Esztergályos Cecília volt a legcukibb kiscsaj

Martin Scorsese a válásával kapcsolatos szorongását sűrítette néhány percbe, a Batman-filmek rendezője egy titokzatos bogár nyomába eredt, Szabó István a fiatal Esztergályos Cecília bájai előtt hódolt. Híres rendezők korai rövidfilmjeit gyűjtöttük össze, amelyek már sejtetik alkotójuk későbbi menőségét.

Martin Scorsese: A nagy borotválkozás (The Big Shave, 1968)

Ez volt Scorsese első színes filmje, amelyet már az első nagyjátékfilmje, a Ki kopog az ajtómon? után csinált, akkoriban, amikor forgalmazót próbált találni a nagyfilmnek. A nagy borotválkozás egy ötperces, nagyon egyszerű film, amelyben szinte végig csak annyi történik, hogy egy fiatal férfi (Peter Bernuth) megborotválkozik egy fürdőszobában. Aztán mégis elfog minket a borzalom.

Scorsese részben a vietnami háborúval szembeni ellenérzését fejezte ki szimbolikus formában a filmmel, de később úgy nyilatkozott, hogy ennek nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani, mert sokkal inkább az ő akkori személyes válságáról szól: amikor készült, éppen elköltözött az első feleségétől, és különböző üres lakásokban húzta meg magát, ez ihlette. "Amikor a forgatókönyvet írtam, nagyon komolyan gondoltam, a forgatást viszont végigröhögtük. Utólag azzal próbáltam racionalizálni, hogy majdnem meggyőztem magamat, hogy a vietnami háborúról szól. … De A nagy borotválkozás valójában egy fantázia, egy személyes halálvízió."

* * *

Jean-Pierre Jeunet: Foutaises (1989)

Jeunet ebben a bájos kisfilmben rendezte először Dominique Pinont, aki azóta is minden filmjében felbukkan. Pinon a kamerába nézve sorolja a dolgokat, amiket szeret (például a zuhanyba pisilni és a nyaralás után több hónappal homokot találni egy könyv lapjai közt), és amiket utál (például a vécézés közben felfröccsenő vizet és a szakállt bajusz nélkül), és ezeket jópofán illusztrálja is a film, úgy, hogy sokszor a vizuális megjelenítéstől lesz vicces, ami elhangzott. Ha ismerős a kisfilm koncepciója, az nem véltetlen: Jeunet több mint tíz évvel később újrahasznosította az Amélie csodálatos életé-ben, amelynek az elején a szeretem és nem szeretem dolgaik felsorolásával mutatja be a figurákat.

* * *

Szabó István: Te (1961)

Az egészen fiatal Esztergályos Cecília bűvöli el a nézőt ebben a rövidfilmben: ahogy vidáman jön-megy Budapesten, fagylaltozik, átfut keresztben az Andrássy úton, tejet iszik és újságot olvas ez az élettől-szerelemtől kicsattanó lány, nincs menekvés, belehabarodunk. A Te (amelynek alcíme: szerelmesfilm) szokatlan módon mesél a szerelemről: hagyja, hogy az egyedül bolyongó lány arcáról, mozdulataiból olvassuk ki, hogy mit jelent számára ez az érzés, és aztán, amikor a szerelmével van együtt, akkor is mindvégig őt mutatja a kamera, a férfinak csak a hangját halljuk.

Szabó le sem tagadhatná az újhullámos hatást – a rövid hajú Esztergályosról akár a Párizs utcáin könnyű léptekkel kószáló Jean Seberg is eszünkbe juthat –, a filmje mégis friss és egyedi. Döbbenetes, hogy már több mint 50 év eltelt azóta, hogy Szabót és Esztergályost is beleértve mindössze négyen, gerillastílusban leforgatták ezeket a budapesti jeleneteket, amelyek ma már külön izgalmasak amiatt, hogy megőrizték a város akkori arcát. Jó látni, hogy ilyen szép, szabad helynek élték meg ezek a fiatalok a 60-as évek elejének Budapestjét.

* * *

Christopher Nolan: Doodlebug (1997)

Nolan ugyan nem rendezést, hanem angol irodalmat tanult az egyetemen, de diákévei alatt már több kisfilmet is csinált, és miután lediplomázott, még évekig visszajárt az egyetemre használni a filmes eszközöket. Ekkoriban készült a Doodlebug is, ami a körülményekhez képest meglehetősen ambiciózus: a filmet nézve nyilvánvalóvá válik, hogy vizuális trükkre is szükség volt hozzá. Erről Nolan úgy nyilatkozott, hogy "a trükköket az ingyen elérhető legjobb megoldások segítségével valósítottuk meg, a kék ernyőt saját magunk festettük papírboltban kapható festékkel, ami éppenséggel nem működött túl jól. Ha bárkinek hasonló dilemmája akadna, érdemes beruházni a megfelelő festékbe."

A kafkai hangulatú, szürreális fekete-fehér filmben egy férfi (Jeremy Theobald, aki aztán a főszerepet játszotta Nolan első nagyjátékfilmjében, a Követés-ben is) idegbetegen kerget egy bogarat a lakásában, de amikor a cipőjével lecsapja, kiderül, hogy egy ronda bogárnál sokkal rémisztőbb lényről van szó. Nem is önmagában a film slusszpoénja az igazán érdekes, hanem, hogy abszolút előrevetíti azokat a témákat – a tudat és az én egymásra épülő rétegei, a már-már őrületbe forduló megszállottság ábrázolása –, amelyeket Nolan későbbi filmjeiben, különösen a Mementó-ban és az Eredet-ben boncolgat.

* * *

Jason Reitman: Gulp (2001)

Mély értelmet nem kell várni a Gulp-tól, amit Reitman a húszas évei elején csinált, ellenben a pörgős film kifejezetten szórakoztató. A filmet a Ford szponzorálta, ezért prominensen szerepel benne egy Ford Focus, de Reitman megtalálta a módját, hogy hogyan építsen egy kedvesen lökött sztorit az autó köré. A filmben egy fiúnak mindössze öt perce van arra, hogy megmentse a halát, amelyet tudatlanságból tengervíz helyett csapvízbe tett. Az őrületes hajsza során kellemetlen és kellemes találkozásokban is lesz része, és végül remélhetőleg minden jóra fordul, ha nem is egészen úgy, ahogy képzelte.

* * *

Gus Van Sant: The Discipline of DE (1982)

Ez volt Van Sant első kisfilmje, amelyet már nem iskolai projekt keretében készített. William S. Burroughs azonos című novellája alapján készült, és úgy van megcsinálva, mintha egy oktatófilm lenne arról, hogy hogyan számoljunk le az olyan ügyetlenkedéssel az otthonunkban, mint tárgyak véletlen összetörése és végtagjaink beütése bútorokba, és végezzünk el bármilyen cselekvést "a lehető legegyszerűbb és legnyugodtabb módon, ami egyszersmind a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb mód".

A film hangvétele meglehetősen komikus, de a novella mögött egy olyan elmélet húzódott meg, amit Burroughs nagyon is komolyan gondolt, és amit el is mesélt a fiatal Van Santnek, aki a New York-i telefonkönyvből nézte ki az író címét, hogy személyesen kérjen tőle engedélyt az írása megfilmesítésére. Burroughs azt a megfigyelését osztotta meg Van Santtel, hogy a fentihez hasonló apró otthoni balesetek mindig olyankor történnek vele, amikor cselekvés közben valamilyen nem kívánatos dologra vagy személyre gondol. A tanulság tehát, hogy amikor az embernek valami kellemetlen dolog jut az eszébe, akkor nem szabad ficánkolni.

* * *

Lars von Trier: Nocturne (1980)

A dán rendező Európa-trilógiájának szürreális-látomásos hangulatát előlegezi meg ez a kisfilm, amelyet Von Trier még egyetemista korában készített. A rövidfilm egy furcsa, ijesztő képsorral indul, ami talán a főhősnő rémálmát jeleníti meg: egy kezeslábasba és védőszemüvegbe öltözött férfi kalapáccsal betöri az ablakát, és behatol a lakásába. Bár a fickóból semmit sem látni, maga Von Trier alakítja ezt a kulcsszerepet. A film legnagyobb része egy éjszakai telefonbeszélgetés, amelynek során a nő arról számol be egy barátnőjének, hogy a szeme nem bírja a világosságot, és már csak éjszaka mer bármit csinálni, és emiatt a tervezett utazását is le akarja mondani. A paranoiás hangulat azt sejteti, hogy a nő valójában inkább pszichés, mintsem fizikai problémával küzd. Nekünk még Bergman némelyik nőalakja is eszünkbe jutott.

* * *

Jane Campion: An Exercise in Discipline – Peel (1982)

Idén májusban Jane Campion lesz a cannes-i filmfesztivál zsűrielnöke, úgyhogy éppen időszerű visszaemlékezni a rendezőnő pályájának kezdetére, 1986-ra, amikor egy csapásra beleszeretett a fesztivál: nem egy, hanem három filmjét is bemutatták abban az évben a hivatalos programban. A Certain Regard nevű válogatásban vetítették Two Friends című 76 perces filmjét és az A Girl's Own Story című rövidfilmjét, '82-ben készült legelső kisfilmjét, az An Exercise in Discipline - Peel-t pedig a rövidfilmes versenybe válogatták be, amelyet meg is nyert.

A Peel-ben egy férfi, a nővére és a férfi kisfia tartanak autóval hazafelé valahonnan. Az idő gyönyörű, hétágra süt a nap, van náluk egy csomó guszta narancs is, de ahelyett, hogy jól éreznék magukat, a hangulat egyre feszültebbé és ellenségesebbé válik az autóban. Campion ezt a kommentárt fűzte a filmhez: "Ismertem ezeket az embereket, akiknek mind vörös volt a hajuk, és rokonok voltak. Természetre is hasonlók voltak: szélsőségesek és makacsok."

* * *

Alfonso Cuarón: Cuarteto para el Fin del Tiempo (Quartet for the End of Time, 1983)

Ha nem tudnánk, hogy Cuarón rendezte ezt a filmet, biztos, hogy sosem találnánk ki – a mexikói rendező filmjei sokfélék, de a Cuarteto para el Fin del Tiempo közönyös, enervált hőse és a későbbi Cuarón-figurák közt semmiféle kapcsolatot nem látunk. Talán a huszonegy-két éves filmes maga is depressziós volt, amikor kisfilmje forgatókönyvét írta.

A film egy fiatal férfiról szól, aki csak egy teknőssel osztja meg az otthonát, és depressziósnak tűnik: a jó és a rossz napjai közt nem igazán lehet különbséget felfedezni, mindig egyedül van, a balhézó szomszédra ügyet sem vet, és csak az ajtó alatt becsúsztatott cetliken lehet neki üzenni. Néha lemegy ugyan az utcára, máskor viszont tizenkét napig nem hagyja el a lakást, és a szekrényben alszik. Annyira deprimáló az egész, hogy szinte már paródiába fordul.