Látni sem bírom, hogy megcsalsz

Nem is a vakságról, inkább a házastársi szerelem elmúlásáról vagy túléléséről szól a Titanic versenyprogramjában vetített Vakon című norvég film - lehet, hogy elhasznált alapötlettel, mégis megindítóan szépen. 

Kevés elcsépeltebb téma van a művészetben, mint az író által leírt események megelevenedése és összekeveredése a valósággal, azaz a valóság és a fikció határainak elmosása. Az elsőfilmes norvég rendező, Eskil Vogt - a tavalyelőtti év egyik legjobb filmje, az Oslo, augusztus írója - viszont a lehető legjobban megindokolja a alapötletének kiválasztását: a Vakon főszereplője, Ingrid nemrég vesztette el a látását, és az eddig ismert valóság helyett teremt magának saját, kitalált világot az írással.

Ellen Dorrit Petersen a Vakon című filmben Forrás: Titanic filmfesztivál

Vogt nagy tehetséggel használja ki az ötletben rejlő lehetőségeket, úgy a változó "valóság" tekintetében (a kitalált szereplők egy kávézóban isszák a kávéjukat, és épp az asztalra tennék a csészét, amikor hirtelen átkerülnek egy buszra), mint a vak ember érzékelése szempontjából (Ingrid környezete a nő lelkiállapotának függvényében változik: elkeseredésekor lepusztult, málló vakolatú putrivá válik decens lakása). Ha már muszáj századszor is a "mi a valóság és mi a fikció?" kérdésén merengeni a moziban, az a minimum, hogy legalább olyan ügyes rendező legyen az elkövető, mint Eskil Vogt.

A cím sugalmazásával ellentétben a Vakon nem akkor igazán jó, amikor a látás elvesztéséről szól. Sőt az alapvetően érzékeny, megindító film éppen az olyan jelenetekben csúszik át giccsbe, mikor a vakság nyomorúságát próbálja sulykolni. Ingrid egyszer például nagy nehezen megmelegíti az ebédjét a mikróban, aztán nekimegy a mosogatógép ajtajának, és sípcsontját lilára zúzva a földre ejti az egészet, hogy aztán még feltörölni se tudja rendesen a földre zuhant ételt - mindezt melankolikus zongoraszó kísérletében.

Ellen Dorrit Petersen és Henrik Rafaelsen a Vakon című filmben Forrás: Titanic filmfesztivál

Azért az író-rendező többnyire innen marad az erőszakos könnyfakasztás határain. Zavaróak kicsit az olyan "ez majd nagyon fog tetszeni a Sundance zsűrijének"-jellegű öncélúságok is, mint az indokolatlan, de roppant művészi meztelenkedés vagy az utøyai terrorcselekmény abszolút oda nem illő berángatása a sztoriba.

A Vakon valójában sokkal többet mond el a szerelemről, mint a vakságról: arról, hogy megmarad-e az az érzés egy krízishelyzetben. Ingrid ugyanis azért teremt képzeletvilágot részint saját megvakulását kivetítve másra, részint saját férje rettegett hűtlenségét vizionálva, mert fél, hogy "fogyatékosként" lehet-e őt szeretni. És mindezt remek filmes eszközökkel, szépen, finoman és őszintén járja körül Vogt.

Ingrid vaksága leginkább a magány, az önmagába zártság metaforája, a saját maga által teremtett világ pedig azoké a félelmeké, amelyeket a magányos nő alkot magának. A történet tétje, hogy ebbe a világba vissza tudja-e engedni Ingrid a férjét, a szerelmét, és hogy a férfi hajlandó-e visszatérni mellé, ezzel ledöntve a nő köré húzott, pesszimizmusból épült falakat. Innen nézve példaszerűen kivitelezett, megható és gyönyörű utazás a Vakon, amelyben az elcsépelt alapötlet csak az anélkül talán túl banális sztorit teszi izgalmasabbá.