John Michael McDonagh (A Guardista) második filmjében egyszerre beszél mérhetetlenül kritikusan és hihetetlenül empatikusan az egyházról. A Kálvária alaphelyzete az a nagyon is ismerős felállás, amikor egy papról és egy gyerekről mindenkinek azonnal a pedofília jut az eszébe, és csak ez után a pénzharácsolás. És mégis, a film megmutat egy olyan papot, aki ilyen körülmények között, a maga gyarlóságaival együtt is olyan emberséges, nyitott, megértő, vagy még egyszerűbben: jó ember tud maradni, amilyenre nem sok példa van a történelemben.
McDonagh mindezt persze egy alaposan megcsavart módon ábrázolja: a legelső jelenetben egy férfi közli James atyával (Brendan Gleeson), hogy gyerekkorában éveken keresztül erőszakolta egy azóta már halott pap, és ezért bosszút akar állni. És hogy még nagyobbat szóljon az ügy, egy jó pap életét akarja, pontosan egy héttel a fenyegetés után. James atyának ártatlanként kell szembenéznie a bűnösök vétkeinek megbosszulásával.
A Kálvária egyrészt szinte felfoghatatlanul komoly kérdéseket feszeget - mint például, hogy hogyan teremthet Isten kannibál gyilkos kamaszokat, és ha már megteremtette, mit lehet kezdeni velük -, másrészt pedig hol szép, hol elcsépelt, hol giccses gondolatokat mond el a halálról, a jó halál és a rossz élet összehasonlításáról meg az öngyilkosságról.
És eközben még a krimi-szál is tökéletesen működik: bár a pap tudja, ki lesz a gyilkosa, a néző nem - és szép lassan kiderül, hogy a kisvárosban valójában mindenkinek lenne motivációja elkövetni a merényletet konkrétan a pap vagy általában az egyház ellen.
John Michael McDonagh izgalmas, mély, súlyos, profi és szép kivitelezésű filmet rendezett Brendan Gleeson csak a legnagyobbakhoz mérhető alakításával egy romlott, mocskos világ egyetlen jó emberéről.
- - - - - - - - - - - - - - -
A Kálváriá-t még kétszer vetítik a Titanic Filmfesztiválon.