Tom Hanks-szendvicsben az év filmjei

Kalózokkal viaskodó kemény Tom Hanksszel nyitott, majd a Mary Poppins írónőjével viaskodó nyájas Tom Hanksszel zárt a londoni filmfesztivál; másfél hét alatt pedig felvonult a 2013-as filmtermés legjava. Kate Winslet beleszeretett egy szökött fegyencbe, Judi Dench bemosott egy nagyot a katolikus egyháznak, Jesse Eisenberg pedig megkettőződött - helyszíni tudósításunkban bemutatunk pár nagyágyút a makulátlan szelekcióból. 

Ha egy filmőrült csak egy filmfesztiválra tud elmenni egy évben, akkor a rendre október első felében megrendezésre kerülő londoni szemlével jár a legjobban. Itt ugyanis valóban arra törekednek, hogy az év filmtermésének színe-java felvonuljon, ráadásul az esetek többségében olyan filmekről van szó, amelyek már sikerrel bemutatkoztak az év során Cannes-ban, Velencében, Berlinben vagy Torontóban.

Hiányzik tehát a zsákbamacska-érzés és nagyjából biztosra lehet menni a cannes-i fődíjassal (Adèle élete), a torontói közönségdíjassal (12 év rabszolgaság) vagy a másfél hónapja Velencében agyonajnározott filmekkel (Philomena, We Are the Best!). Ráadásul a londoni filmfesztivál abból a szempontból kifejezetten közönségbarát, hogy a fizető nézők szinte minden esetben előnyt élveznek a szakmai- vagy sajtódelegáltakkal szemben.

Emma Thompson és Tom Hanks a Saving Mr. Banks londoni díszbemutatóján Forrás: AFP

Ötödik éve van versenyszekció is Londonban, ahol Cannes-nal vagy Velencével ellentétben nem feltétel, hogy először versenyezzen ott a film, így a tizenhárom beválogatott film közül négy (Tracks, Under the Skin, Parkland, Tom at the Farm) szeptember elején már megmérkőzött Velencében, míg a Like Father, Like Son és a The Selfish Giant pedig a májusi cannes-i filmfesztiválon arattak nagy sikert.

A fődíjat végül egy frissebb bemutató, a lengyel Ida nyerte el, bár ez sem volt teljesen előzmények nélküli, hiszen Pawel Pawlikowski (Szerelmem nyara) pár hete a nemzetközi kritikusok díját kapta meg Torontóban. A versenyprogramban nem, az emberiséget érintő aktuális problémákra reflektáló "Vita" szekcióban viszont magyar film is szerepelt; Szász János A nagy füzet című Karlovy Vary-i díjnyertes drámáját vetítették le kétszer is majdnem telt ház előtt.

Carey Mulligan és Kate Winslet a 2013-as londoni filmfesztiválon Forrás: AFP

A versenyfilmeknél már csak a gálavetítésekre irányult nagyobb figyelem; megkapta a maga vörös szőnyeges ünnepi vetítését a Leicester Square-en a 12 év rabszolgaság, az Inside Llewyn Davis, a Don Jon, az Only Lovers Left Alive, a Nebraska, a We Are the Best!, a Stranger by the Lake, a Night Moves, a Philomena, a Gravitáció és az Adèle élete is. Utóbbi kettő egyébként már a londoni vetítés előtt látható volt a magyar mozikban és a széles körű angliai mozibemutatót vélhetően pont a szereplők jelenlétében megtartott, nagy felhajtással járó fesztiválpremier miatt tolták el novemberre. Így tehát nem kell úgy éreznünk, hogy a londoni filmfesztivál hónapokkal előrébb járna a magyar moziknál, de pont az Adèle élete és a Gravitáció beválogatása miatt teljesen jogos azt állítani, hogy 2013 legjobb filmjeit szinte mind meg lehetett nézni a brit fővárosban e két hét alatt.

A nyitó- és zárógálák kabalafigurája Tom Hanks volt, hiszen a Phillips kapitány-nak és a Saving Mr. Banks-nek is ő a főszereplője. Érdekes módon nem ez az első alkalom Londonban, hogy ugyanaz a színész játszik a nyitó- és a zárófilmben is; két éve Rachel Weisznek jutott a dupla megtiszteltetés, bár a 360 és az Örvény esetében is ez lehetett az egyedüli két alkalom, amikor telt házzal vetítették. Tom Hanksszel azonban biztosra mentek és ez a két film határozottan jelzi, hogy ha London nem is tud óriási világpremiereket megszerezni, a téli díjszezont felvezető fesztiválok között igenis igényt tart az egyik királycsináló helyre. Ezzel idén olyannyira szerencséjük volt, hogy a szomáliai kalózok támadásáról szóló, feszült Phillips kapitány és a Mary Poppins Disney-filmváltozata körüli bonyodalmakat fikciósító Saving Mr. Banks is bombabiztos esélyesnek tűnik a főbb Oscar-kategóriákban.

Tom Hanks (középen) a Phillips kapitány című filmben Forrás: LFF 2013

Ráadásul a körülbelül 1993 és 2003 között Hollywood királyának számító Hanks most, tíz évvel később visszaköveteli a trónját és könnyen lehet, hogy mindkét filmért ott lesz az Oscar-jelöltek között (a Saving Mr. Banks-ben Walt Disney megformálásáért a mellékszereplők közt indítják), megszerezve hatodik, illetve hetedik színészi jelölését. A két film közül egyébként minden kritikus szerint Paul Greengrass (A Bourne-csapda, A Bourne-ultimátum, United 93) thrillerje az ütősebb élmény és máris tisztességesen teljesít az amerikai mozikban, ám a Mr. Banks sokkal családbarátabb, azaz szélesebb a célközönsége, így könnyen a tél egyik legnagyobb kasszasikerévé válhat.

A továbbiakban pár olyan filmre koncentrálunk, amit Londonban láttunk először, de még nem írtunk róla más filmfesztiválon és még nem ismert vagy csak hónapokkal később várható a magyarországi bemutatója.

- - -

Nyárutó (Labor Day)
Rendező: Jason Reitman
Szereplők: Kate Winslet, Josh Brolin, Gattlin Griffith, Clark Gregg

Nagyon érdekes látni, amikor egy tehetséges fiatal rendező a szemünk láttára nő fel. Jason Reitman a Nyárutó előtt négy filmet (Köszönjük, hogy rágyújtott!, Juno, Egek ura, Pszichoszingli) rendezett, melyek alapján úgy tűnt, hogy már a harmincas évei elején kialakított egy nagyon jellegzetes saját stílust. A Juno és a Pszichoszingli forgatókönyvét ugyan a szintén elég erőteljes egyéniséggel és stílusjegyekkel rendelkező Diablo Cody írta, de ettől még mindkettő egyértelműen Reitman-film volt nagy adag cinizmussal és kínos helyzetkomikumokkal.

Kate Winslet, Josh Brolin és Gattlin Griffith a Nyárutó-ban Forrás: LFF 2013

Amit viszont ritkán emeltek ki e filmekkel kapcsolatban, hogy az irónia és fekete humor miatt kifejezetten tradicionális, konzervatív világkép bújik meg (Juno megtartja a gyermekét, az Egek ura és a Pszichoszingli főhősével kapcsolatban is bebizonyosodik, hogy egyedül élni szomorú) - ennek fényében talán annyira nem is meglepetés a Nyárutó-ban észlelhető rendezői irányváltás.

A Joyce Maynard (ő írta a Majd megdöglik érte alapjául szolgáló regényt is) novellájából készült film egy agorafóbiás anyáról (Kate Winslet) szól, akit elhagyott a férje és egyedül neveli fiát. Egy napon a szupermarketben leszólítja őket egy vérző hasú idegen (Josh Brolin), majd befészkeli magát a házukba. Ahelyett azonban, hogy terrorizálná őket, egyfajta pótapává válik; kezdetben csak pitét sütnek együtt, hamarosan viszont már közös menekülést szerveznek. Közben persze kiderül, hogy a férfi szökött fegyenc és az egész államban körözik, így a hepiend lehetősége egyre kisebb.

A szinopszisból már egyértelmű, hogy ebben a történetben nincs cinizmusnak vagy humornak helye, sőt Reitman kifejezetten a melodráma ingoványos talajára téved. Egyes jelenetek a giccs határát súrolják és a történet fordulatai is kissé közhelyesek, könnyen kiszámíthatóak. Szerencsére Kate Winslet személyében azonban sikerült olyan főszereplőt találni, akit végig komolyan lehet venni és kihozza a maximumot az amúgy kétes alapanyagból.

+ + +

The Spectacular Now
Rendező: James Ponsoldt
Szereplők: Miles Teller, Shailene Woodley, Brie Larson, Kyle Chandler

Tavaly ilyenkor az Egy különc srác feljegyzései mondatta velem, hogy van még élet az elcsépelt tinirománc műfajában és máris itt az új reménysugár arra, hogy a kamaszok világából nem csak a bálkirálynők általi kiközösítések és a sörbe pisálós bulik szolgálhatnak filmek alapanyagául. Pedig a The Spectacular Now határozottan úgy kezdődik, mint egy következő Amerikai pite-folytatás; főhőse, Sutter (Miles Teller - korábban Nicole Kidman oldalán alakított óriásit az Engedd el-ben) ugyanis pont az a nagypofájú, laza srác, akit mindenki bír, mert jó dumái vannak és végigbulizza és -csajozza az egész középiskolát. Amikor egyik reggel hullarészegen felébred a szende helyes kiscsaj (Shailene Woodley az Utódok-ból) háza előtti gyepen, rögtön azt éreztem, hogy jó, ők majd összejönnek, lapozzunk, elvégre már ezerszer láttam ezt a filmet.

Miles Teller és Shailene Woodley a The Spectacular Now-ban Forrás: LFF 2013

Ehhez képest hatalmas meglepetés, hogy mennyivel mélyebbre mertek ásni, sokkal többről van itt szó, mint, hogy a jókislányok mindig a balhés srácokhoz vonzódnak és sima az átmenet a romantikus komédiából a drámába. James Ponsoldt rendező előző filmje, a Szárazon fiatal alkoholistákról szólt és a téma ezúttal is hangsúlyosan jelen van a történetben. Anélkül, hogy prédikálni akarna a film, hátborzongató belegondolni, hogy a huszonegy éves kor előtt az alkohol fogyasztását tiltó Egyesült Államokban hány kamasz ámokfut rendszeresen autóval hétvégente.

Sutter kezdődő alkoholizmusát kényelmetlen nézni, de a film nagyon finoman, a szájbarágást kerülve mutatja be milyen vékony a mezsgye 16-18 évesen a menőnek számító konstans szalonspicc és a függőség között. A két főszereplő nem véletlenül kapott színészi különdíjat a Sundance filmfesztiválon, olyan csodás természetességgel töltik meg élettel a karaktereiket, hogy a végére már szinte közeli barátként aggódik a néző a sorsukért.

+ + +

Philomena
Rendező: Stephen Frears
Szereplők: Judi Dench, Steve Coogan

A Veszedelmes viszonyok és A királynő rendezőjének újdonságát megelőzte a jó híre, hiszen már a velencei és a torontói filmfesztiválon is a legnagyobb közönségsikerek között tartották számon, de várható volt, hogy hazai terepen még könnyebb dolga lesz, főleg a fesztivál főszervezője, a British Film Institute félidős gálavetítéseként.

Judi Dench és Steve Coogan a Philomená-ban Forrás: LFF 2013

Philomena Lee egy ír asszony, akinek tinédzserként egy apácaneveldében elvették a gyermekét és eladták az Egyesült Államokba. Az ő igaz története a film és elsősorban az évtizedekkel későbbi nyomozásra koncentrál, amikor egy kissé kiégett, korábban nagymenő politikai újságíró (Steve Coogan, a forgatókönyvnek is társírója volt) segítségével megpróbálja megtalálni már felnőtt fiát.

A történet alapján olyan komor drámára lehetne számítani, mint a tizenegy évvel ezelőtti, hasonló témájú A Magdolna nővérek, de a Philomena sokkal könnyedebb, közönségbarátabb darab. A címszerepben Judi Dench tökéletes: ha kell, szívszorító, ugyanakkor a játékidő nagy részében kifejezetten vicces. Naiv rácsodálkozásai és spontán sziporkái kellemes kontrasztot képeznek a Coogan által megformált riporter semmin meg nem lepődő cinizmusával.

Kettősük úgy működik, mint egy szórakoztató akció-komédia zsarupárosa, így a megdöbbentő felfedezéseket is tartogató nyomozás egyáltalán nem lehangoló élmény. Coogan persze beleírt magának a forgatókönyvbe egy "kibaszott katolikusok!" felkiáltást (amivel akkor, abban a pillanatban nehéz nem azonosulni), de a Philomena mégsem vallásellenes film, sőt, végső soron egy elegáns, megható példázat a megbocsátásról.

+ + +

The Double
Rendező: Richard Ayoade
Szereplők: Jesse Eisenberg, Mia Wasikowska

Jesse Eisenberg igazi beváltott ígéret. A tintahal és a bálna, a Roger Dodger és az Adventureland után a Social Network hatására végre egész Hollywood behódolt ennek a hebegő-habogó, néha a fiatal Woody Allenre emlékeztető színésznek. Szerencsére a siker és az Oscar-jelölés hatására sem engedett az igényességéből, így idén két parádés szerepben is láthattuk a londoni filmfesztiválon. A Night Moves-ban a tőle eddig megszokottól teljesen eltérő karaktert formált meg, a The Double viszont nagyon is neki való, dupla jutalomjáték, ráadásul a brit Wes Andersonként is emlegetett Richard Ayoade (Submarine) kamerája előtt.

Jesse Eisenberg a The Double-ben Forrás: LFF 2013

A The Double Dosztojevszkij A hasonmás című kisregényének adaptációja, a cselekményt viszont áthelyezték Oroszországból Amerikába, bár a hely és az idő nagyjából lényegtelen; a főhős egy sötét irodaépületben tengeti szánalmas és egyhangú lúzer életét, amit alteregójának érkezése forgat fel. A doppelgänger külsőre a szakasztott mása, de ez a környezetüknek nem tűnik fel, a magabiztos, sikeres új jövevényért mindenki odavan, míg a frusztrált eredetit továbbra is levegőnek nézik.

A Dosztojevszkij-novella abszolút filmre kívánkozott, ráadásul a közelmúltban a Fekete hattyú rendezője, Darren Aronofsky is egyértelmű inspirációként hivatkozott rá. Mivel egyáltalán nem tipikus Dosztojevszkij-műről van szó, sokkal inkább Gogolt vagy Kafkát juttathatja eszünkbe, az adaptáció esszenciális eleme a groteszk humor, amit Ayoadénak remekül sikerült elcsípnie. A komor, lehangoló képekkel kontrasztban a bizarr, de elképesztően vicces momentumok varázslatos hangulatot eredményeznek: így kell filmre vinni egy klasszikust!

+ + +

Afternoon Delight
Rendező: Jill Soloway
Szereplők: Kathryn Hahn, Juno Temple, Josh Radnor, Jane Lynch

Rendre azt emlegeti minden filmkritikus, hogy a mozi átköltözik a tévébe és valóban évről-évre egyre több hollywoodi sztár vagy rendező vállal televíziós projekteket és egy-egy tévésorozat (lásd Mad Men vagy Breaking Bad) sokkal jobban tudja manapság tematizálni a közbeszédet, mint a mozifilmek. Ugyanakkor az ellentétes tendencia is él tovább, miszerint a tévés arcok szeretnék meghódítani a mozivásznat.

Juno Temple és Kathryn Hahn az Afternoon Delight-ban Forrás: LFF 2013

Az Afternoon Delight tipikus darabja ennek a mozgalomnak: a rendező, Jill Soloway többek között a Sírhant művek és a Tara alteregói írója és producere volt, a női főszereplőt, Kathryn Hahnt pedig sokkal inkább a Városfejlesztési osztály, a Csajok vagy a Hung - Neki áll a zászló tévésorozatokból ismerhetjük, mintsem apró filmszerepeiből. És akkor még ott van Ted Mosby, azaz Josh Radnor, akit az Így jártam anyátokkal-ban sosem láthattunk olyan vadul szexelni, mint itt - és ez talán így is volt rendjén.

Az Afternoon Delight a szexről szól; arról, hogy mekkora hatalom, mekkora para és mekkora űrt hagy maga után, ha háttérbe szorul egy házaspár életében. A mozgatórugó itt egy sztriptíztáncosnő (Juno Temple eddigi legérzékibb szerepében), akit a negyven körüli, jómódú háziasszony (Hahn) megpróbál felkarolni és a szexmunkások ördögi köréből kiszabadítani. Más kérdés, hogy a bővérű fiatal lány nem igazán vágyik felszabadításra és újfent bebizonyosodik a tanulság, hogy senkit sem érdemes drasztikusan kiszakítani az eredeti környezetéből.

A film vicces, könnyed és üdítően merész a szigorú korhatárbesorolásoktól tartó amerikai filmek mezőnyében - talán pont ezt a hozzáállást érdemes volt magukkal hozniuk a kábeltévéktől. Nehéz lesz azonban kitűnnie a temérdek, amerikai középosztálybeli párok magánéletéről szóló függetlenfilm közül, bár nagy lökést adhat neki, hogy Tarantino épp a londoni filmfesztivál idején nevezte meg egyik kedvenc idei filmjeként.

+ + +

Ida
Rendező: Pawel Pawlikowski
Szereplők: Agata Kulesza, Agata Trzebuchowska, Dawid Ogrodnik

A lengyel származású, Angliában élő Pawlikowski kilenc évvel ezelőtt nagy reménységként tört be a Szerelmem nyara című csodálatos hangulatú filmmel, következő rendezését azonban felesége súlyos (és végül halálos) betegsége miatt meg kellett szakítania és évekig nem forgatott. Tavaly végül kijött a Titkok Párizsban című rendhagyó thrillerje Kristin Scott Thomas és Ethan Hawke főszereplésével, de ez még nem hozta meg a nagy visszatérést.

Ida Forrás: LFF 2013

Elsőre a Lengyelországban forgatott Ida is soványka széljegyzetnek tűnik a maga nyolcvan percével, főleg, hogy nemzetközi szinten ismeretlen lengyel színészekkel forgatták fekete-fehérben és nem is nagyon hallhattunk róla korábban. Végül azonban a londoni filmfesztivál (a város több tízezres lengyel kisebbségével) ideális platformnak bizonyult, hogy a film ki tudjon emelkedni az évről-évre készülő rengeteg nyomasztó kelet-európai film közül.

Az Ida története márpedig kellően nyomasztó: egy fiatal apácáról szól, aki a második világháborúban elveszítette a szüleit, majd a hatvanas évek elején egyetlen élő rokona, a nagynénje segítségével próbálja meg felderíteni a gyökereit. Nagynénje bírónő volt, akit a kommunizmus első éveiben "véres Wandának" becéztek a kiszabott halálbüntetései miatt, de időközben az alkohol és az egyéjszakás kapcsolatok rabja lett. A furcsa páros felgöngyölíti a rejtélyt, de jó pár sokkoló meglepetés vár rájuk.

Pawlikowski filmje végig képes fenntartani a feszültséget és annak ellenére is frissnek hat, hogy háborús bűnöket feldolgozó filmekkel tele a padlás. A londoni filmfesztivál versenyprogramjában meglepetés-győztes lett az ismertebb nevek ellenében és ezzel a fődíjjal olyan illusztris kompániába került, mint az előző években diadalmaskodó Rozsda és csont, a Beszélnünk kell Kevinről és A próféta.