Az ember, akinek semmi se jött össze

Vágólapra másolva!

A Coen testvérek nem tudnak nem vicces filmet csinálni, és a Llewyn Davis világában is megtalálni a rájuk jellemző, fanyar humort, a film mégis annyira szomorú, hogy az ember utána az élet hiábavalóságán mélázva hagyja el a mozit.

Bujdosó Bori

Vágólapra másolva!

Joel Coen Oscar Isaac Justin Timberlake Carey Mulligan Llewyn Davis világa Ethan Coen

A Coen testvérek legemlékezetesebb hősei öntörvényű kisemberek, akik hol érthető, hol teljesen kattant meggyőződésből az árral szemben úsznak: a Nagy Lebowski Tökije, aki bármi történjék is, kivonja magát a társadalomból, és inkább bowlingozik a haverjaival, a Fargo Marge-a, aki félméteres hóban caplatva, sokhónapos terhesen űzi a bűnözőket, vagy akár az Égető bizonyíték ostoba fitneszedzője, aki úgy véli, jó ötlet megzsarolni egy CIA-ügynököt. A Llewyn Davis világa címszereplője (Oscar Isaac) is ezek közé a figurák közé tartozik: egy tehetséges, ám sikertelen folkzenész a 60-as évek elején, aki folyamatosan küzd a talpon maradásért, de újra és újra padlóra kerül. Dave Van Ronk ihlette, de ennél tipikusabb Coen-antihős már nem is lehetne, olyan figura ő, akiről talán csakis ők képesek filmet csinálni: az emberről, akiből akár lehetett volna egy Bob Dylan is, de nem lett, aki akár be is futhatott volna, de nem jött össze neki.

**Oscar Isaac a Llewyn Davis világa című filmben** Forrás: Vertigo Media

1961 januárjában vagyunk a New York-i Gaslight Caféban, a 60-as évek folkzenei szcénájának egyik meghatározó helyszínén, pont azelőtt, hogy Bob Dylan megjelent volna a színen. Sötét van, cigarettafüst fátyolozza be a termet, a közönségben merengő arcok, a színpadon Llewyn Davis egy folkballadát énekel arról, hogy tőle akár fel is akaszthatják. Ez a jelenet megelőlegezi a film lehangoló befejezését, de az ismerősei kéróiban csövező, befutásban reménykedő Llewyn bohémnak is tekinthető élete most még viszonylag gondtalannak tűnik. Véletlenül szert tesz egy aranyos vörös macskára, és együtt lóg barátaival, Jimmel (Justin Timberlake) és párjával, Jeannel (Carey Mulligan), akik szintén zenészek.

Semmiféle terve nincs a jövőre nézve, de úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna alapon egyik napról a másikra egész jól elboldogul. Becsúsznak olyan apróbb gikszerek, mint egy véletlenül teherbe ejtett lány, meg egy sikátorban elcsattanó pár pofon, de ezek a mindennapok természetes velejárói, a lényeg Llewyn szerint nem ez, hanem a zene, azért kell élni. Abból pedig jut bőven, a Coen testvérek T Bone Burnett segítségével válogattak a kor jellegzetes folkszámaiból, amiket nemcsak hogy a színészek maguk énekeltek fel, hanem a forgatáskor, élőben adtak elő.

**Oscar Isaac, Justin Timberlake és Carey Mulligan** Forrás: Vertigo Média

Megszoktuk, hogy amikor egy filmben felcsendül egy betétdal, vagy élő fellépést látunk, meghallgatjuk a szám első néhány sorát, aztán vágás, és jön a következő, cselekményt előremozdító jelenet. Coenék másképp döntöttek, és végignézetik velünk, ahogyan a szereplők előadják a számokat, ami finoman jelzi, hogy itt igazából nincs is semmiféle cselekmény, ami a daloknál fontosabb volna. Ha valaki kifejezetten irtózik a folkzenétől, valószínűleg nem fogja bírni végignézni a filmet, viszont nem kell feltétlenül különösebben szeretni ezt a stílust ahhoz, hogy élvezzük Llewyn szomorú számait, vagy pláne az olyan széles vigyorgásra sarkalló perceket, mint amikor Isaac, Timberlake és Adam Driver egy iszonyatosan vicces, Kennedy elnökről szóló számot énekelnek fel egy stúdióban.

**Oscar Isaac, Justin Timberlake és Adam Driver** Forrás: Vertigo Media

Szeretjük ezeket az embereket: a felelőtlen, értetlen, szerencsétlen Llewynnak érzékenység és valami mélyebb, kibontakozni még képtelen jóság árad a tekintetéből, Carey Mulligan zabálnivaló mint a Llewynra teljesen jogosan zabos Jean, és a film legviccesebb pillanatai közé tartoznak a találkozásaik, mert Jean minden alkalommal durván lehordja és mindennek elmondja Llewynt. A szelíd kis Mulligant ilyennek még nem nagyon láttuk. Timberlake-ről pedig minimum a Social Network óta tudjuk, hogy imádnivaló tud lenni a vásznon, most is az.

Llewyn egy kocsiba bekéredzkedve Chicagóba utazik abban a reményben, hogy ott kedvező fordulatot vehet a karrierje. Utazótársa egy meglehetősen excentrikus és legalább annyira kibírhatatlan jazz-zenész, akit Coenék egyik kedvence, John Goodman alakít. Ő a szokásos, bizarr Coen-mellékszereplő, akiből egy-kettő a testvérek minden filmjében akad. Remekül szórakozunk rajta, de útközben, az egyik megállónál kiderül, hogy sötétebb, reménytelenebb figura, mint hittük, és ez jelzi a film teljes elkomorodásának kezdetét.

Llewyn annyira csóró, hogy még télikabátja sincs, a játékidő előrehaladtával egyre jobban fázik, egyre kényelmetlenebb a létezése. A történet, ami egészen szívmelengető hangulatban indult, egyre szomorúbbá és reménytelenebbé válik. A barátai is egyre ridegebbek vele, záródnak be a kapuk, és még a Llewyn útját szimbolikusan leképező egyik macskának a sorsa is tragikusan alakul (mert persze ellensúlyozásképpen van egy másik macska is hepienddel, ami megint csak annyira Coenes: nem lenne szívük olyan brutálisan végezni egy állattal, ahogy emberszereplőikkel gond nélkül).

Ugyanakkor Coenék nem tudnak nem vicces filmet csinálni, a humor végig fel-felüti a fejét. Becsempésznek egy-egy olyan megmosolyogtató képet, mint amikor egy elsétáló férfi távolodó hátára egy elsétáló macska távolodó hátsóját vágják rá, és olyan mondatokat szórnak el, mint amikor a menő zenei producer faarccal csak annyit mond Llewynnak a produkciója után, hogy "nem látok sok pénzt ebben".

De képesek arra is, hogy még a humorral is nyomasszanak: Llewyn például rendre abszurdan szűk folyosókon találja magát, amit aligha kell magyarázni. Hiába a humor, Coenék még sosem csináltak ennyire szomorú filmet. Llewyn elveszítette azt az egy embert, aki érzésünk szerint igazán közel állhatott hozzá, senkivel sem képes kapcsolatot teremteni, és közli, hogy belefáradt a saját életébe. És nemcsak az a kétségbeejtő, hogy Llewynnak nemigen sikerül sínre tennie az életét, hanem, hogy senki nincs a filmben, akit irigyelhetnénk. Jim és Jean normális családi életre törekvése kicsit erőltetettnek tűnik, és még a Llewynnak gyakran szállást adó, menő professzornak és feleségének a világa sem igazán vonzó, jellemző barátaikkal és manírjaikkal inkább nevetségesek. És akkor még nem beszéltünk Llewyn kispolgári létben ragadt nővéréről, akinek a házából legszívesebben azonnal elmenekülnénk.

Pedig ezek mind rendes emberek, akik megérdemelnék a boldogságot. Ehelyett az erőlködésmentesen korhűnek tűnő lakásaikban, fakóra igazított képeken hervadoznak. Így a film végül nem azt mondja, hogy sehova nem vezet az a tengő-lengő életmód, amit Llewyn folytat vagy, hogy egy művész sosem lehet igazán boldog, hanem azt, hogy a létezés alapvetően kilátástalan és szomorú. Olyan szomorú, mint egy folkballada.