Gazdagnak és szépnek lenni dögunalom

Szexbe, kegyetlenségbe és drogokba fojtott unalom, üres szépség és haszontalan gazdagság tölti ki Bret Easont Ellis regényeinek hideg világát. Túl szép és túl gazdag hősei mindent megpróbálnak, hogy felrázzák sivár lelküket, és feldobják üres, céltalan életüket. A véget nem érő bulikat, rengeteg drogot, még több szexet és kegyetlenséget felvonultató szuggeszív leírásokból készített filmekkel Ellis mindig elégedetlen volt. A héten mozikba kerülő Vétkek völgyében ő is próbálta elmondani, mit gondol a moziról. Megnéztük, melyik film kapta el a legjobban Ellis világát. 

5. Vétkek völgye (The Canyons, 2013)

Bret Easton Ellis egy ideje nagyon próbál mondani valamit a moziról. A nyolcvanas-kilencvenes években még mindent, amit gondolt a világról, prózában akart elmondani, de amióta ez nem annyira megy neki, rácsavarodott a filmekre. Soha el nem készülő forgatókönyveken dolgozik, a Twitteren folyamatosan filmekről, rendezőkről és a filmes ötleteiről ír, podcastokat készít, kritikákat ír.

A Vétkek völgyé-ben is minden a mozi körül forog: miközben egy készülő horrorfilm producere, barátnője, asszisztense és a film tehetségtelen főszereplője sehova nem vezető beszélgetésekbe és konfliktusokba bonyolódnak egymással, elhagyott, lepusztult mozik peregnek lassú képeken, hogy biztosan megértsük az üzenetet: a mozi haldoklik. Még Lindsay Lohan is megmondja, nincsenek már olyan filmek, amikért érdemes lenne moziba menni.

Lindsay Lohan és James Deen a Vétkek völgyében Forrás: Parlux

A Vétkek völgye sem ilyen. Ha a mozi haldoklik, ez a film legfeljebb a kegyelemdöfés lehetne a félholt tetemre. Kár, hogy Ellis a nyilatkozatai szerint nem ennek, hanem pont a megújulásnak szánták. Pedig legfeljebb abban tudtak valami újszerűt mutatni, ahogy rövid idő alatt, dolláronként összegyűjtött pénzből és egy csomó lelkesedésből leforgatták a filmet, amit aztán nemcsak mozikban, hanem egyből az interneten, fizetős online felületen is terjeszteni kezdtek. Ellis könyveinek filmes adaptációját szinte kivétel nélkül mind elrontották, és Ellis mindig el is mondta, hogy szerinte kik - a rendező, a forgatókönyvíró, a színészek, a szerepválogatók - hibáztak. A Vétkek völgyé-ben hiába is próbálná másra kenni a silány végeredményt, az csak azért nem lett jó film, mert ő egyszerűen nem írta meg.

+ + +

4. Nullánál is kevesebb (Less Than Zero, 1987)

Készítettek rólunk egy filmet - hánytorgatja fel érezhető sértődöttséggel a Nullánál is kevesebb főhőse, Clay huszonöt évvel később, a regény folytatásának (Királyi hálószobák) kezdő mondatában. Nem is sokat kellett rá várni, hogy megcsinálják. Ellis első, 1985-ben kiadott, zajos sikert hozó könyvéből alig két év alatt elkészült a film, ami nagyjából mindenkinek óriási csalódást okozott. Ellis utálta, a rajongói szerint minimum perelnie kellett volna miatta, a könyvet nem ismerő nézők meg egyszerűen nem értették, mi ez a szar, és - ahogy a fenti mondat folyatatásából kiderül -, még a benne szereplő karakterek is ki voltak akadva. És mindenkinek teljesen igaza volt.

Jami Gertz, Robert Downey Jr. és Andrew McCarthy a Nullánál is kevesebb című filmben Forrás: InterCom

A regény azért lett hatalmas siker, és azért tette egy csapásra ünnepelt zsenivé Ellist, mert úgy beszélt egy korszakról, úgy fogott meg egy életérzést, egy hangulatot, ahogy előtte senki. Ugyan egészen kivételezett helyzetben élő, nagyon gazdag, a felnőtt életüket éppen elkezdő Los Angeles-i fiatalokról írt, de a szikár prózába öntött kiábrándultságot, a kegyetlenségbe csapó unalmat New Yorkban, Londonban és - néhány évvel később - Budapesten is megértették.

A filmből pont ez a lehengerlő zsenialitás hiányzik. És nagyon egyszerű volt elrontani. Látszólag követi a regény történéseit: az elsőéves egyetemista Clay (Andrew McCarthy) a karácsonyi szünetre érkezik vissza Los Angelesbe, ahol nem csak a szülei, hanem a volt barátnője, Blair (Jami Gertz) is várja. Hamar kiderül, hogy nem azért, amiért ő remélte, hanem azért, hogy segítséget kérjen közös barátjuk, a heroinfüggő és súlyos adósságot felhalmozó Julian (Robert Downey Jr.) megmentéséhez. Míg a regényben a totálisan apatikus figurák nem alakítják a történetet, csak látszólag érzelmek nélkül elszenvedik, ami történik velük sokkal inkább a véletlen, mint akármilyen akarat következményeként, a film hamar moralizálásba csap át. Minden elvész, ami a könyben jó volt, helyette pedig kapunk egy felszínes, hazug, drogos-megmentő történetet, ami aztán a regényt megcsúfolva ugyan nem katartikus, de azért megnyugvást hozó happy enddel zárul.

Hogy a film mindezek ellenére mégsem halálosan unalmas, az az időközben eltelt huszonöt évnek, a remek operatőri munkának, és két színésznek köszönhető. A két semmilyen főszereplő mellett felüdülés a fél év alatt zselézett hajú, fiúprostikat futtató drogdílerré váló Ripet alakító James Spader és Robert Downey Jr. minden jelenete. A Juliant alakító Robert Downey Jr. olyan hitelesen adta a junkie-t, hogy a tiniknek tartott próbavetítés után újra kellett forgatni bizonyos részeket, mert túl ellenszenvesnek találták a figuráját.

+ + +

3. Az informátorok (The Informers, 2008)

Ellis minden könyve nagyjából úgy járt, ahogy a Nullánál is kevesebb-et finomítgatták hozzá a célközönségnek belőtt tinik ízléséhez. Az informátorok-at ráadásul Ellis asszisztálásával herélték ki: a regényből ő írta meg a forgatókönyvet, bár azt állítja, az köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a film ausztrál rendezője (George Jordan) és a német producere végül csináltak belőle. A szatirikus, hol brutális, hol vicces korrajz helyett egy csak egy színtelen-szagtalan, néhol hullafoltos mozit kapunk.

Jon Foster és Amber Heard Az informátorokban Forrás: Klub Publishing

Az egymáshoz lazán kapcsolódó, történeteket csak nyomokban tartalmazó novellákól álló Informátorok nem egyszerű alapanyag, de az azt pontosan ismerő Ellis átdolgozásán kívül is sokminden adott volt ahhoz, hogy jó film készüljön belőle. Leszerződtettek hozzá a kilencvenes évek ikonikus színészeit: itt van Kim Basinger, Billy Bob Thornton, Mickey Rourke, Chris Isaak és Winona Ryder is. Csak aztán kihagyták a vámpíros történetet, mert féltek, hogy túl szigorú korhatárbesorolást kap majd a film. Önfeláldozásra cserélték a brutalitást. Kihagyták a humort és a lelketlen magányt, és kaptunk helyette kezüket tördelő hősöket, akik arra vágynak, hogy valaki megmondja nekik, mi a jó és mi a rossz. Végeredményben pedig nem maradt más, mint a nyolcvanas évek díszlete: széles válltömések, Wayfarer szemüvegek, ebédek a Spagoban, megvillanó mellek és az AIDS. Ha nem gondolok közben Ellisre, engem másfél órára még ez is elszórakoztat.

+ + +

2. Amerikai pszicho (American Psycho, 2000)

Ha nem gondolok közben Ellisre, még azt is tökéletesen megértem, hogy miért az Amerikai pszicho lett a legnépszerűbb a könyveiből készült filmek közül. Christian Bale annyira lehengerlően játssza a felszínes, érzelemmentes, kiábrádult, brutális, beteg humorú Patrick Batemant, hogy simán el lehet feledkezni közben a regényről, és arról, hogy Mary Harron adaptációjában Patrick Bateman csak karikatúrája Ellis szörnyű teremtményének.

Christian Bale az Amerikai pszichóban Forrás: InterCom

Pedig az Ellis könyveit feldolgozó rendezők közül ő az, aki a leghűségesebben próbálja követni a könyvet, valahol mégis elsikkad a lényeg. Míg a regény a kisebb kegyetlenségektől fokozatosan jut el a legdurvább brutalitásokig, addig a film az elejétől fogva a sorozatgyilkossal akarja megfogni a nézőket. Bale Batemanje már a főcím alatt vérontást ígér, és nem kell sokat várni az első gyilkosságig sem, hogy aztán az utolsó negyed órában kétségbeesetten próbálja megkérdőjelezni az addig történteket, és becsempészni valamit abból is a filmbe, amiről a regény szól. Így aztán a nézők lelkesedése mellett az is érthető, hogy miért nem szereti Ellis ezt a filmet.

+ + +

1. A vonzás szabályai (The Rules of Attraction, 2002)

Az Amerikai pszicho után két évvel Christian Bale-nek megint lett volna lehetősége eljátszani Patrick Batemant, de nem vállalta. A vonzás szabályai filmes adaptációjában kellett volna meglátogatnia öccsét, Seant (James Van Der Beek). A jelenetet Bale helyett Casper Van Diennel (Csillagközi invázió) forgatták le, de a végső vágásnál végül kimaradt a filmből. Sean egyébként is jobban járt a maga adaptációjával, mint híres bátyja.

James Van Der Beek és Shannyn Sossamon A vonzás szabályaiban Forrás: Mokép

Az Amerikai pszicho sikere után szinte törvényszerű volt, hogy filmet csináljanak Ellis korábbi könyvéből, A vonzás szabályai-ból is. Úgyhogy még mindig a nyolcvanas években vagyunk, egy camden-i campuson, ahol a diákok a tanulásnál sokkal fontosabb dolgokkal - bulik, szex, drogok - töltik a napjaikat. A szórakozás azonban nem felhőtlen, bár koránt sincs annyi zűr, mint a regényben. Elég az is, hogy a meleg szépfiú koslat a szenvtelen drogdíler után, aki miközben mindenkit megdughat, beleszeret a kollégium szűzlányába, aki még mindig az éppen Európában utazgató volt barátja után sóhajtozik, aki persze már arra sem emlékszik, hogy hogy hívják a lányt.

A vonzás szabályai előtt főleg a Ponyvaregény Oscar-díjas társírójaként ismert Roger Avary az egyetlen, aki nem szolgai másolással, hanem filmes eszközökkel próbálja megfogni Ellis regényének hangulatát, és az egyetlen, akinek ez nagyjából sikerül is. A nyolcvanas évek kellékeinek felvonultatása helyett így végre, végre humort, meg egy olyan mozit kapunk, amit talán még Lindsey Lohan is tudna szeretni.

A film egyik legjobb, a szerkezetével is kitűnő részében az Európából visszatérő Victor (Kip Pardue) meséli el kalandjait. A klipszerű, alig követhető narrációval kísért négyperces részt (lásd a fenti videóablakban) tizenöt napig forgatták, és több mint hetven óra nyersanyagból vágták össze. Avary A vonzás szabályai után elhatározta, hogy megfilmesíti Ellis egyetlen parlagon maradt könyvét, a Glamorámá-t is, aminek éppen Victor a főszereplője. A nagy tervből nem lett semmi, viszont köztes megoldásként Avary két évvel A vonzás szabályai után Glitterati címen kilencven perces filmet vágott a hetven órányi nyersanyagból. A filmet valószínűleg soha nem fogják nyilvánosan bemutatni, mert a Victort játszó Pardue-n kívül minden szereplője civil, akiknek többségét úgy vették fel, hogy nem tudtak róla, hogy egy film szereplői lesznek. Ha hihetünk azoknak, akik látták, akkor könnyen meglehet, hogy a Glitterati a legjobb film, ami Ellis munkái alapján készült.