Meg tudnám ölni az anyámat

Meryl Streep még sosem játszott olyan mélyre csúszott, pokoli nőt, mint az Augusztus Oklahomában című filmben: gyógyszerfüggő, kegyetlenül erős és mégis megtört anyafigurája mindenkit megroppant, aki közel merészkedik hozzá. Például a nézőt is.

Tracy Letts a Vígszínházban is sikerrel játszott, Pulitzer- és Tony-díjas Augusztus Oklahomában-ja igazi mintadarab: tanítani lehetne rajta, hogyan kell a világ összes, emberek közt előforduló konfliktusát néhány napba belesűríteni. Profizmusa eminens, sűrítése már-már túlzónak hat – de éppen ettől válik pokolian izgalmassá.

Augusztus Oklahomában Forrás: Fórum Hungary

A cselekmény kiindulása épp olyan, mint azoké a híres amerikai színdaraboké, amiken Letts érezhetően felnőtt. Egy apa hirtelen eltűnése összetereli a szülők isten háta mögötti házába az anyát, három lányát, az anya testvérét és mindezek különféle házastársait, vőlegényeit és gyerekeit. És pár nap a fullasztó oklahomai hőségben, mindentől távol, összezárva egy, az irodalomban oly kedvelt sziget-metaforában meg is teszi a hatását. Felszínre tör minden régi sértettség, harag, a viszonyok kiéleződnek, a csontvázak pedig sorra dőlnek ki a szekrényekből.

Szokták az Augusztus Oklahomában-t Edward Albee Nem félünk a farkastól-jához, Tennessee Williamshez vagy Eugene O’Neillhez hasonlítani, de sokkal találóbb, noha kicsit meredekebb is az osztrák Ulrich Seidl filmjeivel való párhuzamokat kiemelni – mondjuk, ha Seidl egy hollywoodi stúdióban születik és nevelkedik, alighanem olyasmiket rendezne, mint ez a film. Amelynek persze minden egyes szereplője, és így az egésze is jelkép. Minden szereplő(pár) a filmben egy-egy életstratégia, amellyel a drámáját filmforgatókönyvvé író Letts és a rendező John Wells azt próbálja megmutatni, hogyan szoktuk tönkretenni egymás életét azzal, hogy képtelenek vagyunk emberi módon viszonyulni a másikhoz. Hogy hogyan szúrjuk el így a saját életünket is, és hogy végül fordítjuk át saját kudarcainkat a ránk utaltak megnyomorításába. Hogy hogyan száll generációról generációra a hétköznapi embertelenség, mint egy rusnya, muzeális váza. Hogy hogyan szembesülünk életünk sosem gyógyuló sebeivel, és rokkanunk bele, vagy hogyan nem szembesülünk egyáltalán. És hogy milyen törékeny dolog szemellenzőt hordva a valósnál szebb életet hazudni magunknak: könnyen berepeszti a burok üvegét a valóság.

Meryl Streep és Abigail Breslin a filmben Forrás: Fórum Hungary

„Ez a film olyan gonosz, amennyire csak film gonosz lehet”, írta róla egy amerikai kritikus, és ha a film szó elé illesztjük, hogy „hollywoodi”, igaza is lesz. Hiszen Tracy Letts hibátlan dramaturgiájú szocio-tragédiájában három - sőt említés szintjén négy - generáció konfliktusaival szemlélteti a családi sérelmek dominóelvű működését: ha egy anya beletapos a lánya lelkébe a negyvenes években, akkor néhány elcseszett élet múlva 2014-ben is fog csattanni a pofon a válófélben lévő unoka gyerekének arcán. A filmben azt mondják, a házasság nehéz dolog – de a végére az derül ki, hogy mindenféle együttélés az, szülővel, gyerekkel, partnerrel: nehéz élhetően csinálni, de nem nehéz végérvényesen elrontani.

Ilyen vidám kis film az Augusztus Oklahomában: a végére már mindenkiről kiderült, hogy jóval több felelőssége volt a dolgok rosszra fordulásában – öngyilkosságban, válásban, összetört álomban –, mint amit eredetileg hitt vagy állított. S hogy mindez egy másodpercig sem hat melodrámának, azt Letts egy bravúrral éri el: valójában nem az apa eltűnése, és a rokonok összegyűlése indítja be a családi drámázást, hanem az anya ez alkalomra tartogatott, szokatlanul nyers szókimondása. Így a konfliktusok nem mondvacsinált okokból kerülnek elő, hanem azért, mert a Meryl Streep által játszott asszony, ez a passzív-agresszív méhkirálynő szándékosan kiprovokálja őket.

Meryl Streep a filmben Forrás: Fórum Hungary

Ettől ráadásul nemcsak a cselekmény, de a nyelvezet sem lesz melodrámai, sőt: ez a cinikus szókimondás a maga illetlen-kegyetlen őszinteségével sokszor szinte már az abszurd humorral vegyíti a helyzetek tragikumát. Mint amikor a három lányból az egyik azt mondja az anyjának: „Abban a hitben akarok élni, hogy a szüleim egyformán szerették mindegyik gyereküket.” Mire az anya: „Naná, az ajándékot meg a télapó hozza.”

John Wells különösebb formanyelvi, elbeszélés-technikai, látásmódbeli vagy vizuális ötletességgel nemigen büszkélkedhet, de ennek a felfordulásnak az ábrázolásában igazán jó. Mintha a kisujjában lenne ennek a családon belüli ciklonnak a részletes meteorológiai leírása, úgy bánik ritmussal, lendülettel, feszültségteremtéssel. Az anya hatalmával leginkább viaskodó Julia Roberts és Streep verekedése a film csúcspontján például egészen kiváló ponton elhelyezett, remek jelenet.

Julia Roberts, Ewan McGregor és Meryl Streep a filmben Forrás: Fórum Hungary

Egy momentumot azonban filmnyelvileg is remekül old meg: a hatalmas családi ház szigetszerűségét az autók keréknyomaival ábrázolja. Ahogyan mindenki összesereglik a központi épületben, az olyan a folyamatosan érkező vendégekkel, mint egy csillagtúra – majd amikor a sosem szeretett és már szeretni képtelen, így vagy úgy mindenki életét megnyomorító anyát sorra elhagyják azok, akiknek már összedőlt az élete, akkorszintén a távolodó autók jelzik a távolság növekedését ember és ember közt.

Wellstől ugyanakkor nem lehet elvitatni mindenféle értelemben vett érzékenységét sem. Jól ért ahhoz, hogy utalásokkal, rövid mondatokkal és főként színészi jelzésekkel mondassanak el fontos történetek. Például az eredeti drámában visszatérő téma, hogy az egyik lány férje egy diákjával csalja feleségét, míg a filmben a konkrétum csak érintőlegesen kerül elő, mert a hangsúly az okozaton, a megélt érzelem-következményen van. Ez pedig oldja a sűrítettség nyomasztó érzését is.

Meryl Streep és Juliette Lewis a filmben Forrás: Fórum Hungary

Mindebben persze a sztárszínészek is segítik a rendezőt – pontosabban az, hogy jól válogatott a sztárok névsorából. Meryl Streep majdnem kopasz, gyógyszerfüggő, még delíriumos csetlés-botlásában sem esendő szörnyanyája a zsebében tartja a filmet: nem csak dülöngélő ziccer-szerepeiben kiváló, de bonyolult érzelemvilága minden árnyalatát képes tökéletes átéléssel megjeleníteni – s ettől nincs olyan dühöngő vagy elkeseredett, beállt vagy tomboló jelenete sem, amely ne volna emlékezetes. Julia Roberts anyjával vetekedő keménységét ugyanolyan remekül játssza el, mint amilyen szívszorító azokban a jelenetekben, amelyekben ex-férje szeretetéért könyörg. És mindketten nagyon tudják azt, amit Tracy Letts és a rendező is: hogy milyen szúrós, mert milyen jól célzott az egymást szeretők kegyetlensége. A három testvér – Julia Roberts, Juliette Lewis és Julianne Nicholson – úgy alkot szép összhangot, hogy közben illusztrálni tudják azt is, milyen az, amikor a rokonokat csak a genetika és nem a meleg érzések tartják össze.

Julia Roberts, Meryl Streep és Julianne Nicholson a filmben Forrás: Fórum Hungary

Magával ragadó gyorsvonat az Augusztus Oklahomában, de az utasok a kocsik alá kötözve rázkódják végig az utat. De arra azért marad idő rácsodálkozni, hogy a férfi szerző és a férfi rendező műve milyen szimpatikus renegát a patriarchális filmiparban: végre egyszer a nő, a női nézőpont adja meg a nézői azonosulás lehetőségét, mert itt a nők nem afféle „női”, hanem univerzális problémákat élnek meg, miközben saját életükről hozzák meg saját döntéseiket – ezáltal kivételesen nem ők a férfiak mellett a második nem, az ember mellett a nő.