Kincseket dugdosnak a magyarok elől

Filmfesztiválokra járunk, külföldön mozizunk, és folyton azzal szembesülünk, hogy egy csomó csodálatos film sosem, vagy csak nagy késéssel jut el hozzánk. Ahogy tavaly ősszel, most is összeszedtük azokat az alkotásokat, amelyeket szeretnénk mihamarabb a magyar mozikban látni. Őrült vonatozást akarunk Tilda Swintonnal, nőket skalpoló Frodót, eutanáziát a legszebb olasz nővel, meleg Harry Pottert, és mindhalálig szerelmes Rooney Marát!

Simon Killer

Antonio Campos a paraarcokra specializálódott: 2008-as Afterschool-jában Ezra Miller játszott egy bizarr gimis srácot, aki higgadtan végignézi két iskolatársnője halálát, a Simon Killer-nek pedig már a címe is előrevetíti, hogy a főhős nem egy cukipofa. Simon (Brady Corbet) Párizsba utazik kiheverni a szerelmi bánatát, aztán megismerkedik egy aranyszívű prostituálttal, és a városban ragad. Eleinte simán egy kicsit csökött szociális érzékű, magának való fiúnak tűnik, de ahogy telefonhívásokból, félig homályban maradó eseményekből egyre többet megtudunk róla, egyre bizonyosabbá válik, hogy súlyos problémái vannak.

Simon Killer Forrás: Magic Corp.

A Simon Killer részben improvizatív módon készült (a két főszereplőt társíróként is feltüntették a stáblistán), és ez nagyon természetessé teszi az alakításokat, a film egyetlen hibája, hogy a közepe táján kicsit vontatottá válik. De mindenképp érdemes kitartani mellette, mert a zárójelenet briliáns és vérfagyasztó, ritkán látni ennyire ügyesen megoldott kétértelműséget. Ja, és a prostituáltat alakító Mati Diop (a 35 rum-ból lehet ismerős) nemcsak remek színésznő, hanem egy igazán izgalmas kisugárzású szépség, akit végig nagyon jó nézni. (Bujdosó Bori)

+ + +

Ain't Them Bodies Saints

Ez is olyan film, amit főleg a hangulata miatt érdemes megnézni: egy jó kis kemény, karcos western (bár, hogy mikor játszódik, kissé homályos), ami sztorijában leginkább a Bonnie és Clyde-ot idézi. Rooney Mara és Casey Affleck egy szerelmespárt alakít, akik rablásból élnek, de az egyik akciójuk balul sül el, és Mara figurája lelő egy rendőrt. A pasi magára vállalja a tettet, börtönbe zárják, a nő pedig egyedül marad a kisbabájukkal.

Ain't Them Bodies Saints Forrás: Magic Corp.

Innentől kezdve a fickó folyamatosan próbál megszökni, hogy visszatérhessen a családjához, és ez egy idő után sikerül is neki, de akadnak páran, akik nem szeretnék, ha ők ketten újra egymásra találnának. Erős hangulatú, sárgás-barnás képeken zajlik az egyre komorabb történet, amelyben minden színész nagyot alakít. Különösen Rooney Mara izgalmas, akit A tetovált lány-ban ugyan láttunk már keménynek, de ez az eltökélt szerelmes anya teljesen új figura tőle. (BB)

+ + +

Snowpiercer

Bong Joon-ho A gazdatest című filmje hazánkban is kisebbfajta kultstátusznak örvend. A dél-koreai rendező nem viccelt, amikor angol nyelvű bemutatkozásához keresett közreműködőket. Tilda Swinton, Chris Evans, Jamie Bell, Octavia Spencer, Ed Harris, Ewen Bremner, John Hurt, Song Kang-ho, Vlad Ivanov és Alison Pill mind jegyet váltottak arra az őrült vonatútra, amely az emberiség utolsó reménysugarát jelenti ebben a rendhagyó sci-fiben.

Snowpiercer Forrás: Magic Corp.

A francia képregény alapján készült Snowpiercert nem kell halálosan komolyan venni, de látványvilágban és kreativitásban simán veri a hollywoodi blockbustereket. Az eklektikus szereposztásból kiemelkedik a művészi kompromisszumokat nem ismerő és nemzetközi kultrendezőket habzsoló Tilda Swinton, de érdemes odafigyelni az Amerika kapitányként megismert Chris Evansra is, hogy hogyan keresi a kockázatokat a kiszámítható hollywoodi középszer helyett. (Onozó Róbert)

+ + +

Still Life

A Still Life volt a legjobb film, amelyet az idei velencei filmfesztiválon láttam. Az utolsó jelenet alatt kitört belőlem a zokogás, és ott kellett ülnöm még a végefőcím után is, hogy valamennyire összeszedjem magam, és ki tudjak menni az emberek közé. Ennyire akkor sírtam utoljára filmen, amikor az Ébredések végén a megint debil De Niro táncolni kezdett azzal a csajjal az ebédlőben, de azt 14 évesen láttam. Még durvább, hogy amikor hazaértem Velencéből, elmeséltem a Still Life sztoriját a feleségemnek, és amikor a végére értem, ő is elbőgte magát. Szóval ez egy szomorú film.

Still Life Forrás: Magic Corp.

Eddie Marsan már rengeteg emlékezetes figurát alakított karrierje során (a legismertebb ezek közül talán a Hajrá boldogság! idegbeteg autóvezetés-oktatója), de megkockáztatom, hogy ez élete szerepe. John May (Marsan) egy önkormányzati hivatalnál dolgozik, az a feladata, hogy a magányosan elhunyt honpolgárok temetésére verbuváljon embereket. Rokonokat, barátokat, távoli ismerősöket, akárkit. Általában nem jár sikerrel, és egyedül álldogál a ravatalozóban, miközben a pap a gyászbeszédet mondja. Johnnak sincs se kutyája, se macskája, feltételezhető, hogy az ő temetésén sem szedik majd szét a házat a hozzátartozók. Leépítések miatt elveszíti a munkáját, de az utolsó ügyébe hatalmas elánnal veti bele magát: erre a temetésre oda fog csalni valakit, ha beledöglik is. Marsan fenomenálisan játszik, a Still Life pedig fanyar humorú, tökéletesen stílben tartott gyöngyszem. (Varga Ferenc)

+ + +

Mud

Sokadszor, de még mindig örömmel írom le, hogy Matthew McConaughey lenyűgöző megújuláson ment keresztül az elmúlt években: felhagyott az ingledobálós limonádékkal, és egyik szuper filmben szerepel a másik után (Gyilkos Joe, Magic Mike, Az újságos fiú, stb.). Ezek közé tartozik Jeff Nichols Mud-ja is, amelyben egy csavargót alakít, aki a törvény elől menekülve egy lakatlan szigeten húzza meg magát arra várva, hogy megérkezzen a barátnője, akivel együtt szöknek majd tovább, és közben összebarátkozik két helyi kissráccal, akik próbálnak neki segíteni.

Mud Forrás: Magic Corp.

Egyszerre szerelmes, családi kapcsolatokat feszegető és leszámolós film a Mud, de nem is annyira a története a fontos, sokkal inkább a hangulata. A Mississippire épült vízi ház, McConaughey elnyújtott, déli magánhangzói és napszítta bőre, a kisfiúk dacos kamaszvágyai, a férfi szerelmét játszó Reese Witherspoon farmersortja a kilógó zsebekkel - ilyenekből áll össze a film beszippantó atmoszférája. (BB)

+ + +

Upstream Color

Az év egyik legjobb "ez meg mi a franc volt?!" élménye kétségkívül a korábban a Találmány című első filmjével is hasonló hatást kiváltó Shane Carruth nevéhez fűződik. Az Upstream Color (Feltörő színek) történetét összefoglalni lehetetlenség, a lényeg, hogy van benne horror, sci-fi és szerelmi történet, továbbá emberbe ültetett férgek és disznók, de mindemellett végig lírai, zavarbaejtő és lenyűgöző.

Upstream Colour Forrás: Magic Corp.

A rendező maga alakítja a férfi főhőst, aki megdöbbentő kísérletek alanya volt, de csak akkor kerülnek színre a kitörölt emlékei, amikor véletlenül megismerkedik egy hasonló helyzetben nővel (Amy Seimetz) és vonzódni kezdenek egymáshoz. Az élmény teljesen szubjektív, bőven hagy teret a különböző nézői értelmezéseknek, ám épp emiatt sokan nem tudnak majd mit kezdeni vele. Mégis, érdemes moziban látni, mert csak ott lehet teljesen a hatása alá kerülni és élvezni a hipnotikus képi- és hanghatásokat. (OR)

+ + +

Drinking Buddies

A Drinking Buddies (Ivócimborák) az a film, amelyik a papírforma szerint a legunalmasabb klisé kellene, hogy legyen. Adott két pár, mindkettő tagjai párkapcsolati problémákkal küzdenek, viszont az egyik pár nőtagja nagyon jól kijön a férfival a másikból: minden néző unottan azt várja, hogy mikor szakít mindenki mindenkivel, és jönnek össze, akik összeillenek. Ehelyett az ezerszer látott semmiség helyett viszont a Drinking Buddies a valaha készült egyik leghitelesebb film arról az állapotról, amikor az ember maga sem tudja, barátságot vagy szerelmet érez-e a másik iránt, sem azt, hogy melyiket szeretné érezni.

Drinking Buddies Forrás: Magic Corp.

A nyolc év alatt tizenötödik játékfilmjét jegyző, de itthon teljesen ismeretlen író-rendező Joe Swanberg olyan helyzeteket képes lenyűgöző hitelességgel megírni, amelyeket a legtöbben még akkor sem igen tudnak megfogalmazni, amikor éppen megélik (márpedig egyszer mindenki megéli őket). Mégis: pár egyszerű és abszolút hétköznapi jelenettel olyasmiket mutat meg egészen pontosan, amit egy pszichológus is csak hetek munkájával tudna ennyire érthetően kifejezni - ettől válik a Drinking Buddies sültrealizmusa ellenére is roppant izgalmassá, felkavaróvá és olyan valósághűvé, amit az ember nem is mer elvárni egy filmtől. Swanberg ráadásul, túl azon, hogy „filmszakmai” szemmel nézve is nagyon okosan és remek dramaturgiai érzékkel építi fel a filmjét, magasról tesz a klisékre és a hollywoodi romkomokon szocializálódott nézők elvárásaira is. Olivia Wilde pedig egyszerűen zseniális a főszerepben - már csak azért is muszáj megnézni a filmet, hogy mindenki számára világossá váljon, Wilde nem csak doktor House oldalán és bugyuta filmek biodíszleteként képes megjelenni a vásznon. (Kovács Bálint)

+ + +

Maniac

Első blikkre a Maniac is csak egy tucathorrornak tűnt, egy újabb felesleges remake-nek. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. A film trükkje, hogy szinte egész végig a sorozatgyilkos főhős (Elijah Wood) szemszögéből követhetjük az eseményeket, mintha csak egy FPS-típusú számítógépes játékot játszanánk. Hihetetlenül kényelmetlen és hátborzongató ez a nézőpont, mivel arra ösztönöz, hogy a nyilvánvalóan elmebeteg főszereplővel azonosuljunk. Egészen a film végéig kitart a fotelmarkolászó izgalom, köszönhetően annak is, hogy a dramaturgiailag indokolt helyeken, pár másodpercre kilépünk a gyilkos szemszögéből.

Maniac Forrás: Magic Corp.

Elijah Wood egy súlyosan traumatizált fiatal férfit játszik, aki nappal próbababák közt éli magányos életét, éjszakánként pedig nőkre vadászik, hogy megskalpolja őket. Az arcát csak néha, tükröződő felületekből láthatjuk, még sincs hiányérzetünk, mert idővel pontosan kirajzolódik ennek a beteg embernek a lelki alkata. A fényképezés elsőrangú, a nyolcvanas évek szintipopjához visszakanyarodó filmzene pedig tökéletesen illik a főszereplő végletek közt vergődő érzelmi világához. Nora Arzeneder alakítja Annát, az egyetlen nőt, akiben nem csupán egy potenciális áldozatot lát a gyilkos. Az ő életben maradásáért lehet szurkolni, ami nem is esett nehezemre, mivel már régen volt valaki egyszerre ennyire szimpatikus és elbűvölő egy horrorban. Sokáig fog még engem kísérteni ez a film. (Varga Dénes)

+ + +

The First Time

A The First Time első húsz perce gyakorlatilag valósidőben mutatja meg, amint két tinédzser egymásba szeret. Aubrey (Britt Robertson, akit mostanában a Búra alatt című tévésorozatban láthatunk) és Dave (Dylan O'Brien) egy házibuliban ismerkednek meg, végigdumálják az éjszakát, majd végül a lány ágyában kötnek ki (csak alvás céljából). Amikor már kezdjük azt hinni, hogy a Mielőtt felkel a nap tiniverziójával van dolgunk, hagyományosabb formát ölt a film. Megjelenik a lány röhejesen tróger pasija, feltűnnek a srácot jó tanácsokkal ellátó haverok (az egyik egy melegszívű, hatalmas feka, a másik a kiscsávó a Submarine-ből - mindketten iszonyatosan viccesek), valamint megismerjük azt a csajt, akinek a figyelmére a srác hiába áhítozik. Végtelenül szimpatikus főhősöket, szórakoztatóan felskiccelt mellékszereplőket, és az életből fájdalmasan ismerős, átélhető szituációkat vonultat fel a film. Például muszáj kiemelni azt a pompás momentumot, amikor hosszas csókolózás után a lány elhagyja a szobát, a srác pedig benyúl a gatyájába, és gyorsan megigazítja az ágaskodó farkát.

The First Time Forrás: Magic Corp.

A film író-rendezője, Jonathan Kasdan még húszéves sem volt, amikor Judd Apatow rábízta a Freaks and Geeks egyik epizódjának forgatókönyvét, és a The First Time-ban is pont azzal az empátiával közelít a karaktereihez, ami azt a nagyszerű tévésorozatot jellemezte. A marketingesek hiába próbáltak meg kedvet csinálni az alábbi, meglehetősen félrevezető előzetessel a The First Time-hoz, a film mindössze egy hetet töltött az amerikai mozikban, és megalázó 17 ezer dolláros bevétellel zárt, míg például a százszor bénább Project X 55 milliót szedett össze. Sajnos ebből annyit fognak leszűrni a pénzemberek, hogy igényes tinivígjátékokra nincs kereslet. (VF)

+ + +

Short Term 12

Vannak olyan filmek, amelyek létezésétől a világ egy picit jobb hellyé válik, és megtekintésük után a néző is úgy érezheti, hogy saját kis mikrokozmosza is szebb és elviselhetőbb lett. A Short Term 12 pontosan ilyen, noha szó sincs arról, hogy hurráoptimizmust vagy rózsaszín felhőket súlykolna, sőt. A történet egy fiatalkorúak javítóintézetében játszódik, ahol ideiglenes elhelyezést kapnak a nehéz sorsú tinik. Az ő mindennapjaikba nyerhetünk betekintést az egyik elhivatott, de már némileg illúzióvesztett nevelő (Brie Larson) szemein keresztül.

Short Term 12 Forrás: Magic Corp.

Ezen a filmen tényleg lehet sírni, nevetni, de végeredményben azért annyira felemelő élmény, mert érződik, hogy minden pillanata őszinte és valós élményeken alapul. Aki szerette a Fél Nelson vagy Az osztály című gyöngyszemeket, nagyjából hasonló élményre számíthat, és csak remélni lehet, hogy e két filmhez hasonlóan a Short Term 12 is részesül majd némi díjesőben. Ha más nem, a korábban tévésorozatokból megismert Brie Larsonnak ott lenne a helye a legjobb női főszereplő Oscar-jelöltek között. (OR)

+ + +

Miele

Kicsit aggódtam a Miele cannes-i premierje előtt: mivel ezt az olasz filmet Pohárnok Gergely (Hukkle, Taxidermia) fényképezte, nagyon akartam szeretni, de épp ezért különösen tartottam a csalódástól. Szerencsére már akkor is nagyon tetszett, de igazán azóta bizonyosodott be számomra, hogy milyen erős film: a főszerepet játszó Jasmine Trinca bizalomgerjesztő, de titokzatos mélységeket sejtető tekintete még mindig gyakran eszembe jut. Az ő nehezen kibogozható lénye a film kulcsa.

Miele Forrás: Magic Corp.

Trinca egy olyan magát Mielének, azaz Méznek nevező nőt alakít, aki abból él, hogy gyógyíthatatlan betegeknek segít meghalni. Illegális hivatása és teljesen sosem megmagyarázott múltbeli élményei miatt úgy létezik a világban, hogy senkit nem enged közel magához, ténylegesen és szimbolikusan is folyamatosan mozgásban van, talán önmaga elől menekül. A film mégsem egy nehéz lélektani felfedezőút, hanem egy visszafogott, könnyed eleganciával elmesélt történet, amelynek a képi és hangi kivitelezése kifejezetten gyönyörű. (BB)

+ + +

L'inconnu du lac

Az idei cannes-i filmfesztivál óta a fél világ az Adèle élete leszbikus szexjelenetein liheg, pedig nem az Arany Pálma-díjas szerelmesfilm volt az egyetlen forradalmi áttörés a szexualitás filmes ábrázolása terén; Alain Guiraudie az Un certain regard mellékszekcióban bemutatott és szintén díjazott filmje talán még messzebbre ment. A L'inconnu du lac (A tóparti idegen) egy paradicsomi francia tó partján játszódik, ahol az alkalmi szex reményében cirkáló nudista közösség békés életét egy gyilkosság zaklatja fel, amelynek a főhős önkéntelenül szemtanúja lesz.

L'inconnu du lac Forrás: Magic Corp.

Beletelik némi időbe, amíg az átlagnéző hozzászokik a meztelen testek konstans látványához és a realista szexjelenetekhez, de Guiraudie nem polgárpukkasztani akart, hanem valósághűen bemutatni egy létező és - Franciaországban legalábbis - egyre szélesebb jogokhoz jutó szubkultúrát, amelyben az ösztönszerű szenvedély és az életveszély sosem válik el teljesen egymástól. Franciaországban itt-ott tüntettek a film ellen és volt, ahol betiltották a plakátját, nálunk ennél még szélsőségesebb reakcióra lehetne számítani egy mozibemutató kapcsán (bár a Shortbus például hónapokig ment a Művészben DVD-ről), de talán egy fesztivál bevállalja. (OR)

+ + +

Prince Avalanche

Nagy rajongója vagyok David Gordon Green első három filmjének (George Washington, All the Real Girls, Áramlat), amelyekben apró emberi rezdüléseket kap el, miközben bevisz minket a melankolikus-lepusztult vidéki Amerika mélyébe. Különleges hangulatú, nagyon finom filmek ezek, és nehéz volt feldolgozni, hogy Green egy idő után otthagyta ezt a világot a kommerszért, pláne, mivel vígjátékainak egy része (Király!, A bébisintér) kifejezetten rosszul sikerült. Ezért aztán kellemes meglepetés volt, amikor egyszer csak kiderült, hogy minden hírverés nélkül leforgatta a Prince Avalanche-t, ami a sztorija alapján visszatérésnek tűnt a gyökereihez.

Prince Avalanche Forrás: Magic Corp.

A film a nyoilcvanas években játszódik, egy erdő közepén, ahol két fiatal fickó (Paul Rudd és Emile Hirsch) egy erdőtűz után az utakat festi újra. Nincs a közelben semmi, csak az erdő, a meló, meg a másik ember, és mivel a két pasi eléggé különböző temperamentumú, az idő jelentős részében rohadtul idegesítik egymást. Amennyi kis cselekmény van a filmben, az főleg jelen nem levő barátnőik körül bonyolódik, de sokkal inkább a két figura vicces dinamikája az érdekes. Itt végre egy filmben találkozik Green mély emberismerete és humorérzéke, pont egy ilyet reméltem tőle. (BB)

+ + +

Only the Young

Egy fiatal, elsőfilmes rendezőpár csinálta ezt a szórakoztató és megható dokumentumfilmet, amelynek egy játékfilmekben ritkán látott közeg a helyszíne. Los Angeles környékén vagyunk ugyan, de egy kifejezetten szegény városrészben, itt nyoma sincs a hollywoodi csillogásnak. Lelkes gördeszkás tiniket ismerünk meg, akik nagyon szerény körülmények közt élnek, és a velük készült interjúkból az derül ki, hogy a szokásos kamaszproblémákat - barátság és szerelem dilemmáit - meglepő érettséggel kezelik.

Only the Young Forrás: Magic Corp.

Egyáltalán nem vad, drogozó, bulizó, összevissza szexelő fiatalokról van szó, ellenkezőleg: számomra az volt a filmben a legérdekesebb, hogy ezek a keresztény közösségben felnövő fiúk és lányok milyen bájosan ártatlanok (két szereplő a film elején már egy ideje együtt jár, aztán megtudjuk, hogy még csak nem is csókolóztak soha), és ami már inkább szívszorító, hogy mennyire rátelepszenek az életükre és döntéseikre ennek a közösségnek az elvárásai. A film végig manipulációmentesnek és spontánnak tűnik, és a rendezők annyira a háttérbe húzódnak, hogy még azt sem jelzik, pontosan mennyi idő telik el a film kezdetétől a végéig, de az kiderül, hogy legalábbis hónapokon keresztül követték a srácok életét. (BB)

+ + +

The Spectacular Now

Ez a film abban különbözik a cikkünkben szereplő többitől, hogy még nem láttuk, viszont annyi jót olvastunk róla, hogy egyre türelmetlenebbül várjuk, hogy megnézhessük. Már az is biztató, hogy James Ponsoldt rendezte, aki a tavalyi, remek Szárazon-t is csinálta, a forgatókönyvet pedig Tim Tharp regénye alapján az 500 nap nyár szerzői írták. Alapvetően kamaszfilmről van szó, de nemcsak a tinikre koncentrál, hanem állítólag a felnőttek szemszögét is nagyon életszerűen mutatja be.

The Spectacular Now Forrás: Magic Corp.

Főhőse egy Sutter nevű, népszerű gimis srác (Miles Teller a Képszakadás-ból), aki csak a mának él, azaz túl sokat bulizik és túl sokat iszik, majd egy reggel egy nagy berúgás után Aimee nevű iskolatársának (Shailene Woodley az Utódok-ból) a háza előtt ébred. Aimee nem népszerű, nem bulizik és nem pasizik, Sutterrel mégis elkezdenek közel kerülni egymáshoz, de kapcsolatuk a fiú problémái miatt nem alakul simán. A Hollywood Reporter kritikusa szerint a figurákat szuperül írták meg, és a film "őszinte, üdítően természetes módon mutatja be a tinédzsereket". (BB)

+ + +

Night Moves

Az amerikai függetlenfilmes rendezőnőkkel hagyományosan mostohán bánnak a magyar moziforgalmazók, de ez különösen igaz Kelly Reichardtra (pedig legalább a Wendy and Lucy című filmjét illett volna behozni), hiába dolgozik olyan nevekkel, mint Michelle Williams, Jesse Eisenberg vagy Dakota Fanning. Ennek oka valószínűleg ott keresendő, hogy ő is a Tarr Béla-féle "slow cinema" iskola követője, azaz filmjei enyhén szólva nem a pergős, akciódús jeleneteikről híresek.

Night Moves Forrás: Magic Corp.

Ehhez képest az öko-terroristákról szóló új filmjének láttán néha kifejezetten a néző torkában doboghat a szíve, annyira izgalmas és feszült. A Social Network-ből ismert Eisenberg mindig remek, de gyakran ugyanazt a hebegő-habogó neurotikus karaktert bízzák rá, ezért jó végre egy teljesen más, sokkal introvertáltabb és fenyegetőbb szerepkörben látni. A történet nem sunnyogja el az ellentmondásos téma több oldalról való megközelítését, de a befejezéstől lehet, hogy sokan dühösek lesznek. (OR)

+ + +

The Selfish Giant

A brit filmek között szinte külön műfajt képeznek a kisvárosi munkásosztály sanyarú életét bemutató drámák, és némely Mike Leigh vagy Ken Loach film láttán az embernek könnyen lehet az az érzése, hogy ha egy ilyen filmet megnéz, akkor már mindet látta. Ehhez képest a zseniális The Arbor című dokumentumfilm rendezőnője, Clio Barnard fel tudta kicsit rázni a műfajt és olyan empatikus, női érzékenységgel töltötte meg, ami gyakran hiányzott honfitársai szenvtelen realizmusából.

The Selfish Giant Forrás: Magic Corp.

Oscar Wilde Az önző óriás című meséje csak metaforaként adja a Yorkshire-i ócskavastelepeken harácsoló gyerekek izgalmas és megdöbbentő történetének keretét. A képek lenyűgözőek, a dráma feszültségét mindig enyhítik aranyos komikus színfoltok, a két gyermek főszereplő (Conner Chapman és Shaun Thomas) pedig istenadta, született tehetség. (OR)

+ + +

L'age atomique

Ebben az álomszerű, alig több mint egyórás francia filmben két külvárosi, fiatal srác Párizsba megy bulizni. Dumálnak a vonaton, isznak, csajozni próbálnak, összeszólalkoznak pár nagyképű, városi suhanccal. Egyik történésnek sincs különösebb jelentősége, mégis érezzük, hogy ezeknek a finomlelkű fiúknak nagyon nem mindegy, hogy hogyan alakul ez az este. Egy hangulatot ad át tökéletesen a L'âge atomique: a félrészeg vágyakozás érzetét, az alkoholtól fűtött bátorság mámorát.

L'âge atomique Forrás: Magic Corp.

Ha egy filmben neonfények pulzálnak és néha ipari zúgás szól a képek alatt, akkor szokás automatikusan felemlegetni David Lynch és Gaspar Noé nevét, de ebben az esetben nem állja meg a helyét ez a párhuzam, mert az 1979-es születésű elsőfilmes rendezőnő, Héléna Klotz alkotása teljesen egyedi. Hipnotikus erővel hat például az a megoldás, hogy a diszkójelenetekben Klotz eltompítja a zenét, mintha csak egy másik ember fülhallgatójából szűrődne ki, és tökéletesen tisztán halljuk a szereplők beszélgetéseit (ennek pont az ellenkezőjét csinálta Lynch a Twin Peaks-filmben: nála olyan hangos volt a zene, hogy feliratozni kellett a dialógokat). Annyira különös és magával ragadó a L'âge atomique, hogy én például mosogatás közben kezdtem el nézni a szárítóra helyezett laptopon, és amikor már elfogytak az edények, egészen a végefőcímig ácsorogtam ott a konyhában, mert egy pillanatra sem akartam megszakítani az élményt. (VF)

+ + +

Stories We Tell

Elkeserítő, hogy a magyar moziforgalmazás még mindig gettóban tartja a dokumentumfilmeket, ezzel olyan fikciós filmeket simán lepipáló remekművektől fosztva meg a hazai közönséget, mint a Searching for Sugarman, Az ölés aktusa vagy a Stories We Tell. Utóbbival kapcsolatban talán az adhat optimizmusra okot, hogy a színésznőként is nagyon kedvelt Sarah Polley eddigi két rendezése (Egyre távolabb, Volt egy tánc) nálunk is megtalálta a közönségét, a családja életét feldolgozó dokumentumfilmje pedig még sokkal jobb, mint előző két próbálkozása.

Stories We Tell Forrás: Magic Corp.

Polley gyermekkorában elveszítette az édesanyját, de családi videofelvételekből és visszaemlékezésekből egy exhibicionista, az életet habzsoló, titokzatos nő képe bontakozik ki, aki még halála után évtizedekkel is tudott meglepetéssel szolgálni: Sarah apja nem az, akit annak hitt. A kezdeti sokkot követően a színész- és rendezőnő kamerát fogott, és utánajárt a családi titkoknak. A végeredmény egy nagyon bátor és érzékeny szembenézés, ami kívülállóknak talán egy picit hosszabb a kelleténél, de a téma személyes mivolta miatt ez könnyen megbocsátható Sarah Polleynak. (OR)

+ + +

Öld meg kedveseid (Kill Your Darlings)

Nem értem, hogy ez a remek film miért nem szerepel a hazai bemutatók között, hiszen szerepel benne Daniel Radcliffe, és ő úgyis bevonzaná a népes rajongótáborát. Ez történt a miskolci CineFest-es vetítésen is, ahol az összes sor megtelt. Az is igaz azonban, hogy többeket felkészületlenül ért, hogy ebben a filmben az Allen Ginsberg beatköltőt alakító hajdani varázslótanonc lefekszik egy férfival. Engem inkább az lepett meg, hogy hiába játszódik a negyvenes években az Öld meg kedveseid, mégis felcsendül benne egy TV on the Radio-sláger.

Öld meg kedveseid Forrás: Magic Corp.

Egy Radcliffe-film kapcsán mindig az a fő kérdés, hogy a színész el tudja-e feledtetni Harry Pottert a nézővel. Most is igyekszik nagyon, és ha nem is övé a legemlékezetesebb szerep, írói álmokat dédelgető egyetemistaként nem okoz csalódást. A filmben felbukkan a fiatal Jack Kerouac és William S. Burroughs is, de félrevezető lenne azt állítani, hogy az Öld meg kedveseid a beatgenerációról szólna. Ez egy tragédiával végződő szerelmi és felnőtté válás történet, amelyben csupa olyan féktelen szabadságvágy által hajtott fiatalember szerepel, akik a későbbekben az amerikai irodalom meghatározó alakjaivá váltak. (VD)