Cameron Diaz hiába rakja szét a lábát

Ki tudja, van-e különbség kudarc és kudarc között, vagy egy ambiciózus projekttel bukni ugyanolyan, mint egy fantáziátlan próbálkozással, de sajnos A jogász - hiába készült az egyik legnagyobb kortárs amerikai író, Cormac McCarthy forgatókönyvéből, rendezte a legendás Ridley Scott, és vonulnak fel benne a világ jelenleg legmenőbb színészei közül sokan - annak iskolapéldája, hogy miből és hogyan nem volna szabad filmet csinálni. 

A jogász-ról (The Counselor) már azt is nehéz eldönteni, hogy egyáltalán mi akar lenni. A gyanútlan nézőnek az első negyed óra alatt fel sem tűnik, hogy valami nincs rendben, addig ugyanis naivan azt hiszi, filmet lát.

A jogász Forrás: InterCom

Egy férfi és egy nő (Michael Fassbender és Penélope Cruz) szerelmesen évődik az ágyban. Valamivel később ugyanez a férfi, a jogász, akinek a nevét sosem tudjuk meg, eljegyzési gyűrűt vesz egy gyémántkereskedőtől, majd meglátogatja a kétes üzletembert, Reinert (Javier Bardem), hogy egy homályos ügyletről beszéljen vele. Onnan tudjuk, hogy az ügylet homályos, mert drogról, offshore-ról, pénzről, szállítmányról, ügyfelekről van szó, az üzletember medencéjénél pedig bikinis csajok buliznak.

A kétes üzletembernek van egy szintén kétes macája, Malkina (Cameron Diaz). Onnan tudjuk, hogy kétes erkölcsű, mert fekete ceruzával mindig jól ki van húzva a szeme, állandóan párducmintás cuccokban jár, és ránézésre megállapítja, hány karátos egy gyémántgyűrű. A jogász időről időre találkozik egy még az előzőeknél is kétesebb figurával (Brad Pitt), akinek jelenlétét nem sok minden igazolja azon kívül, hogy Brad Pittet szerették volna beszuszakolni a filmbe.

Cameron Diaz A jogász című filmben Forrás: InterCom

Nagyjából itt kezdünk eszmélni. Nem értjük ugyanis, kik ezek az emberek, mit akarnak, és miért. Csak hallgatjuk, ahogy egyik mondatot mondják a másik után életről, halálról, választásról, végzetről, meg hasonlókról. Ahogy ugyebár a kétes figurák már csak szokták. És nem értjük, mit keresnek itt ezek a mondatok. Egy minden más szempontból hagyományos, realista drámában egyszerűen nem szónokolhat két szereplő arról, hogy mi a végzet, a bűn, a feloldozás. Arról, hogy az ember néha keresztútra lép, ahol választania kell. Nem lehet minden egyes mondat fajsúlyos. Nem lehet minden megszólalás kinyilatkoztatás. De ha nem hagyományos, realista film ez, akkor mi?

Ekkor feldereng az emberben, hogy talán paraboláról, erkölcsi példázatról van szó. Akkor viszont miért olyan földhözragadtan egyszerű és realista minden egyes jelenet és kép? És mi ez a mánia, hogy az erkölcsi és filozófiai kérdéseket drogdílerek és keresztapák szájába kell adni? Mert ettől lesz látványosan kétértelmű minden? E nélkül talán nem értenénk, hogy a világon nincs jó és rossz, fekete és fehér, és az éles határok örökre elmosódtak?

Brad Pitt A jogász című filmben Forrás: InterCom

A film (jobb kifejezés híján nevezzük hát filmnek) közepe táján, amikor már ki tudja, hányadik szónoklatot hallgattuk végig, fásultan hátradőlünk, mert rájövünk, semmit nem értünk az egészből, mivel semmit nem tudunk ezekről a szereplőkről. Ha pedig semmit nem tudunk róluk, nem is érdekel minket, mi történik velük, és miről magyaráznak. Ha pedig nem érdekel, akkor egy bármennyire megkomponált akciójelenet sem több annál, mint hogy valakik ütik-vágják egymást, így izgulni és szorítani sincs miért, csak azt akarjuk, legyen már vége.

De nincs vége, sőt még vár ránk a filmtörténet egyik legbizarrabb szexjelenete, amikor Malkina - miután közli a pasijával, hogy ő most megdugja a kocsit - bugyi nélkül lemegy spárgába a szélvédőn. Az üvegen keresztül látható műsort szerencsére nem mutatják meg, csak a köpni-nyelni nem tudó Javier Bardem arckifejezését, de ez is elég ahhoz, hogy ezt az elképesztően beteg képet jó ideig ne tudjuk kiverni a fejünkből.

Javier Bardem A jogász című filmben Forrás: InterCom

Kár ezekért a színészekért. Rossz látni, ahogy mindent beleadnak, hogy élettel töltsék meg a jeleneteket, mi pedig leginkább úgy érezzük magunkat, mint egy földönkívüli, aki nem érti a földlakók furcsa viselkedését: miért csöpög víz a hosszú hajú ember szeméből, miután kapott egy csillogó köves gyűrűt? Miért roskad a sarokba és tépi a fejéből növő szőrt a nyakkendős földlakó, miután megtudta, hogy a hosszú hajú soha többé nem jön vissza?

Kár Cormac McCarthy (Nem vénnek való vidék, Az út) forgatókönyvéért is. A szöveg ugyanis valóban erős, gazdag, néhol csodálatos: csak éppen papírra, és nem filmvászonra való. Ilyen formában ugyanis A jogász nézhetetlen és élvezhetetlen, és miután fásultan feltápászkodunk a székből, igazán felháborodni sincs erőnk, csak egyetlen vágyunk marad: ne kelljen még egy filmet végignézni, amelyben az erkölcsi dilemmákat és a morális kételyeket bűnözők mondják ki. Tegye ezt meg egyszer szobafestő, állatorvos vagy bádogos. Hátha akkor az újdonság erejével hatnak majd.