Öt éve kísérem figyelemmel a Cannes-ban bálványozott csodagyerek, Xavier Dolan karrierjét, és minden évben, minden újabb filmje után megállapítottam, hogy istenadta tehetség, aki még nem ért be, de egy napon felzárkózhat bálványaihoz; Almodóvarhoz, Godard-hoz és Wong Kar-waihoz. Ötödik filmjével, a Mommy-val ez a nap még közelebb került.
Szerencsés egybeesés, hogy az öntudatos fiatal rendező addig hisztizett a cannes-i versenyszekcióba kerülésért (első filmje a Rendezők Kéthete, második és harmadik az Un Certain Regard, negyedik pedig a velencei versenyprogramban mutatkozott be), hogy idén, 25 évesen beválogatták a 83 éves Godard, a 78 éves Ken Loach, a 71 éves David Cronenberg és a 71 éves Mike Leigh új munkáit is felvonultató fő szekcióba, és a döntés teljesen megalapozottnak és kiérdemeltnek tűnik. Dolan eddigi filmjeiben emlékezetes pillanatok és jelenetek voltak, de a Mommy az első, amely teljes egészében meggyőző, és egy érett művész munkájának hatását kelti.
A Mommy címszereplője Die (Anne Dorval), egy ADHD-ban szenvedő tinédzserfiát (Antoine-Olivier Pilon) egyedül nevelő, tűzrőlpattant, víg özvegy, aki egyre inkább kénytelen azzal szembesülni, hogy fia állapotán nem segít, ha anya címén egy kattant havernő áll mögötte. Ekkor kerül a képbe Kyla (Suzanne Clément), a félénk, dadogó szomszédasszony, akit szabályosan felszabadít az őrült anya-fiú párossal való barátsága, ő pedig nyugtató hatással bír a féktelen fiúra. A képtelen trió azonban csak ideiglenes lehet, a közeljövőben játszódó történetre pedig sötét árnyat vet egy új törvényi szabályozás, amely állami gondozást írhat elő a problémás fiataloknak.
Nem tűnik egyébként különösebben szükségesnek ezt a jövőbeli, lehetséges állami beavatkozást hangsúlyozni, mert a fiú a jelenlegi törvényi keretek közt is eléggé közveszélyesnek tűnik. Vibráló kiszámíthatatlansága leginkább egy vadállathoz teszi hasonlatossá, így a néző kezdettől az anyával szimpatizál, noha ő maga sem tűnik egy könnyű esetnek. Kettejük interakciói bámulatosan viccesek, temperamentumosak és a vidámabb pillanatokban Almodóvar korai filmjeit idézik. Ugyanakkor folyamatosan eszünkbe juthat Dolan első filmje, a Megöltem anyámat is, amelyben szintén a csodálatos Anne Dorval volt az anya, a fiú pedig maga Dolan.
Első filmjében az akkor 20 éves rendező összemosta a fikciót és a saját életét, a Mommy-ban viszont bátrabban és objektívebb külső szemlélőként viszonyul a filmbéli anya-fiú pároshoz, de ez nem ment a személyes hangvétel rovására. Tudatos választásnak tűnik a visszanyúlás első filmjéhez, illetve két korábbi bravúros alakítást nyújtó (Clément az Így is, úgy is Laurence női főszereplőjeként nyert Cannes-ban díjat két éve) színésznőjéhez, ami még inkább zárójelbe teszi a kevésbé sikerült és Velencébe vitt Tom a farmon-t (amelynek szintén megvoltak a hívei). A Mommy eddigi legkiforrottabb munkája, amely az Arany Pálmát is megérdemelte volna az évtizedekkel idősebb versenytársak filmjei ellenében. Végül jelzésértékűen a versenyprogram legidősebb rendezőjével, Jean-Luc Godard-ral együtt megosztva kapta a zsűri díját, ami igazán derék teljesítmény 25 évesen.
Három ok, amiért érdemes megnézni a Mommy-t:
1. Xavier Dolant gyakran lehipszterezik, amire most azzal is rájátszik, hogy az Instagramra is emlékeztető (bár saját bevallása szerint a cd-borítókra utaló) 1:1-es képaránnyal kísérletezik. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a vászon közepén egy négyzetben látjuk a filmet, ami a gyakori közelik esetében fokozza a személyes hatást és az anya-fiú páros bezártságának érzését. Varázslatos pillanat viszont, amikor egy-egy jelenet erejéig kiszélesedik a kép;
2. Korábban gyűjtöttem a David Lynch- és Tarantino-filmzenéket, de egy ideje már a Xavier Dolan soundtrackeket is külön listára gyűjtöm, annyira meglepő és ötletes mindig a zeneválasztása. Most az a koncepciója, hogy minden elhangzó betétdal óriási, mindenki által ismert sláger (Oasis: Wonderwall, Dido: White Flag, Lana Del Rey: Born to Die, stb.) és mindegyik végig hallható, de a legdurvább, hogy még az ultragiccses Céline Dion ("Kanada nemzeti kincse" – mondják a szereplők) On ne change pas című száma is parádés aláfestője egy jelenetnek;
3. Aki tud franciául, annak külön ínyencség a két főszereplő érthetetlenségig fokozott, vaskos québec-i akcentusa, amit még Cannes-ban is feliratoztak az angol mellett franciára is.
Ami nem működik tökéletesen a Mommy-ban:
Az Így is, úgy is Laurence körülbelül egy órával, a Tom a farmon pedig háromnegyed órával volt hosszabb a kelleténél. Dolan ilyen tekintetben is fejlődik, mert a Mommy-ból már csak félórányit kellene kivágni, hogy ne üljön le a háromnegyedénél, és elkerülje az önismétlést.