Ebből a paliból kettő sem elég

Akinek nem elég, ha egy darab Jesse Eisenberg szerepel egy filmben, feltétlenül nézze meg A hasonmást, amelyben A közösségi háló sztárja játssza a lúzer kishivatalnokot és a vele tökéletesen egyforma, nagymenő hasonmását is. A nagyszerű Submarine rendezője ezúttal humor helyett nyomasztásban utazik, de ez sem áll neki rosszul. 

Richard Ayoade, a zseniálisan vicces Kockafejek című brit sorozat egyik főszereplője, az egészen egyedi hangulatú Submarine rendezője, második filmjével távolabb lépett a humortól. A kafkai horrorbürokrácia útvesztői felé menet nem botlott meg egy kockakövön sem, de arról azért nem győzött meg, hogy ne a humorban lenne mégis a legjobb.

Jesse Eisenberg A hasonmás című filmben Forrás: Vertigo

A Dosztojevszkij azonos című kisregénye alapján készült filmben ugyan van némi fekete humor, alapvetően mégis olyan nyomasztó, mint amilyen szeretnivaló a Submarine volt - és ez A hasonmás legnagyobb erénye. Ayoade ugyanis mindenekelőtt sajátos világának felépítésében alkot egészen maradandót. Örökös éjszakára és ködös kipárolgásra ítélt sosemvolt városa olyan, mint ahogyan a jövőt képzelhették valamikor nagyon régen: fullasztó kockairodákban óriási számítógépen dolgoznak a gyárak hangyaemberei, a házak egyen-kialakítású frusztráló lakótelepi kabintemetők, a munkát a mindenható, de csak a kiválasztottaknak bemutatott Ezredes irányítja a háttérből, mindenki végtelenül magányos és elidegenedett, és a bürokráciának még afelett is hatalma van, hogy az ember egyáltalán létezik, vagy sem.

Mert A hasonmás sötét világában ez sem egyértelmű. Simon James, a csehovi-gogoli kishivatalnok egy közelebbről meg nem nevezett munkahelyen robotol hét éve, de a főnök még a nevét sem képes megjegyezni, neki pedig nincs tehetsége ahhoz, hogy a saját érdekében lobbizzon. Aztán egy napon ráébred, hogy máshogy is élhetne - de ez a ráébredés korántsem spontán: a cég felveszi James Simont, aki mindenben jó, amiben Simon James nem az, és aki mellesleg, bár ez tényleg senkit nem érdekel különösebben, pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő.

Jesse Eisenberg A hasonmás című filmben Forrás: Vertigo

És ami igazán meglepő és szimpatikus Ayoade filmjében, hogy innen nem ugrunk azonnal a "gonosz ikerpár"-történetsablonhoz: Simon ehelyett először összebarátkozik másik énjével, hogy érdekérvényesítést és csajozási technikákat tanuljon tőle a munkahelyi előmenetel és a Simonnal szemközti házban lakó fénymásolólány (Mia Wasikowska) meghódítása érdekében. A konfliktusnak persze nyilvánvalóan be kell következnie a két egyforma férfi között, de már az is kifejezetten üdítő, hogy Ayoade (és írótársa, Avi Korine) az előreláthatónál kiszámíthatatlanabb dramaturgiát használnak.

Persze ilyen díszletek között, ebben a steampunkos futur-retro nyomasztásban, a betegeken segíteni nem is szándékozó orvosok, a vendégeiket mélyen lenéző pincérek, a narancslé helyett felszolgált neonkék italok és a toronyházak tetejéről leugráló öngyilkosok között, Andrew Hewitt egészen zseniális vonósalapú zenéje mellett bármilyen sablonsztori lenne olyan élvezetes, hogy kitartson A hasonmás mindössze 93 percére. De a film mindig érdekes tud maradni annyira, hogy ne is csak az atmoszféra legyen a fő vonzereje. Ayoade eleinte például az egyéniség, sokszorosítás, másolás témájával szórakozik egészen játékosan, bár a magyar szöveg fordítója ezt mintha nemigen venné észre: több, például a fénymásolásra vonatkozó utalás kétértelműségét elhagyja.

Jesse Eisenberg és Mia Wasikowska A hasonmás című filmben Forrás: Vertigo

Aztán a forgatókönyv még egy szintet lép a szimbolizmusban: nyilvánvaló, hogy nem sci-fis vagy klónozós identitáskérdésről, és nem is a "csak én látom, amit senki más"-filmek alapszituációjáról van szó, inkább valamiféle egzisztencialista metaforáról. Ennek felfejtését Ayoade és Korine igen szimpatikus módon a nézőre is bízza, miközben támpontokat is adnak hozzá. Már az is ilyen támpont lehet, hogy Simon folyvást hangoztatja: hét éve dolgozik a cégnél. A hét év pedig a közhiedelem szerint annak az egysége, amennyi idő alatt egy emberben minden sejt lecserélődik - mondhatni, amennyi idő alatt új emberré válik. Csak itt az "új ember" szófordulat egy kicsit máshogy értendő.

Ennél azért jóval kézenfekvőbb magyarázat James Simon létére az emberi személyiség kettősségének kérdése. Hiszen Simon konkrétan kimondja: nem tud önmaga lenni, nem tudja azt tenni, amit valójában szeretne. Nem tud rendesen udvarolni egy lánynak, nem tud kiállni magáért a sarki krimóban, nem tudja elérni, hogy a főnök felfigyeljen a munkájára, sőt, még azt sem, hogy a portás meghibásodott azonosító kártyája ellenére beengedje saját munkahelyére.

Jesse Eisenberg és Kobna Holdbrook-Smith A hasonmás című filmben Forrás: Vertigo

Hát Jamesnek mindez könnyen megy, viszont belőle éppenséggel Simon jó tulajdonságai hiányoznak. De mi a jobb: decens polgárként lúzernek lenni, vagy rámenős bunkóként sikereket elérni? Meglehet-e egy emberen belül egyszerre a "jó" meg a "rossz" oldal? Kell, hogy meglegyen? Baj, ha nincs meg? A filmet az viszi el a hátán, hogy ezeket a kérdéseket teszi fel a maga csavaros módján, és nem is ad rájuk egyértelmű választ.

És izgalmas a végkifejlet is, ugyanakkor az addig fanyar eleganciával építkező sztori eddigre kissé kuszává, összecsapottá és kevésbé érthetővé válik, miközben azért tele van remek jelenetekkel. Ilyen például, amikor Simon, hogy kiszúrjon Jamesszel, saját szerelmével, a fénymásolólánnyal tesz rosszat: szép, ahogy a nőt amolyan hitchkockosan távcsővel figyelő férfi egy pillanatra nem tud parancsolni az érzelmeinek.

Jesse Eisenberg A hasonmás című filmben Forrás: Vertigo

Ehhez persze az is kell, hogy Jesse Eisenberg megmutassa: az évek során megtanult színészkedni. Simon és James dupla szerepében élete alakítását hozza: míg eleinte úgy tűnt, hogy nemigen fogja variálni a meglepetten néző arcberendezése révén előállított játékmódot, végül mégis bemutatja, hogy mást is tud. Olyannyira, hogy a legtöbbször különösebb jelzés nélkül, puszta jelenléttel el lehet dönteni, éppen Simont vagy Jamest látjuk-e a vásznon. De kifejezetten hitelesek kisemberi és macsó, félénk és gátlástalan pózai is, pláne folyamatosan variálva mindezeket.

Mia Wasikowska pedig épp olyan csodás, mint mindig: önmagában is letaglózó szélsőséges érzelmei a haragtól a kislányos szerelemig attól válnak még különösebbé, hogy a színésznő amúgy egy roppant fád, önmagában is egészen kafkai szoborszerűségből indul ki, és innen ugrik pillanatok alatt alapállapotának teljes ellentétbe.

Mia Wasikowska A hasonmás című filmben Forrás: Vertigo

Wallace Shawn a hivatali kisfőnök szerepében szintén sokszínűségével tűnik fel: a szórakozott, félbolond, bratyizós és erőltetetten szigorú főnökök minden elképzelhető sablonját kijátssza, mindhez adva némi sajátos kattantságot.

Amely sajátos kattantság egyébként az egész filmet jól jellemzi. Nyomasztó, de mégis humoros; morbid, de végül mégis szép; logikus, de mégis meglepő; remekül kivitelezett, de mégsem felülmúlhatatlan.