Persze, igazából már az első részt sem a virtuóz történetmesélésért szerettük. A rendületlenül kísérletező Flint Halfalvára ételesőt, majd óriás élelmiszereket zúdító találmánya, és a katasztrófa elhárítása hamar unalmassá vált volna a fantáziadús képi ötletek, a vicces részletek, a visszatérő, jó ritmusban elhelyezett poénok, és a kedves, kidolgozott karakterek nélkül. A Flint tudományos ambícióit értetlenül szemlélő, egyszerű halászember papa és fiának küzdelmes kapcsolata, vagy Flint és Sam, a meteorológus lány egymásra találása megszerettették velünk ezt a mesét. Ráadásul a habzsolással és pocsékolással kapcsolatos kritikák és tanulságok is erőlködés nélkül belesimultak az eseményekbe. De ezeknek az erényeknek a szimpla megismétlése már kevés ahhoz, hogy egy folytatást elvigyen a hátán.
Muszáj lett volna újítani, de az alkotók nem túl elegáns módon úgy döntöttek, hogy amivel egyszer már taroltak, az másodjára is épp elég lesz. A mese ott folytatódik, ahol az első rész véget ért. Miután az ételvihar lakhatatlanná rombolta Halfalvát, evakuálják a helységet, Flint pedig hatalmas lehetőséget kap arra, hogy mint észtronauta, a világ legszupermenőbb cégének dolgozzon San Franjoséban.
A film legjobb pillanatai a menő, futurisztikus, motiváló állomásokkal ellátott munkahelyen, és az idegen, aprólékosan megrajzolt városban játszódnak, ahova Halfalva lakói sikertelenül próbálnak beilleszkedni. Az új figurák közül a spirituális guruként tetszelgő, manipulatív cégtulajdonos, Chester az egyetlen érdekes karakter. Bár gyanítom, hogy Mikó István behízelgően gonosz magyar hangja nélkül ő sem lenne különösebben izgi.
San Franjosét sajnos hamar elhagyják a szereplők, és visszatérnek Halfalvára, ahol időközben egy komplett mutáción átesett, étel-ökoszisztéma burjánzott el. A feladat leállítani a kajaszörnyeket gyártó gépet, és visszaszerezni a lakóhelyet. A Jurassic Park-ot megidéző, ételekből létrejött ismeretlen világot hihetetlen fantáziával népesítették be a rajzolók. Kókusztej vízesés, óriás sajtburger pók, banánstruccok, moszkitoastok, szirupláp, valamint gyilkos taco nehezíti a hősök előrejutását, valamint van gigantikus záró csatajelenet is. A kaland közepette Flint a bizonyítási vágyával hadakozva személyiségfejlődésen is átesik, és megtanulja, hogy a barátok mennyire fontosak, még akkor is, ha néha könnyebbnek tűnik az élet nélkülük.
Ennyi személyes tanulsággal még nem is lenne semmi baj, a gyerekeket úgysem különösebben érdeklik a szájukba rágott intelmek. De hogy azokkal a zavaros információkkal mit kezdünk, hogy itt az ételek a gonoszok, akikről majd kiderül, hogy nem is azok, azt tényleg nem tudom. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben a sajtburger hasát/buciját simogató Sam a következőt találja mondani: "Látjátok, a sajtburger nem bánt, csak hizlal". Hogy ez jó hír, vagy rossz, azt meg magyarázza el a dietetikus vagy Ronald McDonald. Jó pár értelmezési lehetőség felmerülhet, egyik erőltetettebb és ostobább, mint a másik. Persze az is lehet, hogy a kicsiket mindez cseppet sem zavarja, és képesek teljesen elvonatkoztatni attól, hogy ételekből vannak az élőlények, és elfogadják, hogy a pillecukrok családokban élnek.
Az ételekkel kapcsolatos zagyvaságok valószínűleg csak a szülőket fogják idegesíteni, mert a gyerekeket lenyűgözi majd a pörgő tempó, a látvány, meg a cuki eprecske. És jót nevetnek majd azon, hogy szakálla nő a bogyónak, hogy a macsó rendőr elmorzsol egy könnycseppet, és hogy mennyire picike halat sikerül Flintnek kihorgásznia. A felnőttek pedig reménykedhetnek, hogy a legközelebbi családi moziba valamivel több értelem és elfogadhatóbb sztori szorul.