Az év legjobb filmjei 2013-ban

2013 észbontóan izgalmas év volt a moziban. Sandra Bullock magára maradt az űrben, Leonardo DiCaprio kokainmámorban vicsorgott, a római életművész ájulásig nyomta a partit, Cate Blanchett és Tom Hanks csúnyán megzuhant. Leszbikus lányok szerelmén sírtunk, lökött hóemberen nevettünk, csirkecombbal erőszakoskodó bérgyilkoson szörnyülködtünk. Tarantino fröcskölte a művért, Keira Knightley életet lehelt Tolsztojba, a románok pedig megint odavertek. A magyar mozikban az idén bemutatott 282 film közül szerintünk ezek voltak a legjobbak.

Az Origo Filmklub tizenegy szerzője (Bujdosó Bori, Dömötör Ági, Gazda Albert, Gyárfás Dóra, Gyenge Zsolt, Kovács Bálint, Lavicska Zsuzsanna, Onozó Róbert, Papp Eszter, Varga Dénes és Varga Ferenc) egyenként pontozta a magyar mozikban 2013. január 1. és december 31. között bemutatott filmeket, és az osztályzatok átlaga adta ki ezt a 25-ös listát.

25. Jack Reacher
Rendező: Christopher McQuarrie
Mozibemutató: 2013. január 3.

Meggyőződésünk, ha a Jack Reacher főszerepét nem Tom Cruise játssza (akit sikk utálni), már ugyanakkora kultuszfilm lenne, mint a Drive. Mindkét film hosszú snittekből álló, tökéletesen megkomponált totálokban felvett, követhető és életszerű akciójelenetekkel operál, a dialógusokban azonban nyoma sincs a realizmusnak. A Közönséges bűnözők forgatókönyvéért Oscar-díjat nyert Christopher McQuarrie olyan briliánsan debil mondatokat ad a szereplők szájába, hogy egy darabig azt hisszük, hogy ez az egész egy rossz vicc, de aztán rájövünk, hogy egy nagyon is jó vicc, és végigkuncogjuk a filmet. A Jason Bourne, Sherlock Holmes és James Bond bizarr ötvözetét hozó Cruise izgága energiája érdekes módon ütközik Rosamund Pike hűvös angolságával, és a Die Hard 5-ben totál jellegtelen Jai Courtney is megmutathatja, hogy nem véletlenül kapták fel őt mostanában. Az üvegszemmel és lerágott ujjakkal súlyosbított főgonosz szerepét zseniális húzás volt Werner Herzognak adni, a film végefelé pedig Robert Duvall is beugrik egy kis örömjátékra. A legendás hollywoodi rendező, Howard Hawks szerint az a jó film, amelyben három nagyszerű, és nulla darab rossz jelenet van. A Jack Reacher ezt lazán hozza. (VF)

- - -

24. A jogász (The Counselor)
Rendező: Ridley Scott
Mozibemutató: 2013. november 14.

A jogász volt az év forgalmazói félreértése: megpróbálták hollywoodi szupersztárokat felvonultató drogkereskedős thrillerként eladni - pedig ez egy filozofikus, a halálról, a (halál)félelem jellemformáló erejéről, a meghozott döntések következményeinek kiismerhetetlenségéről szóló, zseniális "művészfilm", amiben történetesen valóban hollywoodi szupersztárok szerepelnek. Ez valójában egy hangoskönyv, mert olyan, mintha Cormac McCarthy legjobb (igen, a Nem vénnek való vidék-et is messze felülmúló) regénye elevenedett volna mega vásznon minden, a blockbusterekre jellemző kompromisszum nélkül, a tömegfilmre vonatkozó összes elvárásra fittyet hányva. De Ridley Scott rengeteg mindent vizuálisan fogalmaz meg, és értő partnere az írónak, legyen szó lételméleti eszmefuttatásokról, jéghideg és szenvtelen brutalitásról vagy fülledt hangulatkeltésről. A színészek pedig - főként Cameron Diaz és Brad Pitt - egészen zseniálisak. A jogász mestermű - csak nem azok nézték meg, akiknek kellett volna. (KB)

- - -

23. Anna Karenina
Rendező: Joe Wright
Mozibemutató: 2013. január 24.

Joe Wright Anna Kareniná-ja attól briliáns, hogy nem unalmas hűséggel, hanem egy egészen egyedi, kreatív megoldással adja vissza a Tolsztoj-regény lényegét. Egy színház színpadára helyezi a cselekményt, a 19. századi orosz arisztokrácia színlelős, elfojtós, beszabályozott életét tényleges díszletek közé pakolja, ahol a figurák mozgását látványos koreográfiákkal irányítja. Eredetileg anyagi korlátok miatt született merész döntése pompásan működik, a szellemes vizuális ötletek teljesen beszippantják az embert. Az különösen szép megoldás, hogy amikor végre nem szerepjátékot, hanem valami igazit - szerelmet, munkát, odaadást - látunk, akkor eltűnnek a szereplők körül a díszletek, és a szabadban találjuk magunkat. A szerelmes Annát alakító Keira Knightley pedig talán most először igazi nő a vásznon. (BB)

- - -

22. Django elszabadul (Django Unchained)
Rendező: Quentin Tarantino
Mozibemutató: 2013. január 17.

Egy Tarantino-filmnek mindig nehéz a dolga, ha egy tökéletes Tarantino-film után következik a sorban. A Ponyvaregény után készült Jackie Brown-t éppúgy képtelenség volt önmagában nézni, ahogy a Becstelen brigantyk is nagyon magasra tette a lécet a Django elszabadul előtt. Az idő persze telik-múlik, ma már szinte frissebbnek és menőbbnek tűnnek Pam Grier és Robert Forster trükkjei, mint John Travolta, Samuel L. Jackson és a többiek ámokfutása. Hogy Django sorsa mi lesz az egyetemes filmtörténet tükrében, arról fogalmunk sincs. Csak azt tudjuk, hogy Tarantino akart rendezni egy klasszikus westernt, és ez remekül sikerült neki. A sztori okos, az atmoszféra erős, a színészek kiválóak - Christoph Waltz a Becstelen brigantyk-ban zseniális volt, itt csak rendkívül jó, na tessék -, a fegyverek dörögnek, a művér fröcsköl, a nézők elégedettek. Hogy ez lett minden idők legsikeresebb Tarantino-műve, az meg a bónusz. (GA)

- - -

21. Anyai szív (Poziţia copilului)
Rendező: Calin Peter Netzer
Mozibemutató: 2013. október 24.

"Jönnek a románok!" - harsogtuk már 2008-ban, amikor megláttuk, mit művelnek a korábban nem túl nagy mozikultúrával rendelkező keleti szomszédok. Öt év eltelt, és a világ A-listás filmfesztiváljain még mindig veszettül szexi a román film, olyannyira, hogy idén a Berlinale fődíját is egy elképesztő erejű román dráma nyerte. Az Anyai szív annyiban különbözik a nagy elődöktől (4 hónap, 3 hét, 2 nap, Lazarescu úr halála, Ünnepek után, stb.), hogy nem a Ceausescu-rendszer veszteseire koncentrál, hanem épp ellenkezőleg; hősei az újgazdag felső tízezer tagjai, akik úgy érzik, a törvények felett állnak. Calin Peter Netzer rendezőnek és fantasztikus főszereplőnőjének, Luminiţa Gheorghiunak köszönhetően azonban még a halálos gázolást végrehajtó semmirekellő fiúnak és korrupt, erőszakos anyjának is jut a nézői együttérzésből. (OR)

- - -

20. Exek és szeretők (Enough Said)
Rendező: Nicole Holofcener
Mozibemutató: 2013. december 5.

A magyar filmforgalmazás régi bűnét korrigálta azzal, hogy végre a mozikba küldtek egy Nicole Holofcener-filmet. A női Woody Allenként emlegetett (és itt Allen legnagyszerűbb munkáira kell gondolni), eddig öt filmben következetesen magas minőséget szállító író-rendezőnő azokhoz a komplex, felnőtt témákhoz szokott nyúlni, amelyek mostanában már kiszorultak a moziból, és átköltöztek a legerősebb tévésorozatokba. James Gandolfini és Julia Louis-Dreyfus személyében ráadásul két olyan főszereplőt választott, akiket leginkább ikonikus tévés alakításaikkal azonosítunk (a Maffiózók, illetve a Seinfeld és Az alelnök című sorozatokban). Üdítő érzés egy olyan romantikus komédiát látni, amelyben a humort az életből ismerős, remekül elkapott pillanatok szolgáltatják, és amelynek főhősei nem makulátlan külsejű huszonévesek, hanem viharvert ötvenesek. Louis-Dreyfus és Gandolfini pedig nem azok a fajta színészek, akiket fásulttá és modorossá tett a több évtizedes rutin, hanem egyre csak finomítják az eszköztárukat, és egyre mélyebbre nyúlnak magukban. A film bemutatója előtt váratlanul elhunyt Gandolfinire sajnos ez már csak múlt időben értendő. (VF)

- - -

19. Hajsza a győzelemért (Rush)
Rendező: Ron Howard
Mozibemutató: 2013. szeptember 12.

Soha ne becsüljük le a jó iparosmunkát! A tisztességesen kivitelezett műfaji film is ritka manapság, legalábbis annyira, hogy a mi huszonötös listánkra csak bejutott. A Hajsza a győzelemért sztoriját az élet produkálta, az viszont már a forgatókönyvíró érdeme, hogy tudott írni belőle egy feszes cselekményt, szellemes párbeszédekkel. Ron Howard személyében találtak hozzá egy rendezőt, aki tökéletes arányt teremtett az akció és a dráma között, mert ugyan az emberi játszmára koncentrált, de kiszolgálta azokat is, akik a motorbőgéstől indulnak be. És felkutatták azokat a színészeket, akik egyszerre voltak vonzók és esendők: Chris Hemsworthot (a 2010-es évek Brad Pittjét), Olivia Wilde-ot, Alexandra Maria Larát, és mindenekelőtt Daniel Brühlt, aki bámulatosan idézi meg a fiatal Niki Laudát. De ami az átlagos sportfilmek fölé emelte ezt az alkotást, az az alfahímek egymás iránti tisztelete és egymás elleni küzdelme volt - melegen ajánljuk politikusoknak. (GyD)

- - -

18. Phillips kapitány (Captain Phillips)
Rendező: Paul Greengrass
Mozibemutató: 2013. november 7.

A kamerarángatós akciófilmek nagymestere, Paul Greengrass ismét megcsinálta. Ahogy a United 93-ban, a Phillips kapitány-ban is nem csupán elmesélt a lényegre koncentrálva, mindenféle felesleges mellékszál nélkül egy megtörtént túszdrámát, hanem a feszültségteremtés magasiskoláját bemutatva minket is odateleportált a helyszínre. Együtt izzadtunk a matrózokkal, miközben azok a hajó mélyén bujkáltak, és a mi szívünk is a torkunkban dobogott, amikor a kalózok az események hevében magukkal vitték túsznak a kapitányt. A rendező mellett a két főszereplőt játszó színésznek is kijár a dicséret. Tom Hankstől persze az lett volna a meglepetés, ha nem alakít kimagaslót a kapitány szerepében, a szomáliai születésű, a színészetbe első ízben belekóstoló Barkhad Abdi lenyűgözően természetes játéka azonban teljességgel váratlanul ért minket. Szédítően izgalmas akciófilm a Phillips kapitány, amely ráadásként egy aggasztó jelenségre is felhívja a figyelmet, és azzal, hogy árnyaltan ábrázolja a kalózkapitányt, el is gondolkoztat az okokat illetően. Nem sok hollywoodi produkcióról mondható el, hogy kiváló vitaindító a világban zajló folyamatok posztkolonialista értelmezéséhez. (VD)

- - -

17. Jégvarázs (Frozen)
Rendező: Jennifer Lee, Chris Buck
Mozibemutató: 2013. december 5.

Mit keres egy Disney-limonádé az év legjobb filmjei között? Ez most vicc?! Valaki tuti összekevert valamit. Nos nem, a Jégvarázs bizonyítja, hogy rovatunk munkatársai nem csak reménytelen és nyomasztó drámákra gerjednek, hanem olykor-olykor előbújik belőlük tapsikoló gyermeki énjük is, és beszavazzák a tündérmesét. A Disney stúdió a Hókirálynő című Andersen-mese átértelmezésével mutatta meg, hogy akkor is van még keresnivalója az animáció világában, ha rég mindenki a Pixarnak drukkol. Mondjuk a norvég fjordok inspirálta, lehengerlő 3D látványvilág és a feltétel nélküli testvéri szeretet köré épülő, ügyesen kigondolt történet még kevés volna, hogy miattuk a rajzfilm rögtön toplistánkon landoljon. De ott van Olaf is! A legszuperebb Disney-mellékszereplő évtizedek óta; alig két hete megy a film a mozikban, de már ikon. (DÁ)

- - -

16. Gyilkos Joe (Killer Joe)
Rendező: William Friedkin
Mozibemutató: 2013. február 21.

William Friedkin a brutális és vicces Gyilkos Joe-ban egy morálisan értékelhetetlen, lepukkant és szétcsúszott család undorítóan aljas akcióját meséli el, amely során az anyát az életbiztosítás reményében elteszik láb alól. Mindezt úgy, hogy a legváratlanabb pillanatokban muszáj röhögnünk, az ebből a végletekig eltúlzott mocsokból kinövő abszurd helyzeteken, reakciókon és fordulatokon. Friedkin, a Gyilkos Joe-val egyben rehabilitálta Matthew McConaughey-t is, aki felejthetetlenül zseniális az egyszerre bizalomgerjesztően megnyerő és hideglelősen perverz texasi bérgyilkos szerepében. (LZs)

- - -

15. Napos oldal (Silver Linings Playbook)
Rendező: David O. Russell
Mozibemutató: 2013. január 10.

Aki csak az utolsó negyedóráját látja, joggal hihetné azt, hogy a Napos oldal is csak egy újabb, minden eredetiséget nélkülöző, felszínes romantikus vígjáték. Hiszen ott van mindegyik romkom sablon a helyén. A lényeg itt azonban ezelőtt történik. A Napos oldal-ban két egyáltalán nem szokványos főszereplő nehézkes egymásra találását izgulhatjuk végig. Mindketten egy komoly trauma hatása alatt vannak még, és mindkettőjük az a típus, akiket a hátuk mögött őrültnek tartanak. Nem csoda hát, hogy Pat (Bradley Cooper) és Tiffany (Jennifer Lawrence) első feszengésmentes beszélgetésükben a különböző antidepresszánsok és nyugtatók hatásait hasonlítják össze. A Napos oldal remek humorral, őszintén, erőlködés nélkül képes megszerettetni velünk szereplőit, akiknek ráadásul a komoly lelki defektusaikat sem maszatolja el túlságosan. Ez az a ritkaságszámba menő romantikus vígjáték, amelynél tényleg fanyalgás nélkül lehet örülni még a happy endnek is. (VD)

- - -

14. A remény paradicsoma (Paradies: Hoffnung)
Rendező: Ulrich Seidl
Mozibemutató: 2013. október 3.

Az osztrák halálmadár, Ulrich Seidl nemigen készített még olyan filmet, ami ne arról szólt volna, hogyan is van elrontva ez a mi életünk a földön. Mindezidáig legpontosabban, legárnyaltabban, legokosabban és a filmet mint nyelvet a legjobban használva Paradicsom-trilógiájának első részében érvelt ez ügyben. A másik két rész (Hit; Remény) ugyan nem ér fel az elsőhöz, de úgy trilógiaként, mint önálló filmekként is rendkívül magas színvonalat képviselnek. A kamaszoknak szervezett fogyókúrás táborban játszódó, az abszurd alaphelyzetet serényen ki is aknázó A remény paradicsoma látszólag felüdülés a két másik éjsötét epizód után, de valójában ez is azt mutatja igen érzékenyen, visszafogottan, és ha némi humorral is, de megrázóan, hogy az emberekből nem csak az egymás megértésének lehetősége hiányzik fájóan, de az egymáshoz közeledés képessége is. (KB)

- - -

13. Fogságban (Prisoners)
Rendező: Denis Villeneuve
Mozibemutató: 2013. október 10.

Kevés a jó krimi. Amit nézve alig kapunk levegőt, annyira ránk ül a feszültség, amit nagyformátumú színészek visznek el a hátukon, aminek olyan alaposan átgondolt és precízen felépített a forgatókönyve, hogy sehol sem lehet belekötni. És főleg, amelyik ügyesen bánik az idővel. A jó krimihez idő kell, és a Fogságban ezt tudja a legjobban. Kimért tempóban, súlyos lépésekkel halad a végkifejlet felé, sosem siet, de soha nem is ereszt a szorításából. Ahogy Hugh Jackman fájdalomtól hisztérikusan, Jake Gyllenhaal pedig hidegfejű eltökéltséggel keresi a két eltűnt kislányt, végig mellettük lépdelünk mi is belélegezve Pennsylvania téli levegőjét és a két férfi mindenre kész elszántságát. A Zodiákus óta nem éltük át ennyire a nyomozókra nehezedő stresszt, és a Hideg nyomon óta nem drukkoltunk ennyire a megoldásért. (BB)

- - -

12. Tabu
Rendező: Miguel Gomes
Mozibemutató: 2013. február 21.

Az év egyik leglenyűgözőbb szerelmes filmje a portugál Tabu, amely egy igazi finom, erőlködésmentes és megható mestermunka. Egy szenilis, idős hölgy és egy magányos, ötvenes nő Lisszabonban töltött néhány napja után a gyarmati Afrikában találjuk magunkat, ahol egy tragikus, szenvedélyes szerelem történetébe csöppenünk. Ebben a világban nem halljuk a párbeszédeket, csak zajok vannak, zörejek, zenék és a fekete-fehér képek. A néma színészi játék, a meseszerű környezet és a monoton portugál nyelvű narrációból összeálló hihetetlen harmónia. (LZs)

- - -

11. Holy Motors
Rendező: Leos Carax
Mozibemutató: 2013. március 14.

Erre vágyunk minden alkalommal, amikor ránk sötétedik a moziban. Hogy valaki fogja meg a kezünket, és rántson be minket egy univerzumba, ahol nincsenek fogódzóink, ahol bármi megtörténhet. Borsódzik a hátunk. Húsz percenként új sztoriba csöppenünk. Egy szót sem értünk az egészből, de nem baj. Elég csak bámulni. Az értelem nem az egyetlen járható út. Itt kifejezetten akadály. Fölösleges megfejteni az epizódokat. Fölösleges az üzenetet keresni. Képek maradnak csak, és hangulatok. És egy érzés, mintha egy titkos függöny mögé lestünk volna be. (GyD)

- - -

10. A vadászat (Jagten)
Rendező: Thomas Vinterberg
Mozibemutató: 2013. február 21.

Thomas Vinterberg biztosan a pokolra jut: amióta csak először kamerát fogott a kezébe, módszeresen és hihetetlen sikerrel munkálkodik azon, hogy kiölje a remény utolsó szikráját is nézői lelkéből. A vadászat azt a folyamatot mutatja meg sebészi precizitással, ahogyan egy ártatlan, sőt jó ember ellen koholt vádat előbb mindenki elhisz - talán mert egyszerűbb gondolkodás nélkül elítélni a másikat, mint kételkedni a saját igazunkban -, és ahogy később ez a vád gyűlöletté, képmutatássá és álszentséggé formálódik bennük. Vinterberg világában nincs olyan lépés vagy mozdulat, ami ne sodorná a még erősebb örvény felé az ártatlanokat, és ne engedné még kijjebb az emberekből az állatot. Az író-rendező olyan pontosan rajzolja fel ezt az egy irányba tartó spirált, hogy képtelenség egyetlen szavával is vitatkozni, pedig az ember ordítani akar: nem lehet, hogy ilyenek vagyunk! Vinterberg elsöprő erővel - Mads Mikkelsen pedig egy túlzás nélkül tökéletes alakítással - bizonyítja be, hogy nincs igazunk. (KB)

- - -

9. Zero Dark Thirty - A Bin Láden-hajsza
Rendező: Kathryn Bigelow
Mozibemutató: 2013. február 21.

Történészek, politikusok és újságírók sokat vitatkoztak, és fognak is még vitatkozni erről a filmről: mennyire hiteles, pontos, hogy dicsőíti-e vagy éppen pellengérre állítja az Egyesült Államokat. Kathryn Bigelow azonban nem történész, nem politikus, és nem is újságíró, hanem filmes, annak pedig fantasztikus. Ő ahhoz ért, hogyan kell feszültséget építeni, dialógust vágni, katarzist nyújtani, és mindezt biztos kézzel, közhelyek és olcsó megoldások nélkül. Azért pedig nőként külön hálásak lehetünk neki, hogy a kemény, okos, elszánt Maya személyében ikonikus női hős született. Arra a képre, amelyen Jessica Chastain katonadzsekiben és Ray-Banben, vagányul áll az iraki sivatagban, ideje lecserélni az összes ócska hercegnőt. (PE)

- - -

8. Blue Jasmine
Rendező: Woody Allen
Mozibemutató: 2013. augusztus 29.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy Woody Allen vicces. Akkor is, ha rosszkedvű pesszimista, mint egyik-másik londoni filmjében. Csakhogy a legfinomabb humorú amerikai rendező visszatért a tengerentúlra, és a poénokat Európában hagyta. Vagy felejtette. A Blue Jasmine-t San Franciscóban forgatta, egy asszonyról, akinek egyik pillanatról a másikra szétesett az élete. Aki nagyon magasról esett nagyon nagyot, és a lenttel egyáltalán nem tud mit kezdeni. Aki csak Xanaxszal és vodkával képes magát egyben tartani, és ez sem sikerülhet neki reggeltől estig, az éjszakákról nem is beszélve. Nyilván nem csoda, hogy egy ilyen történeten nevetni nem annyira lehet, búslakodni felette annál inkább. Woody Allen azonban ehhez is ért, ilyen filmet is tud. Mi jöhet még? (GA)

- - -

7. Oh Boy / Frances Ha
Rendező: Jan Ole Gerster / Noah Baumbach
Mozibemutató: 2013. szeptember 26. / 2013. október 31.

Nem véletlenül került egymás mellé ez a két film, a megosztott hetedik helyre. Mindkettő fekete-fehér, mindkettő rövidebb másfél óránál, de ennél több, ami összeköti őket. Az Oh Boy és a Frances Ha is a mostani kései huszonévesek tipikus problémáját járja körbe, a kapunyitási pánikot. Berlinben Niko (Tom Schilling), New Yorkban pedig Frances (Greta Gerwig) képtelen átlépni a felnőttkorba, és hiába közelít mindkettejük életében a harmincadik születésnap, világos célok nélkül élnek, és próbálják minél messzebbre kitolni a gondtalan kamaszlét végét. Hiába azonban a közös téma, egyáltalán nem teszi feleslegessé az egyik film a másikat. Ugyanis az Oh Boy európai, a Frances Ha pedig amerikai szemszögből dolgozza fel az Y-generáció tagjaira jellemző életérzést. Ráadásul többről van itt szó, mint generációs filmekről: a szín- és a zeneválasztás (jazz az előbbiben, David Bowie és a Négyszáz csapás filmzenéje az utóbbiban) időtlenné teszi mindkét alkotást, jelezve, hogy ez az érzékletesen bemutatott állapot korántsem csak a ma fiataljaira jellemző. Az hogy valaki bizonytalan, nem kizárólag az életkor és a megélt korszak következménye.

Mindkét filmre jellemző, hogy nem történnek benne nagy dolgok, inkább a hangulatra megy rá. Kiváltképp igaz ez az Oh Boy-ra: ha szigorúan nézzük, a történetet le lehetne tudni annyival, hogy van egy srác, aki kávét akar inni, de mindig közbejön valami, ezért egy egész napon át bolyong Berlinben. A lényeg azonban az, hogy közben furcsa, kellemetlen, vagy akár megalázó helyzetekbe keveredik, mi pedig elmerülünk vele a kicsit álmoskás berlini forgatagban, és kiváncsían várjuk, hogy vajon mikor lép már ki zavarodott egykedvűségéből. A Frances Há-ban azért ennél több minden történik: a jobbára szimpatikus, de ezzel együtt akaratgyenge és hebrencs főszereplőnő is nagy életkedvvel lógja el a napjait, és egy kósza ötlettől vezérelve még Párizsba is elrepül egy hétvégére, de ebben a filmben végeredményben már inkább kirajzolódik egy ív, hogy honnan hová tart a címbéli, munkavállalás terén sokáig igencsak válogatós táncos. (VD)

- - -

6. A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street)
Rendező: Martin Scorsese
Mozibemutató: 2013. december 26.

Mindenki emlékszik a Casino első húsz percére, amelyben Scorsese iszonyatosan pörgős, virtuóz képsorokban vázolta fel egy Las Vegas-i kaszinó működését? Most képzeljük el ugyanezt az energikusságot három órán keresztül zakatolni, és már fogalmat is alkottunk A Wall Street farkasá-ról. A gagyi részvények eladásából dollár tízmilliókat összeharácsoló Jordan Belfort valós élettörténetén keresztül Scorsese az amerikai kapitalista piacgazdaság gátlástalan és öncélú pénzhajhászásáról mesél, és teszi mindezt gyilkos humorral, illetve félelmetes éleslátással (ez a téma különösen népszerű volt idén, elég csak A nagy Gatsby-re, a Pain & Gain-re, a Lopom a sztárom-ra és a Spring Breakers-re gondolni). A Wall Street farkasa a mértéktelen kicsapongás, a végtelen túlzások filmje, amelyben az adrenalintól már eleve agresszíven pörgő brókerek több cementeszsáknyi kokaint lapátolnak az orrukba, kurvák tucatjaival közösülnek, majd erős nyugtatókkal zúzzák magukat eszméletlenre - másnap pedig kezdik ugyanezt elölről. Leonardo DiCaprio egy veszett kutya kiszámíthatatlan vehemenciájával esik neki a szerepének, mi pedig csak tátott szájjal tudjuk bámulni fenomenális magánszámát. Elképesztő, hogy egy éven belül letette az asztalra a Djangó-t, a Gatsby-t és ezt a filmet is. Nem vitás, ő most a legnagyobb színész Hollywoodban. (VF)

- - -

5. The Master
Rendező: Paul Thomas Anderson
Mozibemutató: 2013. április 11.

Paul Thomas Anderson korábbi remekművei sem tartoztak azok közé a filmek közé, amelyek puhaszőrű kölyökkutyaként dörgölőznek oda a nézőhöz, de a The Master-rel még messzebb ment; első megtekintéskor kifejezetten nehezen emészthető film, tele hipnotikusan bizarr jelenetekkel. A tengerparton egy óriás homokasszonyon hupákoló Joaquin Phoenix, a férjét Lady Machbethként szuggeráló, majd könnyű kézzel kielégítő Amy Adams, a sivatagi semmibe tovamotorozó Phoenix vagy a neki szerelmes búcsúballadát éneklő Philip Seymour Hoffman külön-külön is zavarba ejtő megelevenedett absztrakt festmények, amelyek addig nem hagyják nyugodni a nézőt, míg újra és újra vissza nem tér ebbe vizuálisan és intellektuálisan is lenyűgöző világba. Ha az inspirációul szolgált szcientológia negyedennyire izgalmas dolog lenne, már sokan keresnénk, hogy hol lehet feliratkozni. (OR)

- - -

4. Gravitáció (Gravity)
Rendező: Alfonso Cuarón
Mozibemutató: 2013. október 3.

A legnagyobb butaság, amit idén el lehetett követni, az volt, ha az ember kihagyta a moziban Alfonso Cuarón remekművét, amelyről csakis gyermeki elragadtatással lehet beszélni. Hiszen együtt sodródunk Sandrával az űrben! Miközben vészesen fogynak oxigéntartalékai, mi is levegőért kapkodunk. Forog a moziterem, és kicsúszik a lábunk alól a talaj. És mindenekelőtt - hiába szuszog körülöttünk több száz másik néző - egyedül vagyunk, mint ő, egyes-egyedül, ott fenn, ahol áthatolhatatlan a csend, és felfoghatatlan a végtelen. A végre-valahára tökéletesen indokolt 3D-nek köszönhetően a látvány lélegzetelállító, ki gondolta volna, hogy ilyen elementáris fizikai élményt is át lehet élni a moziban? Hogy dobog a szívünk, mert rettegünk, soha nem érünk újra talajt, és mázsásnak érezzük a súlyt, amivel a Föld végül magához húz minket. Akit ez a varázslat tökéletesen hidegen hagyott, az inkább ne járjon moziba. (PE)

- - -

3. Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight)
Rendező: Richard Linklater
Mozibemutató: 2013. augusztus 15.

Tizennyolc évvel ezelőtt egy forró bécsi éjszakán találkoztak, kilenc éve Párizsban a véletlenek miatt elszalasztott szerelem fájdalmát élték át, most pedig kilenc évi együttélés nehézségeit dolgozzák fel. Richard Linklater Mielőtt-trilógiája a maga nemében páratlan a filmtörténetben: az egyes darabok bemutatása között eltelt idő megegyezik a sztoriban elmúlt évekkel. Ez a film legalább annyira szól a francia Céline-ről és az amerikai Jesse-ről, mint a karaktereikkel együtt öregedő Julie Delpy-ről és Ethan Hawke-ról. Az első két filmnek a találkozás rövidre szabott idejéből fakadó gyomorszorító izgalmát mélységgel és élettapasztalattal pótolja most Linklater (és a forgatókönyvírásban is részt vevő két fantasztikus színész). Okos, szellemes, gyakran hahotázásra ingerlően humoros párbeszédeket hallunk megállás nélkül, amelyek elsősorban a szerelem és a párkapcsolat kérdését járják körül, de szó esik benne karrierről, nemi szerepekről és persze irodalomról. A Mielőtt éjfélt üt az óra a legélesebb intelligenciával beszél a legmélyebb érzelmekről; elgondolkodtat, meghat, felkavar. (GyZs)

- - -

2. Adéle élete 1-2. fejezet (La Vie d'Adèle - Chapitres 1 et 2)
Rendező: Abdellatif Kechiche
Mozibemutató: 2013. október 10.

Megláttad ezt a lányt, Adèle-t, és rögtön megmozdult benned valami. Sok ilyen francia csajjal volt már dolgod; szépek, szókimondóak, koraérettek, érzéki a szájuk, és nagy meggyőződéssel tudnak Marivaux-ról vagy Sartre-ról értekezni. De Adèle más, mint a többiek: ő nem titokzatoskodik, az arca egy nyitott könyv; látod, amikor átsuhan rajta a zavar, a mohóság vagy a vágy. Követed mindenhova, nem tudod levenni a szemed rengő csípőjéről, húsos szájáról és óriási, kifejező szemeiről. Néha elszégyelled magad, hogy még akkor is őt nézed amikor taknya-nyála összefolyik a kétségbeesésben, vagy amikor a hálószobába is követed. Menthetetlen a helyzet, stalkert csinált belőled ez a lány! A zavarodat csak az a felismerés csillapítja, hogy Adèle nem szimplán egy tizenöt éves csaj, hanem akár te magad, sőt mindenki, aki érzett már szerelmet, csillapíthatatlan vágyat, csalódást, bizonytalanságot, kirekesztést és újrakezdést. Háromórányi érzelmi hullámvasút után hálás vagy, hogy egy film adhat még ilyen intim, személyes élményt, és csupán azt sajnálod, miért csak két fejezetet láthattál Adèle életéből. (OR)

- - -

1. A nagy szépség (La grande bellezza)
Rendező: Paolo Sorrentino
Mozibemutató: 2013. november 14.

"Rómát látni és meghalni" - fotózza a feliratot a japán turista, majd a város feltáruló panorámája felé fordulva holtan esik össze. A savként maró iróniával leöntött A nagy szépség sziporkázó dialógusai, grandiózus frenetikusságukban is kicsinyes partijai és a főszerepben parádézó Toni Servillo olyan atmoszférát teremtenek, ahol állandóan a nevetés, az elborzadás és a meghatódás között ingadozunk. Ez a film olyan érzelmi, vizuális, auditív és intellektuális stimulálást hajt végre az agysejtjeinken, amitől utána még órákig nem tudunk majd nyugodni. Az állandóan a giccs határáig merészkedő képek, szövegek és helyzetek minden esetben hajszálpontosan ki vannak egyensúlyozva, a pillanatot pedig végül feloldja az irónia, a nosztalgia vagy a keserű igazság.

Jep Gambardella 65 éves szülinapi buliján lépünk be a történetbe, akiről kiderül, hogy egyetlen fiatalkori regényének sikere elég volt ahhoz, hogy egész életére a felső tízezer dekadens királyává tegye őt. Szívtelen szeretők, pózoló művészek, saját valamikori palotájuk alagsorában lakó grófok és szenteket ajnározó apácák világa ez, akikben egyetlen közös van: mindannyian együtt ülnek valamely kastély fényűző termében a sztárdoki botoxkezelésére várva. Ilyen az, mikor A nagy Gatsby-t beoltjuk az Édes élet-tel, majd az egészet beültetjük a kétezres évekbe. Jep finoman sikló halként úszik el szerelem, halál, ihlet vagy saját vágyának minden olyan momentuma elől, amely kizökkenthetné őt flegmatikus nyugalmának érinthetetlenségéből. Paolo Sorrentino filmje puszta látványossággá lett világunkról beszél, amelynek díszletei és színészei között úgy mozgunk, mint turisták a műemlékké merevedett városokban. Ja, és ha most valaki a letöltőszoftver ikonját keresné, ne tegye. Ezt a filmet moziban kell látni! (GyZs)