Lehet, hogy az Eredet, a legutóbbi Batman vagy a Looper sztárszínésze, Joseph Gordon-Levitt elsőfilmes író-rendezőként még nem vérprofi, de az biztos, hogy valami olyanhoz van ösztönös érzéke, amihez csak a legnagyobbaknak. A Don Jon című film egy pornófüggő macsóról szól, aki minden héten más nagymellű diszkócicát szed fel, majd a dugás után egy laptop és pár pornóoldal mellé lopózik. De a sok szex, a még több rejszolás és csajozás mellett olyan kőkeményen mutatja be az amerikai, vagy általában a nyugati társadalmak életvitelszerű képmutatását, hogy azt bármilyen európai művészfilmes megirigyelhetné.
Mert a Don Jon csupa olyan emberről szól, akiknek az életben szent a család, a vallás és a barátok, de akik a többi autóssal versenyt üvöltve, kurva anyázva érkeznek a templomi ájtatosságra. Akik a családi ebéd közben ordítva káromkodnak a focimeccset bámulva, vagy fel se néznek evés közben sem telefonjukból. Akik szinte vigyorogva számolnak be a gyóntatószékben múlt heti hódításaikról, majd tisztelettudóan hozzáteszik, hogy megbánták bűneiket. Meg papokról, akik magasról tesznek Isten gyónó bárányára, és valószínűleg oda sem figyelnek rá, és akik a mise után körbeviszik a kalapot Jézus szent nevében.
Persze nem mindennek a puszta megléte a nagy szám, hanem az, hogy Gordon-Levitt hihetetlenül jó érzékkel vegyíti a legsötétebb, mizantróp artfilmek eszközeit a szinte abszurd komédiák poénjaival. Ahogyan két önkielégítés és három gyors numera közé rejti a társadalomkritikát, miközben - talán ösztönösen - mégis remekül használja a groteszk legjobb hagyományait. Mesteri húzás például, hogy a tényleg minden egyes őt mutató képkockán a telefonját buzeráló kishúg mondja ki egyetlen megszólalásakor azokat a mondatokat, amelyek megfordítják a filmet: amelyek nyilvánvaló, de mások által észre nem vett igazságuk miatt bugyuta romantikus komédiából végül drámai irányba viszik el az eseményeket.
De már az is sajátos, egyedi és nagyon jó ízt ad a filmnek, hogy mennyire nem veszi komolyan saját magát az író-rendező: Gordon-Levitt nem esik abba a csapdába, mint a (voltaképpen azért nem túl bonyolult) okosságokat megfogalmazni akaró vígjátékrendezők, és egy percig sem tetszeleg saját bölcsességének dicsfényében. Minden, amit a képmutatásról elmond, tökéletesen illeszkedik a film könnyed hangvételébe, arcpirítóan jó humorába: nincs sem kimondott ítélkezés, sem pálcatörés. Azt tegye meg a néző, ha van füle hozzá.
Az alapvetően egyszerű sztoriból remek néznivaló kerekedik ki. Jon (akit persze a szerény Gordon-Levitt játszik) a legjobb nőket szedi fel, de a velük való szex mégsem elégíti ki annyira, mint egy jó pornójelenet a Pornhubon. Aztán összejön Scarlett Johansonnal, beleszeret a nőbe, de a pornófüggés mit sem gyengül - majd képbe kerül Julianne Moore érett karaktere, aki talán tud tanítani ezt-azt a srácnak. Gordon-Levitt olyan tabu kérdéseket vet fel, amilyeneket a legtöbb ennél sokkal komolyabb film sem mer feltenni, pedig minden egyes férfi és a legtöbb nő elgondolkodott már rajtuk, mégsem beszélték meg egymással sohasem. Lehet-e az önkielégítés jobb, mint a szex egy valódi nővel? Baj, ha az ember akár a legtökéletesebb barátnő mellett is megkívánja a pornót és az "ötcombú asszonyt"? Kell, hogy ez zavarja a nőt?
Gordon-Levitt ráadásul meglepő profizmusról ad tanúbizonyságot. Ahogyan például csodás érzékkel vágja a techno ritmusára a fél másodperces snittekkel bemutatott dugásokat, olyat legutóbb Guy Ritchie Spíler-ének világbajnok szexjelenetében lehetett látni - márpedig egy elsőfilmes rendezőtől elég szép teljesítmény, ha újszerűen tudja megközelíteni a felfedezésre váró területnek éppen nem nevezhető filmes szexábrázolást. Na meg a roppant gyors vágások amúgy is sokat hozzátesznek a film lendületességéhez és sajátos világának kialakításához.
Gordon-Levitt színészként is jól teljesít: ha nem is kell félnie az év alakítása-díjtól, extrémen sokatmondó mimikája, kissé beképzelt őszintesége nem hagyják cserben sem a vígjátéki, sem a drámai jelenetekben. Scarlett Johansson ugyanakkor kissé zavarba ejtő: olyan jól figurázza ki a közönséges ringyó sztereotípiáját, hogy nehéz eldönteni, mikor kellene mégis komolyan venni. Julianne Moore pedig Julianne Moore: az sem kis teljesítmény, hogy szexibb tud lenni Johanssonnál, de emellett persze kisujjból tökéletesen hozza a kicsit golyós, de nagyon rokonszenves drámai hőst, aki egyszerre bölcsebb is, meg gyerekesebb is saját koránál. És az író-rendező Gordon-Levitt elkerüli a legtöbb idegesítő hollywoodi sablont, így például azt is, hogy Moore figuráját csak arra használja fel, hogy egy külső szereplő rendbe hozza a főhős és Johansson döglődő kapcsolatát.
Remek film tehát a Don Jon, bár még sokkal jobban szerettük volna, ha nem azzal a pehelysúlyú bölcselettel zárulna, hogy hoppá, mégis csak akkor lehet igazán jó a szex, ha az ember érzelmesen, szeretetettel szeretkezik valakivel.