A Disney újra menő

Vágólapra másolva!

Húsz év után a Disney megint a legjobb formáját hozza, pedig azt hittük, a Pixaré a pálya. A múlt héten mozikba kerülő Jégvarázs a Disney stúdió kilencvenes évekbeli aranykorát idézi fel; a nővéréért a zimankóban kajtató kis hercegnő sztorija felér az olyan klasszikusokkal, mint A kis hableány vagy A Szépség és a Szörnyeteg. És erről nem elsősorban a 3D vagy a CGI tehet, hanem egyszerűen csak a szokatlan, de jól kitalált történet, aminek ugyan kevés köze van Andersenhez vagy a Hókirálynő-meséhez, de kit érdekel, ha jobb.

Dömötör Ági

Vágólapra másolva!

animációs film Jégvarázs Disney Jennifer Lee Hans Christian Andersen Chris Buck

A mai nyolcéveseknek kötélidegeik vannak. Senki sem bőgött rajtam kívül a nézőtéren, pedig a Jégvarázs alapszituációja olyan, mint egy végzetes ókori sorstragédia. Adott egy csodálatos képességű kislány, akinek keze alatt egy szempillantás alatt hókupac és jégvirág nő, csupa móka, kacagás. Egyszer azonban ez a kislány a varázserejével véletlenül megsebzi féltve szeretett húgát, akit aztán a trollok alig tudnak megmenteni. Akkor a család elhatározza, hogy senki nem tudhat semmiről, a házukat lezárják, és a testvérek nem találkozhatnak. A titkot azonban nem lehet örökre lakat alatt tartani: sok évvel később a felnőtt nővé serdült lány, Elza elárulja magát, felindultságában össze-vissza jégvillámokat lődöz, aztán menekülni kényszerül. A húga, Anna utánaindul, segíteni akar, ráadásul a rájuk bízott királyságot is már jég borítja, azzal is kezdeni kell valamit.

Ez csak a film eleje, de már ebből is látszik, hogy hiába szerepel a főcímben, hogy Andersen Hókirálynő-meséje ihlette a Disney-sztorit, nem sok kapcsolat van köztük. De ez cseppet sem baj. Bár a dán író Hókirálynő-jét illik szeretni, én soha nem tartottam annyira jónak, pedig amúgy imádom Andersent. Kicsit olyan, mint egy félbehagyott vázlat, amit elfelejtettek befejezni. Így viszont maradt népmeseszerűen csupasz és keresetlen, mint a Fehérlófia.

A Disney stúdió alaposan megszenvedett Andersen meséjével: hetven éve birkóznak vele. Maga Walt Disney is próbált hozzányúlni a sztorihoz az 1940-es években, majd később is időről időre elővették a tervet, de nem jutottak vele dűlőre. A rajzolókat izgatta a hó és a jég matériája, amellyel csodákat lehet tenni a papíron, de az eredeti meséből senki nem tudott épkézláb történetet farigcsálni (Glen Keane, A kis hableány és A Szépség és Szörnyeteg egyik vezető animátora is próbálkozott vele). Állítólag az volt a fordulópont, amikor 2012-ben végre kitalálták, hogy a Hókirálynő és az útra kelő kislány (eredetileg Gerda, itt Anna) legyenek testvérek.

Az igazi ötlet azonban nem ez. Mert a legnagyobb változás Andersen eredetijéhez - és a szokványos tündérmesékhez - képest, hogy a gonosz nem gonosz. A Hókirálynő nem az ellenség, hanem csak egy ugyanolyan sajnálatra méltó szörnyeteg, mint az agyaras dúvad, akibe Belle beleszeret, vagy a toronyőr, akibe Esmeralda nem.

A különbség, hogy a Hókirálynőnél ez nem átok (sem sérülés) eredménye, csak adottság; és annyiban drámaibb a Jégvarázs című rajzfilm a korábbiaknál, hogy itt szemünk előtt játszódik le a „szörnyeteg” szívfacsaró kivonulása és elzárkózása. A mesebeli rossz a Jégvarázs-ban egy árnyalt személyiség lesz, akinek drukkolsz, akit sajnálsz, és találgatod, kivel jön össze – tehát sikerült átfordítani az eredeti mese dinamikáját az ellenkezőjére.

Az igazi főszereplő persze a húg, Anna: egy modern Disney-hősnő. Már az Aranyhaj és a nagy gubanc-ban (Tangled) is lehetett látni, hogy leszámoltak a bájos, hibátlan királylányokkal. Úgy tűnik, ma az a divatos, ha a hercegnő meggondolatlan, kajla, horkol, kócos, elesik, és persze mindeközben szakadatlanul tüneményes, és ha kell, váratlanul a férfiakat is lefőzi kocsihajtásban vagy verekedésben. Ariel még csak villával fésülködött, utódai viszont akár többször is hasra esnek másfél óra alatt.

A legjobban kitalált karakter Olaf, a naiv és szeretreméltó hóember, aki kiérdemelné a dobogós helyezést a legmókásabb Disney-mellékszereplők listáján. Hőn áhítja a nyarat, néha elveszíti a testrészeit, és flörtöl a rénszarvassal. És szuper a magyar hangja, ne felejtsük el. Remek figura, és meg mernék esküdni, ha készül kisfilm a Jégvarázs-hoz (ahogy az Aranyhaj-hoz készült a Max nevű ló és a kaméleon gyűrűhajkurászásáról), akkor annak Olaf lesz a főszereplője.

A pasikról is essen szó. Mivel mégiscsak hercegnős Disney-meséről beszélünk, nyilván van románc, ez nem meglepetés. De szerencsére nem a megszokott dramaturgia szerint bonyolódik a sztori, és ráadásul a szerelem nem is a fő mozgatórugója a történetnek. A szerelmi bonyodalom életszerű tanulsággal is szolgál, ennél többet tündérmesétől ne is várjunk.

A Jégvarázs számítógépes animációval készült 3D-ben, és ennek megfelelően a film egyik fő attrakciója a látvány. Az előző hercegnős Disney-mesében, az Aranyhaj-ban is festői mesevilágot sikerült kreálni (például a lampionos jelenet a csónakban), de a Jégvarázs éppen azt a pluszt hozza, ami miatt a rajzfilmesek odavoltak az irodalmi alapanyagért. A hóförgeteg vagy a jégcsipke olyan gyönyörű és elegáns tud lenni a maga fehérségével, képlékeny vonalaival, amit csak egy művész kívánhat. Rendesen ki is aknázták a lehetőségeket, a rajzolók Norvégiába mentek a fjordokat tanulmányozni. Az, hogy a 3D technika mit adott hozzá a látványhoz, sajnos az első lehengerlő csákánycsapás után (a film második perce) elfelejtettem figyelni, olyan egyben volt az egész.

Mondtam már, hogy énekelnek is a filmben? Ez könnyen lehetne negatívum is, de igaziból nem is rosszak ezek a betétdalok. Kettőre kifejezetten emlékszem, hogy jó volt (mindkettőt az Avenue Q zeneszerzője írta a feleségével). A Pixar-rajzfilmek miatt egész elfelejti az ember, de tényleg, a Disney-mesékben énekelni szoktak.

Öt évvel ezelőtt vette át John Lassater, a Pixar főguruja a kreatív irányítást a Disneynél. Úgy tűnik, amihez nyúl, ott arany terem. A Pixar sikerszériáját – és a kifáradt Disney szerencsétlen bénázásait – látva valószínűleg senki nem gondolta, hogy a Disneyvel kapcsolatban még valaki reneszánszot fog emlegetni. Most pedig pont erről cikkeznek a kritikusok: az Aranyhaj is jó volt, de a Jégvarázs aztán már tényleg, a Disney feléledt, a Pixar leszállóágban, a Hófehérke (1937) és A Szépség és a Szörnyeteg (1991) fémjelezte két aranykor után itt a harmadik. (És a visszaemlékezések szerint Lassater valóban fontos pontokon billentette helyre a sztorit a Jégvarázs-nál.)

Valószínűleg a Pixart sem kell félteni, de az biztos, hogy a Disneynél hivatalosan is új korszak kezdődött most. A Jégvarázs bevételi rekordokat dönt meg, és helyrebillentette a nagy múltú stúdió renoméját.

A Disney több mint egy évtizede azon vekeng, hogy a hagyományos vagy a számítógépes animáció kell-e (2004-ben eladták az összes eszközt, ami a hagyományos animációhoz kell; aztán 2009-ben mégis visszatértek a technikához; később keverték a kettőt, a legutolsó kizárólag számítógépes), pedig a lényeg – a Jégvarázs-ból úgy tűnik – nem feltétlen a technika, hanem a sztori és a jó karakterek.

A Jégvarázs előtti rövidfilm (Lóra!) mindenesetre szellemes összefoglalóját adja a Disney - és általában az animáció - fejlődésének. A főszereplő a stúdió emblematikus figurája, Miki egér, aki fekete-fehér képkockákon, a világháború előtti rajzfilmek háttérfütyülése közepette andalog egészen addig, míg örök ellenlábasa el nem rabolja mellőle Minnie-t, hogy aztán a nőért folytatott hajszában átszakítsák a láthatatlan mozivásznat, és kipottyanjon az egész banda 3D-ben, színesben, a szemünk elé, pont egy okostelefon mellé. Pörgetik a vásznat, foltozzák a lyukat, de mindezt csak azért, hogy megmentsék Minnie-t, és elégtételt vegyenek Pete-en. Eltelt nyolcvan év, a lényeg ugyanaz.