Egy homofób, önző, egoista, lecsúszott bunkó AIDS-es lesz, majd találkozik egy transzvesztita sorstársával, szembe kényszerül nézni azzal, hogy akik eddig a barátai voltak, elhagyják, akiket viszont eddig megvetett, nyíltszívű, tisztességes emberek, és mindezen tapasztalatok hatására maga is jó emberré válik. Ennyi a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) sztorija; ilyen filmből készült már több tucatnyi.
Mégis ez az utolsó, amivel az ember a Mielőtt meghaltam alatt foglalkozik, egészen egyszerűen azért, mert ez a film működik; pontosan, olajozottan, izgalmasan, magával ragadóan, emberien visz magával. A színészek egészen lenyűgözően jók, az emberi dráma pedig meg van toldva egy mozgalmas cselekménnyel: az AIDS-es cowboy Amerikában a profitorientált gyógyszergyárak lobbija miatt betiltott, de egészséges és jól működő szerekkel üzletel egy motelben felállított iroda egyre gazdagabb tulajaként, leleményes módszerekkel ("És hogy mindez legális volt-e? Abszolúte, kurvára nem!" - mondaná Leonardo DiCaprio egy másik filmben). Az Egyesült Államok poros-koszos-délibábos déli csücskét bemutató képi világ emlékezetes, a hajviseletek, bajszok, sminkek és ruhatárak észbontóak. És mindez nagyjából elég is ahhoz, hogy jó legyen nézni a Mielőtt meghaltam-ot.
Meg azért kell az is, hogy Jean-Marc Vallée rendező tényleg profin mondja fel a jól betanult leckét arról, hogy hogyan győzi le az emberségesség az előítéleteket. Ront, a cowboyt az üzleti érdek tartósan a transzvesztita Rayon, mellé sodorja, és hősünk újsütetű empátiája révén meglátja régi barátaiban a bunkót, az újakban az embert. Hirtelen rájön, nem ő a világ közepe, és a saját túlélésénél és meggazdagodásánál lassanként fontosabb lesz sorstársainak meggyógyítása.
Meglehetősen giccsesen hangzik mindez így leírva, és épp az a film legnagyobb érdemes, hogy ennek ellenére sem válik szájbarágós giccshalommá. Noha Vallée egyszer-egyszer beleesik a csapdába, és a jellemfejlődésből elfelejt ábrázolni néhány állomást, például azt, amikor Ron egoistából az elesettek önzetlen védelmezőjévé válik.
A giccs elkerülésében fontos szerepet játszik az is, hogy a Mielőtt meghaltam árnyaltan ábrázolja a két főszereplőt. A "szegény számkivetett meleg fiú", Rayon például azzal tud sokkal több lenni ennél a filmtankönyves sablonnál, hogy a rendező és az írók - Craig Borten és Melisa Wallack - azt sem hallgatják el, hogy amúgy szenvedélybeteg, heroin-függő figura, aki egy belövésért akár barátját is kész cserbenhagyni.
És Ron ábrázolásával sem finomkodnak a szerzők, úgy mutatják meg ennek a tapló, tudatlan macsónak a mocskos, testnedv-gőzös világát, ahogy van. Az pedig, hogy az operatőr vagy a rendező soha nem sütik le szemérmesen a szemüket, az őszinteség érzetét kelti, és ez az, ami miatt aztán a kvázi megdicsőülés jelenetei sem tűnnek sziruposnak. Ha korábban hihetőek voltak a figurák, ekkor sem tűnik hiteltelen túlzásnak a jellemváltozásuk.
Mindez viszont még így is kevés lenne egy jó filmhez, ha Matthew McConaughey (Ron) és Jared Leto (Rayon) nem vennék elő tehetségük legjavát ebben a két órában - és korántsem csak az "AIDS-es kinézet" miatti jelentős fogyásról van szó, sőt, arról a legkevésbé.
McConaughey - ha ez 2014-ben nehezen hihető is - tényleg új színt tud vinni a saját sorsával szembenézni kényszerülő ember megjelenítésébe: képes megmutatni, ahogyan a kezdeti töküres fej megtelik a magához való értelemmel, ahogyan a magát sebezhetetlennek hívő, öntelt cowboy előbb csak őszintén megijed attól, hogy talán mégsem mindenható, aztán fokozatosan el is hiszi ezt, majd egy lecsúszás után feláll a földről, és megpróbál együtt élni az új helyzettel.
A színész játéka olyan erőteljes, hogy az átrendezi a film hangsúlyait: őt nézve úgy tűnik, nem is a cselekmény a lényeg, hanem az, ahogyan ez a fickó saját magával viaskodik, beletörődik vagy nem törődik bele a kis győzelmeibe, uralja vagy képtelen uralni a helyzetét, szembenéz vagy nem tud szembenézni azzal, hogy eddigi világképe összeomlik.
Jared Leto a maga kevésbé összetett szerepéből is kihoz annyit, hogy úgy tűnjön, nélküle érdektelenné válna a film. Eleinte csak az affektáló transzvesztita szinte rutinszerepét hozza abszolút profizmussal, teljes átéléssel és hihetetlen technikai tudással, de ahogy a film közelebb engedi a nézőt hozzá, látjuk, ahogy lejátszik egy komplett, szavakkal meg nem írt drámát az önmagával, a saját testével, saját életével kibékülni képtelen, csak a felszínen magabiztos karaktert. Amikor pedig férfiöltönyben és nyakkendőben az őt rég kitagadó apja elé áll, az a film egyik legerősebb jelenete: Leto testtartása, arckifejezése, hangsúlyozása olyan kifejező, hogy abban a pár percben nem lehet elképzelni kínosabb és egyben fájdalmasabb szituációt, mint az övé - és ezt a saját bőrünkön érezzük is.
Érdemes kiemelni Jennifer Garnert is az érző szívű, a gyógyszergyárakkal szkeptikus orvosnő szerepében. Garner alig tesz mást, mint hogy magabiztosan hozza a maga Julia Roberts-es női mellékszerep-karakterét, azt a tipikusan szeretnivaló, nagy szemű, rejtélyes és okos teremtést, akiről mindig tudni lehet, hogy végül úgyis azt teszi majd, amit kell. De a színésznő egy-egy sajátos ajakbiggyesztéssel, félrepillantással, szemöldökfelvonással, takarékosan mért somolygással kellően egyedivé tudja tenni a figurát, és ennél nem is kell több ide.
Ám ahhoz képest, hogy milyen árnyaltak a karakterek, mennyire nem egysíkúak a szituációk, a cselekmény alapkonfliktusa kifejezetten kiábrándító. Elég hamar gyanússá válik, hogy egy összeesküvés-elmélet kétórás hirdetéséről lesz szó, és ahogy telik a filmidő, úgy válik a propaganda egyre arcpirítóbban nyílttá. A Mielőtt meghaltam ugyanis egészen konkrétan azt állítja, hogy a nagy gyógyszercégek a profit érdekében folyamatosan, a tudományosságra fittyet hányva hazudnak a betegeknek, és ha meg tudnak gazdagodni belőle, szó szerint gyilkos mérgeket erőszakolnak rá az emberekre.
Ezzel szemben a jó nagy adag vitamin meg az aloe vera valóságos csodaszerek az AIDS elleni harcban, csakhogy a gonosz gyógyszerlobbi - amely behálózza egész Amerikát - ezeket a szereket teljesen jogtalanul betiltja. De sebaj, ha az ember kicselezi őket, és megtalálja a zsíros hajú, borostás, orvos-Jézust egy mexikói koszfészekben, akit - vajon ki? - a gyógyszergyárak lehetetlenítettek el, megtudja a nagybetűs Igazságot.
És ezzel nem csak az a probléma, hogy egy bonyolult kérdés - a filmet valós események inspirálták - elképesztően leegyszerűsítő, egyoldalú, a ferdítésektől sem visszariadó interpretációja. Hanem az, hogy egy ilyen, végtelenül fekete-fehér, a világot nagyon jókra és nagyon rosszakra, igazakra és hamisakra osztó alapfelállás túl primitív ahhoz, hogy igazán izgulni lehessen miatta, és hogy a Dávid és Góliát-effektuson kívül valamirevaló hatása legyen.
Annyi baj legyen: a Mielőtt meghaltam még így is a valaha készült egyik legjobb buta film a világon.