Egy igazán jó thrillerhez a lehengerlő izgalom mellett egy feloldhatatlan ellentmondás is kell: egy helyzet, aminek lenne egy egyszerű megoldása, de azt valamiért nem lehet kivitelezni. A rozoga motorcsónakjaikkal több tízezer tonnás kereskedelmi hajókat elrabló és a legénységet túszul ejtő szomáliai kalózok helyzete pont ilyen; ezért olyan idegtépően nagy a feszültsége annak, amikor három óriási, felfegyverzett romboló hadihajó, a fedélzeten az amerikai hadsereg legjobban kiképzett kommandósaival áll szemben az óceánon egy tyúkólnyi méretű műanyag mentőcsónakkal, rajta négy cingár, csóró kalózzal – meg a túszukkal, az amerikai hajóskapitánnyal. Iszonyú technikai és hadászati túlerő az egyik oldalon, amivel nem tudnak mit kezdeni, ha nem akarják feláldozni az embert, aki miatt az egész akciót indították. Miközben a király a sakktábláról a másik oldalon van de ők sem tudnak mit kezdeni vele, mert nyerni ebben a helyzetben már lehetetlen. Az ember levegőt is alig tud venni a moziban.
Pláne, ha Paul Greengrass viszi filmre a Maersk Alabama nevű áruszállító hajó 2009-ben megesett túszdrámájának történetét, a maga hihetetlen profizmusával és dokumentarista hitelességvágyával. A bivalyerős alapszituáció úgyis berepült a szájába, mint a sült galamb – a valódi Richard Phillips kapitány megírta a sztorit egy könyvben –, feszültségkeltésben pedig a rendező olyan magabiztos, mintha legalábbis ő találta volna fel ennek a technikáit.
Tom Hanks profi színészi teljesítményt nyújt, annyira emberi Phillips kapitány szerepében, amilyet nemhogy egy hollywoodi szuperprodukcióban, de a jobban sikerült skandináv családi drámákban is ritkán látni. A giccses hősiességnek és a filmvégi megdicsőülésnek nyoma sincs benne; végig megmarad éles eszű, de a helyzetétől néha rettegő, néha elgyengülő átlagembernek. A legmaradandóbb megtörésének folyamata, ahogyan összeomlik a rá nehezedő súly alatt: sokkos állapotát olyan mély átéléssel játssza, ami tényleg kiemelkedik az egész év színészi teljesítményei közül. Egyenrangú partnere a játékban az amatőr Barkhad Abdi, aki tökéletesen képes megmutatni a kalózok kapitányának kivagyiságát, rátermettségét, büszkeségét, és azt, ahogyan szegény, szerencsétlen szomáliai halászból egyre inkább dörzsölt bandavezérré válik.
De Greengrass nem elégszik meg ennyivel. Noha a dramaturgia, a látvány és a cselekmény váza persze megfelel az akció-túszdrámák sztenderdjeinek, a (nem is olyan) apróságokban mégis szembemegy Hollywood rossz szokásaival – legfőképp épp Hanks diadalmas végjátékának mélyen emberi jelenetre cserélésével. De vállalni meri azt is, hogy nyugodtságot mutat a vásznon egy nyugtalanító filmben, pedig legkésőbb a Vészhelyzet című kórházsorozat óta a filmesek a fontos munkát végző szakembereket mindig úgy ábrázolják, hogy iszonyatosan felajzva, tízszeres adrenalinszinttel és őrült rohamtempóban végzik napi feladataikat. A Phillips kapitány-ban ezzel szemben végre senki nem kelti azt a látszatot, hogy az egy darab, precízen meghatározott feladatra kirendelt kommandósok életük akciójának élik meg azt az egy leadott lövést: megérkeznek a helyszínre, felöltöznek a melóhoz, várnak, vezényszóra elvégzik a feladatot, felállnak, hazamennek. És a film közben mégis izgalmas maradt – a jó rendező nem a vásznon mutat izgalomtól dülledt szemű alakokat, hanem eléri, hogy a nézőtéren üljenek ilyenek.
És remek a film első felének Sherlock Holmes-os, detektívjátékos vonulata, ahogyan a sarokba szorított kapitány minden a kalózok által ártalmatlannak hitt mondatával üzenni akar a legénységnek (csak egy példa: "lehet, hogy el fog menni az áram" egyenlő "keressétek meg a biztosítékot, és vágjátok ki"). Emellett különös hangulatot ad a filmnek az is, hogy a katonaság első megjelenésétől fogva végig szakzsargonban beszélnek benne. Mármint ez azok számára érdekes, akik beszélnek angolul, mert a magyar felirat készítője úgy döntött, hogy ez egyáltalán nem fontos, így meg sem próbálta átadni mindezt a hazai közönség számára.
Paul Greengrass és Billy Ray forgatókönyvíró ugyanakkor nem csak a primer feszültségkeltésben ismerik a már említett aranyszabályt a konfliktusok kétoldaliságáról, ezért nem készítenek egy újabb, kizárólag amerikai szemszögű filmet: amennyit tudnak, el akarnak mondani a szomáliai félről is. Azért azt nem lehet mondani, hogy az év leginformatívabb filmjéről lenne szó, már csak azért sem, mert félórányi újságcikk-olvasással háromszor annyit meg lehet tudni Afrika szarvának konfliktuszónájáról, mint a Phillips kapitány-ból (itt olvasható például egy magyar nyelvű interjú egy kalóztámadást átélt hajóskapitánnyal).
De a probléma összetettségét mindenképp dicséretesen próbálják vázolni; és ebben épp azért jók, mert nem pusztán annyit akarnak mondani, hogy szegény, nincstelen, ráadásul hadurak uralma alatt álló kalózokat is meg lehet érteni. Hanem ennek épp az ellenkezőjét: a film szerint nem igaz, hogy "csak egyszerű halászokról" lenne szó, akiknek nincs más választásuk, mint minden szempontból tisztességtelen, erkölcstelen és védhetetlen módszerekkel pénzt kicsikarni a gyűlölt Nyugatból. (Igaz vagy sem, érdekes ötlet a filmben, hogy a kalózok által elfoglalt hajó a kereskedelmi rakomány mellett több tonnányi élelmiszer-segélyt is szállít Afrikába). Sok témáról kíván elgondolkodtatni a film – például arról is, hogy jó-e, hogy amíg Amerikában minden harmadik párna alatt ott van egy automata fegyver, egy veszélyzónába készülő hajón egy árva, rozsdás csúzli sincs –, és ezt soha nem túl egyszerű módszerekkel, sosem didaktikusan teszi.
Mindez pedig bőven elég ahhoz, hogy a Phillips kapitány a kettőből legalább másfél órán keresztül folyamatosan egyre feszültebb, szó szerint a székbe szögező, átgondolt, az egyszerű megoldásokat messzire kerülő, műfajának átlagából kiemelkedő thrillerré váljon.