Ők másoltak a legötletesebben

A remake szóról elsőre a hollywoodi ötlettelenség ugrik be nekünk, de azért előfordul az is, hogy jópofa elképzelés vagy valami egészen bizarr megfontolás áll egy remake hátterében. Gus Van Sant azt hitte, jobb lesz a Psycho színesben, Richard Gere bevállalta a 80-as évek Kifulladásigját, Lars von Trier a saját mentorát ugráltatta. A Prince Avalanche premierje alkalmából összeszedtük a legfurcsább remake-eket.

Prince Avalanche - Texas hercege (2013)

Örülhetnek David Gordon Green rajongói: a rendező néhány egyre ügyefogyottabb hollywoodi komédia (Ananász expressz, Király!, A bébisintér) után a Prince Avalanche-sal visszatért korai független filmjei sokkal személyesebb hangvételéhez. De érdekes módon ez az annyira greenesnek tűnő történet nem a sajátja, hanem a 2011-es Á annan veg (angolul: Either Way) című izlandi vígjáték (előzetes) nagyon hű remake-je, amelynek elkészítése legalább olyan meglepő húzás a rendezőtől, mint amikor elhagyta az indie-pályát a hollywoodi ökörködésért.

Paul Rudd a Prince Avalanche - Texas hercege című filmben Forrás: AFP

A Prince Avalanche és az eredeti film is a 80-as években játszódik, csak éppen az eredetiben az izlandi tájban bóklászik a két útfestő munkás egy nyáron keresztül, Greennél pedig egy leégett texasi erdőben. A rendező saját bevallása szerint egy csomó beállítást egy az egyben lekoppintott, de szerinte, "az Either Way valószínűleg viccesebb, jobban illik a dilis vígjáték kategóriájába". Igaz, hogy még a párbeszédek jelentős része is egy az egyben az izlandi dialógusait követi, azért Green nem ragaszkodott mereven a másoláshoz, ami kiderül a film készüléséhez kapcsolódó egyik megható történetből is: a stáb a forgatás közben találkozott egy nővel, aki a leégett háza romjai közt keresgélte a jogosítványát, és hirtelen ötlettel belevették a filmbe. Ez aztán az egyik kulcsjelenet lett.

Á annan veg / Either Way Forrás: AFP

Az egész film nagyon gyorsan és spontán módon készült: az ötlet megszületésétől a befejezéséig csak kb. fél év telt el, amiből mindössze tizenhat nap volt a forgatás. Lehet, hogy Green csak a Sundance-es premiertől feldobott állapotában ragadtatta el magát, de tavaly januárban a premier után azt mondta, hogy az izlandi alkotókkal együtt további remake-et terveznek a filmből: egyet Ausztráliában "több akcióval és véresebben", egyet bollywoodi musicalként és egyet Törökországban, amit Green török rendezőasszisztense csinálna. Úgy képzelte, hogy "az adott kultúrára és területre lehetne szabni a változatokat, franchise születhetne belőle". Végül is annyira nem meglepő kijelentés egy rendezőtől, aki évek óta tervezi, hogy remake-eli Dario Argento Suspiriá-ját.

* * *

Psycho (1998)

Filmtörténeti klasszikusok remake-elését sokan meglehetősen arrogáns dolognak tartják, Gus Van Sant Psychó-ját és Steven Soderbergh Solaris-át is nagy felhördülés kísérte. Attól függetlenül, hogy hogyan vélekedünk az ilyen remake-ekről, tény, hogy a rendező ilyenkor egy kicsit csőbe húzza saját magát: egy remekművön nincs mit javítani, nincs mit hozzáadni, akkor mi célt szolgál a remake? Michael Caine is megmondta, hogy csak béna filmeket érdemes remake-elni, abból nem jöhet ki rosszul az ember. Van Sant ugyan nem gondolta, hogy a Psychó-n lenne mit kiigazítani, de így még kevesebb értelme van a filmjének: beállításról beállításra reprodukálta Hitchcock Psychó-ját, és a párbeszédeket is szinte változtatás nélkül megtartotta.

Anne Heche Gus Van Sant 1998-as Psychójában Forrás: AFP

Ő azzal indokolta ezt, hogy "az eredeti film hangulata mindig elvész, amikor modernizálják. Én a Psychó-val kapcsolatban arra gondoltam, hogy mi lenne, ha valami nagyon jót remake-elnénk úgy, hogy nem változtatnánk meg, csak annyiban, hogy színesben forgatjuk le modern színészekkel". Sajnos a '97-es Good Will Hunting akkora siker lett, hogy a Universal stúdió sok év elzárkózás után igent mondott Van Sant remake-jére, ami anyagi és kritikai szempontból egyaránt megbukott. Hiába ragaszkodott a rendező szinte mindenben az eredetihez, ahogy Roger Ebert kritikus írta, filmje "bebizonyítja, hogy értelmetlen snittről snittre remake-elni valamit, mert a zsenialitás ezek szerint a snittek között vagy mögött lakozik, vagy abban a varázsban, amit nem lehet kicentizni vagy lemérni".

Janet Leigh Alfred Hitchcock 1960-as Psychójában Forrás: AFP

Évekkel később már Van Sant is belátta, hogy kísérlete eleve kudarcra ítéltetett: "Most már látom, hogy szinte lehetetlen megcsinálni. Hiába próbálsz lemásolni egy filmet snittről snittre, az végül csak a te filmed lesz. Nem vagyok olyan alkat, mint Alfred Hitchcock, és a Psycho az ő személyiségétől működött úgy, ahogy működnie kellett". A slusszpoén, hogy pont cikkünk készülése idején Steven Soderbergh előállt egy Psychos című filmmel, amelyben Hitchcock és Van Sant verzióját vágta össze egy filmmé. Ez a "mashup" fekete-fehér, mint az eredeti, kivéve a zuhanyozós kulcsjelenetet, és megtekinthető Soderbergh honlapján.

* * *

Mocskos zsaru - New Orleans utcáin (2009)

Nehéz eldönteni, hogy maga a tény furcsább, hogy Werner Herzog egyszer csak úgy döntött, remake-eli Abel Ferrara 1992-es Mocskos zsaru-ját, vagy az, ahogyan a dolgot kommunikálta. A Harvey Keitel főszereplésével készült eredetiből kultfilm lett, az ő erkölcstelen, drogfüggő rendőrét, azt az elképesztő lealjasodást, amit a filmben produkál, nyilván lehetetlen utánozni.

Nicolas Cage és Eva Mendes a Mocskos zsaru - New Orleans utcáin című filmben Forrás: AFP

Nem meglepő módon sokan kiröhögték Herzogot, amikor 2008-ban bejelentette, hogy a szerencsétlen Nicolas Cage-dzsel remake-eli a filmet. Aztán, amikor elkezdte azt hangoztatni, hogy nem is látta az eredetit, sőt, azt sem tudja, ki az az Abel Ferrara, akkor a rajongók már túl pipák voltak ahhoz, hogy röhögjenek. A szintén nem a könnyű természetéről híres Ferrara stílusosan reagált, azt üzenve Herzognak és Cage-nek, hogy "Remélem, elmennek a pokolba. Remélem, hogy együtt ülnek egy autóban, ami felrobban".

Harvey Keitel és Zoe Lund a Mocskos zsaruban Forrás: AFP

A szórakoztató médiakörítéshez képest Herzog filmje sajnos viszonylag érdektelen lett: egy New York helyett New Orleansban játszódó, közepes zsarufilm, amiben szinte csak az közös az eredetivel, hogy Cage figurája sokat drogozik benne. A film Cage szemmeregetése ellenére is sokkal hagyományosabb az eredetinél: a sztori egy nyomozás körül bonyolódik, és Herzog még azt is fontosnak tartotta, hogy a főhős drogfüggőségének kialakulását egy hősies életmentéséhez kösse, amit Ferrara nyilván nevetségesnek talált volna. Herzogtól valami tökösebbet vártunk, pláne, ha már akkora volt az arca.

* * *

Furcsa játék (2007)

A legbizarrabb talán az, amikor egy rendező a saját filmjét csinálja meg újra. Manapság erre általában olyankor kerül sor, amikor egy külföldi rendező lehetőséget kap rá, hogy Hollywoodban, angol nyelven újraforgassa a filmjét amerikai közönségnek (pl. Éjféli játszma - Éjjeliőr a hullaházban, A harag - Az átok, Zűrös kamaszok - LOL), de a jelenség olyannyira nem újkeletű, hogy a legelső egész estés hollywoodi filmből, Cecil B. DeMille 1914-es The Squaw Man-jéből ő maga még két további változatot rendezett, egyet '18-ban, ami nagyrészt elveszett, és egy hangosfilmet '31-ben. Egy szerzői film esetében majdnem abszurdnak tűnik az ön-remake: hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy a film egy egyszeri és megismételhetetlen műalkotás, és ha valaki más esetleg megszentségteleníti is azzal, hogy remake-eli, az biztos, hogy saját alkotója sosem tenne ilyet.

Naomi Watts az amerikai Furcsa játékban Forrás: AFP

Ez persze tévedés, amire kiváló példa a kortárs európai művészfilm egyik legnagyobb alkotójának tartott Michael Haneke, akinek nem derogált első nagy sikerét, a '97-es, német nyelvű Furcsa játék-ot tíz évvel később angolul, amerikai színészekkel még egyszer megcsinálni. Haneke azzal magyarázta a remake-et, hogy az eredeti filmet az "erőszakfogyasztóknak" - azaz a Furcsa játék-ban parodizált amerikai thrillerek és horrorok nézőinek - szánta, de osztrák művészfilmként alkotása sosem jutott el ehhez a réteghez. Ezért, amikor egy producer felvetette neki a remake ötletét, kapott a lehetőségen, remélve, hogy a békés házaspárt terrorizáló két srác kamarathrillerének amerikai változata majd széles közönségre tesz szert.

Susanne Lothar és Arno Frisch az osztrák Furcsa játékban Forrás: AFP

Nem jött be: hiába játszott a 2007-es verzióban Naomi Watts, Tim Roth és Michael Pitt, az USA-ban a film sosem került országszerte mozikba, és csupán 1,3 millió dollárt termelt. És, szemben az eredetivel, még a kritikusok sem rajongtak Haneke kis poénjáért. A rendező ráadásul sarokba szorította magát azzal, hogy elhatározta, hogy csak a legszükségesebb dolgokat változtatja meg (az eredetiben például van egy pillanat, amikor a feleségnek nem jut eszébe a rendőrség telefonszáma, Haneke ezt kihúzta az amerikaiból, mert az USA-ban senki sem felejti el a 911-et), amúgy snittről snittre az eredetit másolja. Ezt a film bemutatója idején "mazochista" döntésnek titulálta, mondván, hogy szívesen kijavított volna pár dolgot, amit utólag már hibának tart az eredetiben, de nem tehette, mert ragaszkodott az elhatározásához.

* * *

Öt akadály (2003)

Az Öt akadály a hagyományos értelemben nem is remake, hanem dokumentumfilm egy filmes játékról, amelynek során Lars von Trier öt különböző remake-et csináltat Jorgen Leth rendezővel a saját, 1967-es, Det perfekte menneske (A tökéletes ember) című rövidfilmjéből. Az eredmény sok szempontból érdekes: megragad valamit az alkotás nehezen megfogható folyamatából azzal, hogy megmutatja, hogyan gondolja tovább, alakítja át és viszi el új irányokba egy művész a saját korábbi alkotását, bepillantást nyújt az izgalmas dinamikába, ami mentor és mentoráltja közt kialakul, de legfőképpen Von Trier kicsit kényszeres, kicsit basáskodó, számok és szabályok bűvöletében élő, ugyanakkor végtelenül játékos személyiségéről ad különleges portrét.

Jorgen Leth az Öt akadály című filmben Forrás: AFP

Olyan teljesen véletlenszerűnek tűnő feladatok elé állítja példaképét, mint hogy remake-elje A tökéletes ember-t Kubában úgy, hogy egy-egy snittje maximum 12 képkockából áll (azaz fél másodpercenként legyen benne vágás), aztán forgasson a világ "legborzasztóbb" pontján, de úgy, hogy ne látszódjon a filmen, hol készült (ezt Leth Mumbaiban oldja meg úgy, hogy egy utca közepén felállít egy áttetsző paravánt, és mögötte forgatja le az evős jelenetet), vagy hogy animációs filmként dolgozza fel az eredetit, amiben az a poén, hogy Von Trier és Leth is utálja a műfajt.

Pár éve felröppent a hír, hogy Von Trier megcsinálná Martin Scorsese-vel az Öt akadály újabb változatát, mégpedig a Taxisofőr-t használva alapul. Az ötlet extrémen hangzott ugyan, de nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy Scorsese benne lenne egy ilyenfajta játékban. Ugyanakkor a Taxisofőr írója, Paul Schrader nemrég úgy nyilatkozott, hogy Scorsese és Von Trier csak beszélgettek a dologról, de nem gondolták komolyan, és Schrader szerint ez egyébként is "borzasztó ötlet", különösen, hogy az évtizedek folyamán Scorsesevel folyamatosan harcoltak mindenféle felmerülő remake- és folytatásterv ellen. Mi azért megnéznénk, Von Trier hogyan ugráltatja Scorseset.

* * *

Kifulladásig Los Angelesben (1983)

A klasszikusok sárba tiprása kategóriában Jim McBride Kifulladásig-remake-je mindenképpen megérdemli, hogy külön megemlékezzünk róla, annyira élvezetesen bűnös módon nyúl a francia újhullám meghatározó filmjéhez. Az ő változatának férfi főhőse egy Richard Gere által megformált nagyarcú, de sármos amerikai bűnözőcske, akinek az Ezüst Utazó nevű képregényhős a példaképe. A sztori elég hűen követi az eredetit, csak itt a pasi egy francia diáklánnyal (Valérie Kaprisky) ismerkedik meg, és ők ketten keverednek heves, halálraítélt kalandba. És persze az egészet erősen átitatja a 80-as évek-feeling.

Valérie Kaprisky és Richard Gere a Kifulladásig Los Angelesben című filmben Forrás: AFP

McBride nagy rajongója a Kifulladásig-nak, és minél többet meg akart belőle tartani, de egy pillanatig sem titkolja, hogy az volt a célja, hogy egy "hagyományosabb, hollywoodi feldolgozást" csináljon belőle, amit saját maga a Kifulladásig exploitation-változatának nevez. Azt állítja, hogy amikor kiderült, hogy tényleg megvalósíthatja az álmát, hirtelen zavarba jött, és nevetségesnek találta az elképzelést. De hogy ne csinálta volna meg, amikor maga Godard adott rá engedélyt?

Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg az 1960-as Kifulladásigban Forrás: AFP

Erről a film forgatókönyvírója, L. M. Kit Carson mesélt: "Godard Los Angelesbe jött, hogy pénzt szerezzen egy filmjére, McBride-dal egy hétig fuvarozgattuk, és a végén kiböktem, hogy 'szeretnénk megcsinálni a Kifulladásig Los Angeles-i változatát'. Másnap, amikor érte mentünk, egy papírszalvétára ráfirkantotta, hogy 'a Kifulladásig megfilmesítési joga a tiétek, Jean-Luc Godard', és odaadta. Persze a gyártónak el kellett küldenie egy halom ügyvédet Franciaországba, hogy ellenőrizzék, hány embernek tett ugyanilyen ígéretet. De a miénk lett". Évekkel később Carson összefutott Godard-ral a torontói filmfesztiválon, aki közölte vele, hogy épp előző este, a hotelszobájában csípte el először az ő verziójukat a tévében. Csak annyit mondott róla, hogy "köszönöm, hogy nem a Kifulladásig-ot remake-eltétek".