthatatlanságát, a közönség tömegének jelenlétét, és egyáltalán, a valóban élő zene erejét - persze képtelenség moziban létrehozni.

Kirk Hammett, Lars Ulrich és James Hetfield a Metallica: Through the Never című filmben Forrás: Fórum Hungary

Ha Antal Nimród rendező és a Metallica zenekar tagjai a "valóban értelmes koncertfilm" létrehozásáig nem is jutottak el, azért talán messzebb merészkedtek ennek a paradoxonnak a feloldásában, mint korábban bárki. A Metallica: Through the Never nemcsak, hogy részben fikciós játékfilm - a film másfél órájából nagyjából húsz percet az a sztori tesz ki, hogy a zenekar egy segédje megpróbál elhozni a koncertre egy fontos táskát a városból, ahol időközben eluralkodott az anarchia és a káosz -, de a koncert felépítése sem tagadja meg saját filmmivoltát. Egyszerűen azért, mert olyan nagyszabású, amiről végig nehéz elhinni, hogy egy valódi koncert valódi felvétele, ráadásul a vége felé egyértelművé válik a játékfilmrendező jelenléte az elvileg nem fikciós részben is.

A Metallica ugyanis egyfajta koncertesszenciát hozott létre azon az öt valódi, élő show-n, ahol a film anyagául szolgáló felvételeket készítették: felépítették a legnagyobb és legkülönlegesebb, végig képernyőkből összeálló, a rajongóknak speciális helyeket biztosító színpadot, fogták az összes látványelemet, amivel valaha is turnéztak, felturbózták őket, és mindet belezsúfolták ebbe az egy fellépésbe. Vannak itt LCD-koporsók a levegőben, belőlük kitörni próbáló emberekkel, van villamosszék Tesla-tekercsekből belecsapó villámokkal, eszeveszett sok pirotechnika, a semmiből felemelkedő stadionreflektorok, a földből kinövő temetőnyi kereszt, roppant élethű géppuskatűz-imitáció a One elején, és az ...And Justice for All! alatt felépített, a végén felrobbanó Justitia-szobor is.

Lars Ulrich, Robert Trujillo, Kirk Hammett és James Hetfield a Metallica: Through the Never című filmben Forrás: Fórum Hungary

Mindez pedig olyan hihetetlenül nagyszabású, hogy az ember minden percben egyre inkább úgy érzi, ez nem lehet a valóság, még akkor sem, ha a kamera néha elidőzik egy a legnagyobb nyugalomban a stadionból kifelé sétáló páron vagy egy szemétszedő nénin. Ezt koronázza meg a végén az egész színpad összeomlása, egy technikus ruhájának kigyulladása és a többi - amivel Antal Nimród szimpatikus önreflexivitással megadja a választ a kérdésre: a nagyon is fiktív történetszállal szembeállított majdnem-valóság valójában szintén fikció.

Ez az érdekes műfaji játék ugyanakkor az egyetlen a filmben, amit dicsérni lehet, és bár ez nem kevés, ahhoz nem elég, hogy értelmesnek tűnjön akár a film elkészítése, akár a megnézése. Majdnem tíz éve jelent meg a Metallica: Some Kind of Monster (Valamiféle szörnyeteg) című dokumentumfilm a bandáról: a több évtizedes pályafutás legnehezebb szakaszának dokumentációja, arról, hogy mennyire extrém módszerekkel küzd a zenekar egyrészt emberi, másrészt anyagi érdekből a Metallica túléléséért a legsúlyosabb krízis idején, és arról, hogy pár nagyon is emberi figura hogyan viseli addigi élete széthullásának lehetőségét. Ha valaminek, hát annak a dokumentumfilmnek volt értelme: többet mondott el az ikonikus zenekarról, mint amit addig akár a legnagyobb rajongó is tudhatott, és témája miatt akár még a Metallicától elvonatkoztatva is érdekes lehetett volna.

Metallica: Through the Never Forrás: Fórum Hungary

Ezzel szemben a Through the Never egy bizonyos értelemben pályája csúcsán lévő, kiegyensúlyozott és dúsgazdag, abszolút gondtalan zenekar hiperprofi koncertje, iszonyúan steril körülmények között bemutatva, olyan zenei minőséggel, ahogyan valójában egyetlen élő koncerten sem szólaltak még meg, olyan hibátlanul, ami minden, csak nem jellemző rájuk (Lars Ulrich dobos már maga is beismerte a nyilvánvalót, hogy nem igazán megy már neki élőben a dolog), és úgy összevágva a tökéletes részeket öt koncertből, hogy véletlenül se maradjon olyan hiba a felvételen, amit a rendező nem szándékozott eleve elhelyezni benne. Vagyis összességében teljesen embertelenül; talán nem a zenekar tehet róla, de még a látható rajongók is olyan tunyák, hogy elmegy tőlük az ember életkedve: pogót egyszer látni, míg mélyen dekoltált estélyi ruhában iPhone-nal videofelvételt készítő nőket tucatnyiszor. És mindezt megspékeli egy olyan kiegészítő történet, amiről szólva a "tökéletesen értelmetlen" szókapcsolat sem lehet elég kifejező.

Antal Nimródnak a zenekar négy tagjának aktív segítségével mindössze kábé húszpercnyi sztorit kellett volna kitalálnia, ami azért egy játékfilmrendezőtől nem olyan komoly elvárás, ennek ellenére tízpercnyit sikerült kifacsarnia magából. Az alatt egy különös és remek atmoszférájú, szinte posztapokaliptikusnak tűnő világban kódorog a kizárólag a "túl buta vagyok még ahhoz is, hogy megértsem, mi zajlik körülöttem"-arckifejezés ezer árnyalatát eljátszani képes Dane DeHaan: utcai zavargások, szürreális, kegyetlen figurák, sokkoló erőszak. Aztán ez a sztori idő előtt, bár egészen logikusan véget ér - így Antal Nimród a Tom és Jerry-ből elsajátított módszerekkel inkább visszacsinálja a dolgokat, és valami olyan mérhetetlen hülyeséget hoz ki az egészből a maradék tíz percben, ami még egy skandináv lovagmetál banda videoklipjében is ciki lenne.

Dane DeHaan a Metallica: Through the Never című filmben Forrás: Fórum Hungary

Szóval teljesen ártalmatlan, tét nélküli, üres film a Through the Never, amelynek az a legmerészebb vállalása, hogy túlontúl közelről mutatja meg a Lars Ulrich és egy elvont osztrák művészfilm játszótérről gyerekeket elrabló pedofilja közti külsődleges hasonlóságokat, amelyekre a dobos a hosszú évek során szert tett. Antal Nimród nem tudja megújítani koncertfilm műfaját, igaz, legalább derekasan fáradozik rajta, miközben steril neonfénybe vonja a Metallicát, hiába beszélnek a vásznon egyszer a garázsrockkorszak árnyékos hangulatáról. Ha volt is valamiféle szörnyeteg, amelyről érdemes volt filmet forgatni, annak a Through the Never alapján már alighanem kitépték a körmeit, és tompára csiszolták a fogait.